Spiró György: Úgy tekintettem a műveimre, mint egy-egy matematikai feladványra

A regény borzasztó műfaj, rengeteg munka és vesződség van vele. Próbált rövidebb könyveket írni, de ehhez olyan tehetség kellene, ami neki nincs. Harminckilenc éve attól fél, hogy nem fogja tudni befejezni, amin dolgozik. Olyan terjedelmű műbe már nem fog belekezdeni, mint a Padmaly, de sejtelmes választ adott arra a kérdésre, hogy fog-e még írni. Interjú Spiró Györggyel.

Nyári fejlemény, hogy a Padmaly című új könyvét egyszerre olvasta Orbán Viktor és Karácsony Gergely. Mi jutott eszébe, amikor hallotta ezeket a híreket?

Utolsó hírem, hogy Orbán Viktornak egyelőre beletört a bicskája. Karácsony Gergely nemrég mondta, hogy a nyaralása alatt végül sikerült végigolvasnia.

Egy regénynél nem egyszerű feladat a címadás, a Padmaly esetében beszélt arról, hogy több címvariánsa is volt. Megosztható, hogy milyen egyéb verziók voltak?

Sok verzió volt, egyik rosszabb, mint a másik. Egy szerencsétlen cím nagyon rosszat tud tenni a műnek. Az olvasó azt hiszi, hogy sejti, miről van szó, de ha mégsem arról szól, amit képzel, akkor is csalódik, ha a mű jó. Ezért arra szoktam törekedni, hogy ne lehessen tudni a címből, mi van a regényben, így nem határolom be az olvasó érdeklődését. A Padmalyban nem lehet csalódni, mert nemigen tudják, hogy micsoda. Én sem tudtam korábban. Az utolsó utáni pillanatban jártunk, amikor szerkesztőm, a párom is majd megőrült, hogy mi legyen a címe. Túlságosan sok mindenről szól ez az ágas-bogas történet, bármely cím csak a töredékét fedné le. Amikor végső kétségbeesésében kimondta, hogy Padmaly, megnyugodtam, mert másfél évig ez volt a titkos jelöltem.

Miért fontos önnek, hogy egy szó legyen a cím?

Egy szót könnyű idézni. Lehetőleg névelője se legyen, mert úgy lehet jól ragozni. Az egyszavas cím könnyebben válhat fogalommá, mint a többszavas, persze csak ha elég jó a könyv.

Több történelmi regényt is írt, miért épp ez lett a műfaja?

A kezdő fiatalokkal az a probléma, hogy nincs miről írniuk, mégis írnak. Tizenhat éves koromban kezdtem írni, de nem volt miről. Drámákkal kezdtem, rengeteg abszurdot írtam, aztán úgy döntöttem, hogy megírom a mát. Akkor ölték meg Kennedy elnököt, és azt gondoltam, én leszek az első a világon, aki megírja. Nagyon siettem, hogy meg ne előzzenek. A történtekről annyit tudtam, amennyit ma, vagyis nem tudtam semmit. Két évig kínlódtam vele, majd miután sikerült összehoznom a világ legrosszabb darabját, úgy találtam, hogy a máról nem érdemes írni. Meg kell várni, amíg lesznek saját tapasztalataink. A Csirkefej volt a második darabom, amelyben a számunkra adott korba merészkedtem, addigra harminckilenc éves lettem. Rengeteg idő rámegy, amíg az ember megtanul írni, amíg összeszedi az írói eszközeit. Aktívan kell kivárni, mire lesz valami saját mondanivalónk. A máról a legnehezebb írni, regényre nem is vállalkoztam, csak szatirikus utópiákra. A történelmi regényeknél ellenben az adatok, a visszaemlékezések, a történészek megsegítik az embert.

A Padmalyról azt nyilatkozta, hogy regény és nem történelmi mű, bár ezt megkérdőjelezik néhányan, mondván a könyv inkább krónika. „Nem tudom egyébként, mi a regény. Szerencsére nincsenek olyan szigorú szabályai, mint más műfajoknak” – jegyezte meg a 24-nek adott interjúban. Bár azt mondta, hogy nem tudja, hogy mi a regény, engem azért mégis érdekel, hogy hogyan ragadná meg, hogy mitől lesz egy regény regény?

Eredetileg kizárólag színpadi művekben gondolkodtam. Rengeteg vesződség van egy regénnyel, a befektetett munkát tekintve borzasztó műfaj. Ismerek nagyszerű írókat, akik mindenáron regényt akartak írni, és hihetetlen, mit tököltek azzal, hogy a regény egyáltalán micsoda. Ebbe a sorba Kertész Imrétől kezdve igen sokan beletartoztak. Az ember hajlamos rá, hogy kitaláljon valamilyen műfaji szabályokat, amelyeknek meg kellene felelnie, és szenved. Nekem ilyen görcsöm csak a drámában volt, a prózában szerencsére nem. Véletlenül adódott, hogy hosszabb prózát kezdtem írni, és előbb-utóbb kiderült, hogy szeretek mesélni. A regény szerintem mesélés. Nem érdekelt, hogy a modern regény ilyen, a posztmodern regény amolyan. Megúsztam azokat a görcsöket, amelyek még a legjobb írók képzeletét is nyűgözik. Ettől még remek szerzők, persze, csak többet kínlódnak.

Az ön egyik ismertetőjegye, hogy a prózája valahol ötszáz oldalnál kezdődik. Szokott azon gondolkodni írás közben, hogy ez a terjedelem hogyan hat az olvasóira?

Próbáltam a túlságosan szövevényes történeteket rövidre szabni, ilyen a Diavolina című kisregényem, de abban is egy nagyregény anyaga van benne, tehát nem sikerült igazi kisregényt írnom. Csodálatos műfaj, de más szem, másfajta tehetség kell hozzá, mint az enyém. Az oroszok közül sokan tudták: Puskin, Csehov, Platonov, irigylem is őket.

Többször beszélt arról a pályája során, hogy már az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem az írásból akar megélni, és azt is szokta mondani, hogy nem is annyira tisztességes az irodalomból megélni. Ezt csak a saját életére vonatkoztatva gondolta így, vagy általában is úgy tartja, hogy az a jó, ha valakinek van egy polgári foglalkozása, és mellette, mint ahogyan ön is csinálta, amolyan „úri passzióból” ír?

1962-ben, tizenhat évesen elhatároztam, hogy drámaíró leszek. Akkoriban pontosan lehetett tudni, hogy aki az írásból akar megélni, az kurva lesz és hazudozni fog. Én egyiket sem akartam. A jobbak be is voltak tiltva, csak '63 után kezdhettek publikálni a nagyok, mint Weöres, Pilinszky, Juhász Ferenc, aztán jött Örkény és még néhány remek író. Úgy döntöttem, hogy nem akarok pénzért írni. Ne kerüljek publikációs kényszerbe, hogy ha rosszat írok is, a megélhetésért el kelljen adnom. Mindvégig tartottam magam ahhoz, hogy legyen normális polgári állásom. Néha kettő volt, sőt három, és a fönnmaradó időben írtam. Nem ajánlom senkinek, rengeteg időt és energiát pocsékol el az ember, de megvolt az az előnye, hogy benne voltam az életben, a munkahelyeim révén mindvégig tudtam, mi zajlik a társadalomban.

Ha valaki úgy ír, hogy az egzisztenciáját is erre alapozza, az óhatatlanul kompromisszumokra kényszerül? Akár olyan értelemben is, hogy úgy ír, hogy az eladhatóbb, befogadhatóbb legyen?

Igen, politikailag önkorlátozásra van ítélve. Amúgy is cenzúráznak, de még az öncenzúra is belép, ez az egyik hátrány. A másik pedig az, hogy a '70-es, '80-as években újra kialakult az irodalmi ipar, '90 óta pedig futószalagon gyártják a könyveket. Földobnak neveket, bevezetik őket, befektetnek a szerzőkbe egy csomó pénzt, annak előbb-utóbb meg kell térülnie. Az író szalagszerű termelésre kényszerül, ez pedig óhatatlanul a szabadságának a kárára megy. Ez alól én mentesültem. Persze idővel, energiával fizetni kellett érte, de úgy látom, hogy megérte. Nem azt mondom, hogy ne lennének, akik nagyon magas színvonalon, huzamos ideig tudnak produkálni. De mindenkiben ott van a félsz, hogy kiesik a pikszisből, elmúlik a divat, jönnek mások, őt pedig lecserélik. Nekem ilyen félelmem soha nem volt. Az érdekelt, hogy meg tudjam írni, amit szeretnék, és nem izgatott, hogyan fogadják. Úgy tekintettem a műveimre, mint egy-egy matematikai feladványra: van egy feladat, amit az eddigi koordinátarendszerekben nem lehetett megoldani, ezért találni kell egy szélesebbet, és abban kell kísérletezni. Nem jártam rosszul.

Visszatérő elem az interjúiban, hogy már nagyon régóta az utolsó művét írja. Attól fél, hogy történik valami a világban, a magyar politikában, a kiadói életben, vagy bárhol, és nem jelenhet meg a regénye. Mikor érezte ezt először?

Harminckilenc éve folyamatosan érzem. Csernobil óta félek attól, hogy nem fogom tudni befejezni, amin dolgozom. Repülőn utaztam a robbanás utáni reggel Varsóba, és elkapott a csernobili felhő. Amikor megfordult a szél, még egyszer belekerültem, mert aznap jöttem vissza Budapestre. Nagy dózist kaphattam, és attól féltem, hogy nem élem meg az év végét. Őrülten elkezdtem írni egy regényt, amelyhez még rengeteg anyagot kellett volna összegyűjtenem. Idő előtt vágtam bele, és a megjelenése után tizennégy évvel is javítanom kellett rajta. Ez lett a Messiások. Azóta folyamatosan bennem van a félelem. Nem konkrétan Csernobil miatt, de állandóan szorongok, amikor hosszabb művön dolgozom, hogy meg vannak számlálva a napjaim. Minden azóta írt művemet úgy írtam, hogy az lesz az utolsó. A Kádárról szóló darabjaimat a Covid alatt írtam, akkor is volt mitől szoronganom.

Egy interjúban olvastam, hogy baráti viszonyban voltak Kertész Imrével, pedig egy sort sem olvasott öntől.

A megismerkedésünk harmadik napján kivette a Kerengőt a szigligeti alkotóház könyvtárából, elolvasta, és azt mondta, hogy szar. A barátságunknak ez egyáltalán nem ártott. Attól fogva mindig megnézte a darabjaimat, ő ugyanis nem akart darabot írni, ezen a területen nem tartott attól, hogy riválisok lennénk.

Kertész rivalizált?

Keményen. Időnként olvasott magyar irodalmat, noha azt mondta, nem olvas. A halála után jöttem rá, hogy Ottlikot bizony alaposan tanulmányozta, különösen hangzó szórendjeit át is vette. A hátravetett „persze” a mondat végén az Iskola a határon-ban tűnt fel először. Szóval olvasott ő kortárs magyar irodalmat, de nem feltétlenül egész műveket, hanem inkább bele-beleolvasott. Egyébként nem sokat beszéltünk irodalomról, volt egyéb téma elég. Hamar kiderült, hogy különbözik az ízlésünk, de nem nagyon feszegettük. Kertész gyűlölte az orosz irodalmat úgy, ahogy van, Dosztojevszkijjel, Gogollal, mindenkivel együtt. Én nagyon szeretem az orosz irodalmat. Ő imádta Kafkát. Nekem éppen hogy elmegy, gyakran unom. Ő nagyon szerette Thomas Bernhardot, én nem bírom elviselni. De ez így teljesen rendben volt, és nem erről dumáltunk.

Kafkának látja az értékeit, ha nem is szereti, érteni véli, hogy mit szeretnek benne?

Nem nekem írta a műveit. Van ilyen. Sok nagy író nem nekem írt, pedig nagyon jók. Kafka nekem sokszor elvont, anyagtalan. De az Átváltozás vagy a Kastély hozzám is szól.

Leghíresebb regénye talán a 2005-ben megjelent Fogság. Amikor írta, volt önben azzal kapcsolatban kétely, hogy a nemzetközi és a hazai trendek is inkább a posztmodern, és nem a történelmi regények irányába mutattak?

Természetesen nem volt. Az a posztmodern, amit a 60-as években a franciák meg a németek elkezdtek, Magyarországon kívül már sehol nem létezett, amikor belefogtam az anyaggyűjtésbe. Az angolszáz országokban különben sem sokat adtak a kategorizáló európai, német gondolkodásmódra, náluk nincs különbségtétel a magasnak és alacsonynak nevezett irodalom között. Vagy veszik, vagy nem veszik. Amit a kritikus ír, az a magánügye, kivéve persze, ha reklám, és többnyire az. Magyarországon továbbra is német típusú kánonokat gyártanak, de ez a magyar piacot sem befolyásolja túlságosan. Újabban a magyar kiadókat sem. Azt adják ki, amit vesznek.

Itthon van egy vita arról, hogy el lehet-e fogadni szerzőként állami pénzt, ösztöndíjat, elismerést. Önnek mi az álláspontja?

Jó pár évvel ezelőtt, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum meghirdette ezeket az ösztöndíjakat, azonnal nyilatkoztam, hogy szerintem nyugodtan fogadják el, és írjanak remekműveket. Miért kéne mindenkinek az én nyomorult példámnál maradnia? Miért kéne a nyelvét lógatva dolgoznia két-három állásban, szerkesztést vállalnia és szakmányban fordítania ahhoz, hogy megírja a műveit? Nem olyan derűs dolog önfinanszírozónak lenni. Más kérdés, hogy nem kértem magyarországi ösztöndíjat. Egyszer Széchenyi professzori ösztöndíjért folyamodtam, de nem íróként, hanem egyetemi oktatóként. Ebből a támogatásból tudtam a végén dolgozni a Fogságon. De nem muszáj ennyire finnyásnak lenni. Helyzete válogatja.

Általános tendencia, hogy temetik a könyveket, az olvasást, különösen az irodalmat és a szépirodalmat. Mit gondol, fognak még emberek olvasni húsz-harminc év múlva?

Oktatás kérdése az egész. Megszerettetik-e az olvasást az iskolában a gyerekekkel, vagy 30-40 százalékban analfabétákat gyártanak. Ha megszerettetik, akkor lesznek olvasók. Ha elriasztják őket, amire mostanában sok jel mutat, akkor nem lesznek olvasók.

A Padmaly megjelenése után beszélt arról, hogy ekkora munkába már nem biztos, hogy bele fog vágni.

Biztos, hogy nem fogok.

Megpróbálkozik esetleg egy kisregénnyel?

Édes Istenkém, bár lenne hozzá tehetségem!

Akkor úgy kérdezem, fog még dolgozni valamin?

Mindig azt állítottam magamról, hogy nem vagyok grafomán, de nem biztos, hogy igaz. Kezdek kételkedni.

(Az interjú az október 13-án az Átriumban közönség előtt szervezett beszélgetés szerkesztett és rövidített változata.)