Ha egy kapcsolat nem működik, és mindig csak a másikat hibáztatjuk, sosem jutunk előre

A válás című regényével robbant be itthon a svéd Moa Herngren, bár nem ez volt az első, több nyelvre lefordított regénye. A nehézsúly szépe című fekete komédiája magyarul is megjelent, az áttörést azonban (egyelőre háromrészes) sorozata, A válás hozta meg számára. A trilógia első kötetében egy házasság felbomlása, a másodikban az anyós-férj-feleség kapcsolat, a harmadikban pedig három testvér közti dinamika áll a középpontban. Mindhárom regény felépítése hasonló, először az egyik főszereplő szemszögéből ismerjük meg a történetet, majd a következőéből. Herngren egészen elképesztően vált nézőpontot, és mutatja be azt, hogy ugyanazokat az eseményeket és ugyanazokat a szituációkat milyen különbözőképpen látják az emberek – írta róla könyvkritikusunk. A tipikus skandináv jegyek jellemzik, legyen az a minimalista elbeszélői stílus, a hideg realizmus és a különböző társadalmi problémák tabuk nélküli élveboncolása.

Herngren nem csak regényíróként sikeres, különböző szórakoztató és életmódműsorokban dolgozott a televízióban, az Elle magazin főszerkesztője volt, a Netflixen futó Bonus Familyt (Patchwork család) 2014–2015 körül fejlesztették testvéreivel és a sógornőjével. Azóta is ír forgatókönyveket, közben új regényén dolgozik.

A svéd szerzővel a vágyak és a stabil élet összeférhetetlenségéről, furcsa családi viszonyokról és a magyarok határhúzási képességéről is beszélgettünk.

De még mennyire. Az előző könyvem megjelenésekor a svéd kiadóm szervezett egy online találkozót az olvasókkal, hogy beszélgessünk a könyvről, de az összes kérdés a résztvevők családi problémáiról szólt, konkrét konfliktusokat meséltek el nekem, és megkérdezték, mit tegyenek. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, de én nem vagyok pszichológus. Persze lehet véleményem, de szakmai tanácsot nem tudok adni, és őszintén, az már egy kicsit ijesztő lenne. Erre volt, aki meg is kérdezte, nem gondoltam-e rá, hogy pszichológus legyek. Nem tudatos döntés volt a részemről, hogy ennyire pszichologizálóak a könyveim, egyszerűen csak mindig is foglalkoztatott, hogyan működnek az emberi kapcsolatok – mit miért teszünk, és hogyan reagálunk egymásra.

Számomra az írás mindig is az önkifejezés módja volt, és segített, hogy rendet tegyek a gondolataimban. Eredetileg újságíró akartam lenni, de nem voltam jó tanuló, a rossz jegyeim miatt nem vettek fel a szakra. Így kerültem egy teljesen másik világba, a televíziózásba, különböző szórakoztató műsorokban, életmódtévékben dolgoztam. Aztán egy nagy kerülő után az Elle magazinnál kötöttem ki, előbb újságíróként, majd főszerkesztőként. Közben szabadúszóként is írtam – cikkeket, könyvkritikákat –, és ekkor kezdtem el dolgozni az első regényemen, ami 2007-ben jelent meg. Utána is főállásban dolgoztam a szórakoztatóiparban, hogy legyen miből fizetni a lakbért.

A Bonus Familyt 2014–15 körül kezdtük el fejleszteni a bátyámmal és a sógornőmmel közösen, 2016-ban került képernyőre. Mindannyian mozaikcsaládban élünk, innen jött az ötlet. A sógornőmmel sokat beszélgettünk a saját problémáinkról, és egyszer csak azt mondta, a téma tökéletes tévésorozat-alapanyag. A mozaikcsaládos lét tele van drámával, mégis mindenki tud vele azonosulni. Szóltunk a bátyámnak, Felixnek – van egy produkciós cége és színész-rendező –, ő is nagyszerű ötletnek tartotta, úgyhogy együtt fejlesztettük ki a sorozatot. Azóta is írok könyveket és forgatókönyveket is.

Azt hiszem, ez sem volt tudatos. Az első könyvem is kapcsolatokkal, családdal foglalkozott – 2007-ben írtam, és épp egyedülálló anya voltam. Aztán jött a Bonus Family, és most, visszanézve, valóban, szinte minden művem erről szól, a családról és kapcsolatokról.

Egyszerűen mindig ez a téma érdekelt. A saját életemet próbáltam megérteni, és ebben a folyamatban mindig ezek a témák kerültek elő. 2016-ban írtam is egy tényirodalmi könyvet a mozaikcsaládokról, mert rengeteg problémám volt a sajátomban, és nem találtam erről semmilyen irodalmat. Újságíróként aztán leültem hét-nyolc terapeutával, akik ebben a témában dolgoztak, és több száz mozaikcsaláddal beszélgettem. Ez a könyv nekem is kellett, nem csak az olvasóknak.

Nem igazán. Azt hiszem, egy kicsit korai volt. Még a sorozat előtt, 2016-ban jelent meg, amikor a mozaikcsalád fogalma még nem volt ennyire ismert Svédországban. Azóta persze sokszor kérdeznek róla, de az időzítése nem volt megfelelő.

Azt hiszem, erre nincs általános válasz. A vágyaink sem állandók, ami ma fontos, holnap talán már nem az. Én szenvedélyből szeretek élni. Nem hiszek abban, hogy csak „a család kedvéért”, vagy „mert ez a helyes”, benne maradjunk egy kapcsolatban. Ugyanakkor néha végig kell menni nehéz időszakokon, ilyen az élet, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy el kell hagyni a családot. A hosszú távú kapcsolatokban is vannak időszakok, amikor ki kell tartani. Szóval nem hiszem, hogy a megoldás egyszerűen csak annyi, kövesd a vágyaidat. Azt gondolom, mindig eljön egy pont, amikor már túl nagy az ára annak, hogy az adott kapcsolatban maradjunk, de ahhoz, hogy eljussunk erre a pontra, idő kell.

Én is ebben a korban vagyok. Középkorúként mindenki változásokon megy keresztül – persze ez az élet része máskor is –, de ebben a korban jönnek elő az igazán érdekes kérdések. A harmincas éveidben azt hiszed, minden a helyére került: megvan a szerelem, a gyerekek, a munka. Aztán ötven körül elkezdesz rájönni, hogy az élet véges. Olyan kérdések jönnek, mint „Boldog vagyok? Jó döntéseket hoztam? A jó ember mellett vagyok?”. Ez félelmetes és zavarba ejtő időszak. És közben fizikailag is változik az ember, a szülei meghalnak, a gyerekei kirepülnek. Ez egy természetes krízispont, egyfajta második kamaszkor. Nem mindenki éli meg ugyanolyan intenzíven, de a legtöbb ember 40 és 60 között eljut erre a pontra. Egyfajta útkereszteződés ez, ahol újraértékeled, mit akarsz az élettől, és ha változtatni szeretnél, most van itt az ideje.

Igen. Ez az egyik legnagyobb előnye a regényírásnak, hogy bevezethetem az olvasót a szereplők fejébe, hogy lássa, mit gondolnak, mit éreznek. Több nézőpontból írok, és azt szeretném, ha az olvasó mindegyik szereplővel együtt tudna érezni, még akkor is, ha olyasmit tesznek, amit nem helyeselne.

Hát, igen. Amikor írok, én is belehelyezkedem ebbe az érzésbe. Sokszor eltervezzük, hogyan fogunk reagálni valakire – az anyánkra, a gyerekünkre, a párunkra –, de a pillanat hevében mégis mást mondunk, mint amit akartunk. Ugyanúgy, ahogy a horrorfilmekben történik, mindenki tudja, hogy nem kéne bemenni abba a házba, de bemegyünk. Ismételjük a mintáinkat, és nehéz változtatni rajtuk. Talán épp ezért tudnak az olvasók azonosulni ezekkel a karakterekkel.

Azt hiszem, mindig is megfigyelő típus voltam. Szeretek embereket hallgatni, beszélgetni velük, ezért szerettem újságíróként is dolgozni. Gyűjtöm az embereket, a történeteiket, a jellemzőiket. Mindig azt kérdezem: miért tetted azt, amit?
Minden könyvem mögött ott vannak ezek az évek alatt összegyűjtött megfigyelések – részben saját magamból, részben másokból. Sokat olvasok pszichológiai tanulmányokat, interjúkat, és rengeteget beszélgetek akár idegenekkel is – a sráccal a kávézóból, egy ismeretlennel a boltban. Valahol hasonlít ez a színészi munkához: próbálod megérteni a másikat, belebújni a fejébe. És bár az emberek különböznek, alapvetően nagyon hasonlóak. Ugyanazok a minták, érzelmi reflexek működnek mindannyiunkban. A legnehezebb része az írásnak számomra mindig az, hogy a karakterek valódi hús-vér embereknek hassanak. Hogy ne csak szereplők legyenek, hanem igazi, ellentmondásos, érző lények. Ez egy hosszú, aprólékos folyamat.

Erre tényleg nem egyértelmű a válasz. Hol van az a pont, ahol még önazonos vagy, de nem bántod a másikat? Azt hiszem, ez személyiségfüggő is. Vannak, akik kiválóan meghúzzák a saját határaikat, de közben átlépik másokét. Engem is ez érdekel újra meg újra: mit tesz a kapcsolatokkal, ha átlépjük ezeket a határokat? Mi történik, ha a saját belső hangunkat követjük, és nem a másikét? Hol a határ aközött, hogy önmagam maradjak, és aközött, hogy tekintettel legyek másokra?

Azt hiszem, erre válaszolni egy véget nem érő folyamat a legtöbbünk számára. Próbáljuk kitalálni, kik is vagyunk, és hogyan tudjuk egyszerre autentikusan jól érezni magunkat, miközben igyekszünk jó kapcsolatokat is fenntartani másokkal. Annyi romboló kapcsolat van odakint… vagy inkább negatív. Nagyon könnyen találhatod magad önpusztító, negatív kapcsolatokban. Ha nem figyelsz, könnyen megsérülhetsz – ezért muszáj vigyáznod magadra. Határokat kell húzni, különben elkerülhetetlen a fájdalom.

Sok kapcsolatot látok, amik valójában nem egészségesek. Például A válás című regényemben Bea és Niklas kapcsolata is úgy indul, hogy mindketten kapnak valamit a másiktól: Bea támaszkodik Niklasra, vigaszt talál benne, Nicholas pedig erősnek, védelmezőnek érzi magát mellette. De ezek a szükségletek idővel megváltoznak. Ami eleinte egészséges kapcsolatnak tűnt, lassan átalakul. Ez gyakori: benne vagyunk egy kapcsolatban, és nem vesszük észre, mikor fordul rossz irányba, mert annyira elmosódnak a határok. Niklas például egyszer csak egy nap azt érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tudja, miért. Ez már régóta érlelődik benne, anélkül, hogy tudatában lenne. Bea meg persze semmit sem sejt.

A határok tehát arról is szólnak, hogy ismerd önmagad, figyeld, mi zajlik benned, és próbáld megérteni, ki vagy, hogy egészségesebb kapcsolatokat tudj kialakítani. Olyan könnyű beleragadni a megszokott szerepekbe: én ebben a kapcsolatban így reagálok, te meg úgy – és kész, ott maradunk a mintában. Nagyon könnyű bennük ragadni, ha nem figyelünk a határokra, hogy mikor lépjük át őket, és mikor nem.

A pénz és a siker mindig is fontos tényezők voltak. A válásban vagy Az örökségben az anyagiak és a pozíciók szorosan összefüggnek azzal, hogyan éreznek a karakterek önmagukkal és egymással kapcsolatban – hogy sikeresnek vagy épp vesztesnek tartják magukat. Íróként ez persze drámai eszköz is, de a siker és a pénz a valóságban is komoly hatással van arra, hogyan érezzük magunkat, és milyen döntéseket hozunk. Bea például anyagilag Niklasra támaszkodott, és a társadalmi státusz is fontos volt számára. Nem gondolta, hogy ezt elveszítheti. Még 2025-ben is nagyon gyakori, hogy nők ilyen helyzetbe kerülnek, abban a hitben, hogy „mi örökké együtt leszünk”. Ugyanakkor Niklas is olyan döntéseket hoz, amikről azt gondolja, hogy elvárják tőle, ezért tesz meg bizonyos dolgokat, nem pedig azért, mert valóban ezt akarja. A pénz és a státusz tehát mérce is: a siker mércéje, és annak is, hogy ki mit akar az élettől. Érdekes ezek mentén ütköztetni a kapcsolatokat.

Igen, valós dolog, sőt! Amikor erről beszélgettem az ebédnél a magyar fordítómmal és a szerkesztőmmel, ők is azt mondták, hogy ez nagyon svéd jelenség. Egyébként azt az ötletet félig a mostohalányomtól „loptam”, nem pontosan ez volt a témájuk az iskolában, de valami nagyon hasonló.

Igen, például Svédországban nem lehet dohányozni se éttermen belül, se az ajtó előtt. A fordítóm is mesélte, hogy egyszer Svédországban állt egy pub előtt cigarettával, és odajött valaki, hogy „elnézést, ez itt tilos”.

Ez nagyon érdekes különbség. Svédországban sokat beszélünk az őszinteségről, az önazonosságról, talán túl sokat is. Néha azt érzem, mi svédek kicsit túlzásba visszük az önvizsgálatot: állandóan keressük az „igazi énünket”, próbáljuk megérteni, mi az autentikus bennünk. Nem tudom, miért van ez így, de generációs különbség is lehet. A szüleim vagy a nagyszüleim egyáltalán nem foglalkoztak ilyen kérdésekkel. Ez inkább a mi korosztályunk ügye, és talán Magyarországon most kezd épp felerősödni.

Szerintem Magyarországon is zajlik egy generációs átalakulás, ami azt érinti, hogyan működnek a családok, hogyan engedik el egymást. Egyébként a bátyám felesége félig magyar, az anyja pedig teljesen magyar, és teljesen őrületbe kergeti a bátyámat. Semmi semmi távolság. A bátyám ezt néha nehezen viseli, miközben a magyar rokonok meg csak legyintenek, nem értik, mi ezzel a baj. Szóval talán tényleg kulturális különbség ez. Bár Az anyós Svédországban is óriási vitákat váltott ki. Egy fesztiválon például majdnem veszekedés tört ki a közönségben, annyira megosztotta őket az, hogy ki is volt a „hibás”. Voltak, akik szerint az anyós rettenetes, mások szerint teljesen igaza van. Nagyon érdekes, mert az olvasók saját tapasztalataikon keresztül értelmezik a történetet: van, aki úgy érzi, a nő csak szeretetből cselekszik, más szerint teljesen elvesztette a realitásérzékét. És talán tényleg van ebben valami kulturális is: például a sógornőm mindig azt mondja, „anyám ilyen, ez van”.

A szereplőim közös jellemzője, hogy nincs igazi önismeretük. Nem értik, miért tesznek bizonyos dolgokat. Azt hiszik, hogy önreflexívek, de valójában nincsenek kapcsolatban a saját érzéseikkel. Azt gondolják, amit éreznek, az az igazság, de nem látják, hogy az igazság a másik számára teljesen mást jelenthet. Nem tudnak belehelyezkedni a másik nézőpontjába. És talán ez a legnagyobb hibájuk, hiányzik a valódi önkritikájuk. Nem látják, hogy amit ők jónak, szeretetteljesnek gondolnak, az a másik számára határsértés is lehet. Sokszor hiányzik belőlük az a képesség, hogy kívülről lássák magukat, hogy belegondoljanak abba, a másik mit élhet át. Szerintem ez az egyik legnagyobb probléma a kapcsolatokban, ha egy kapcsolat nem működik, és mindig csak a másikat hibáztatjuk, sosem jutunk előre. Sok szereplőm bizonytalan, de ez nem ugyanaz, mint az önreflexió, ez inkább az önismeret hiányából fakad. Azt hiszem, ez közös bennük: keresik, kik ők, de nem igazán találják.

Volt egy amerikai férfi, aki azt írta, hogy A válás pontosan az ő élete, még az ikerlányok életkora is stimmel. Egy nő pedig azt mondta, egész életében haragudott az apjára, amiért elhagyta az anyját, de a könyv után meg tudott neki bocsátani, mert rájött, hogy talán nem ismert minden részletet. Nagyon meglepő volt látni, hogy fikcióként írt történetek mennyire konkrétan visszaköszönnek az emberek életében. És az is váratlan volt, hogy az olvasók ennyire hevesen reagálnak a nézőpontváltásokra, hogy vitáznak, dühösek vagy éppen hálásak. Úgy érzem, az emberekben van egy nagyon erős igény arra, hogy „levezessék” ezeket az érzéseket, kibeszéljék a könyvet.

Ami viszont a leginkább meglepett, hogy nem gondoltam volna, hogy az emberek szeretni fogják A válást, vagy egyáltalán elolvassák, pont a nézőpontváltás miatt. Azt hittem, az olvasók lojálisak lesznek az egyik szereplőhöz, és amikor elhagyom őt, hogy a másik – például Niklas – nézőpontjára váltsak, az majd elidegeníti őket. Meglepett, hogy ez a nézőpontváltás ennyire mély hatást gyakorolt az olvasókra. Nem számítottam arra, hogy ennyire erős érzelmi és értelmezési vitát indítanak el ezek a könyvek, és hogy az emberek ennyire szükségét érzik, hogy megbeszéljék őket.

Igen, abszolút. Minden egyes könyvvel tanulok valamit magamról és a környezetemről. Írás közben folyamatosan figyelem, hogyan működöm, persze ez kicsit őrjítő is. A férjem mindig mondja, hogy írhatnék végre valami könnyedet, valami vicceset, ami nem tép szét mindent belülről, dehát nem megy. Aztán mindig megfogadom, hogy na, a következő egy könnyű krimi lesz, csak egy kis gyilkosság, semmi lélektani dráma – és persze sosem így lesz. Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy az emberi kapcsolatok mélyét akarom megérteni.

Nem, sajnos nem. A válás trilógia negyedik része lesz, valószínűleg az utolsó lesz a sorozatban. Tehát megint a kapcsolatok állnak majd a középpontban, és attól tartok, a férjemnek ezt is ki kell bírnia.