Ha volt olyan mindenkit érintő kérdéseket feldolgozó és a legszélesebb körök számára közérthető, ugyanakkor szépirodalmi igénnyel megírt trilógia, amely az utóbbi időkben valósággal letarolta a hazai könyvpiacot, akkor az a svéd Moa Herngren A válás trilógiája volt, melynek záródarabja nemrégiben került a boltokba Az örökség címmel. Ennek a hatalmas sikernek talán az a legnagyobb titka, hogy a pályáját újságíróként kezdő szerző – akivel nemrég készítettünk interjút – úgy tudta bemutatni a leghétköznapibb problémák világát, hogy abban minden egyes olvasó ráismerhetett akár a saját életére is, így szinte minden, amiről olvasott, róla szólt.
Bár sokan ismerik az előző két kötetet, talán nem felesleges összefoglalni, hogy miről is szóltak.
A trilógia első kötete, A válás egy házasság felbomlásának történetét mutatta be a lehető legemberibb, legéletszerűbb formában. A regény elején Bea szemszögéből látjuk az eseményeket: egy ötvenes évei elején járó nő életét, aki úgy érzi, végre minden a helyére került. Van szerető férje, két lánya, stabil munkája és egy nyugodt, kiszámítható élete. Amikor azonban férje, Niklas egyik napról a másikra elhagyja, az addig biztosnak hitt világ hirtelen kicsúszik a lába alól. A kezdeti sokk, a megalázottság és a düh után lassan megjelenik benne a kérdés: vajon mi történt valójában, és ő maga hogyan járult hozzá mindehhez.
A történet második fele Niklas nézőpontjából bontja ki ugyanazokat az eseményeket, teljesen új fényt vetve rájuk. A férfi, aki egész életében másokat szolgált – feleségét, gyerekeit, betegeit –, egyszer csak rádöbben, hogy a megfelelésben és kötelességtudatban teljesen elveszítette önmagát. A válás így nem csupán egy kapcsolat végét, hanem egyfajta késői önismereti kísérlet kezdetét is jelenti számára.
A két nézőpont párhuzamosan épül egymásra, miközben Herngren kivételes érzékkel mutatja meg, mennyire mást lát ugyanabból a történetből két ember, és hogy az igazság soha nem egyoldalú. A kötet végére mindkét fél sebezhetősége és tévedései egyaránt láthatóvá válnak, így az olvasó sem tud teljesen egyikük mellé sem állni. Éppen ettől lesz A válás nemcsak egy házasság története, hanem annak lenyomata is, hogyan törik meg a hétköznapi élet illúziója, amikor a szeretet helyére a kimondatlan sérelmek és a beteljesületlen vágyak lépnek.
A trilógia második része, Az anyós a korábbi kötethez hasonlóan a hétköznapi emberi kapcsolatok finom szövetét boncolja, ezúttal azonban a szülő-gyermek viszony kerül a középpontba. A történet elején Asát, az ötvenes éveiben járó, sikeres kommunikációs tanácsadót ismerjük meg, aki éppen azt próbálja feldolgozni, hogy fia, Andreas és szinte az egész rokonság megszakította vele a kapcsolatot. A nő egyedül marad a kérdéseivel: mit ronthatott el, és miért zárta ki őt a fia az életéből?
Ahogy haladunk előre, lassan kiderül, hogy Asa mindent megtett, hogy egyedül is tökéletes életet teremtsen fiának – talán túlságosan is. Andreas azonban felnőtt, és beleszeretett az anyja egyik legjobb barátnőjének lányába, Josefine-be, ami olyan érzelmi spirált indít el, amelyből senki sem tud sérülés nélkül kikeveredni. Asa szemszögéből látjuk, ahogy próbálja visszanyerni fia szeretetét, miközben minden igyekezetével csak ront a helyzeten.
Herngren ismét több nézőpontot enged megismerni: az anya elbeszélése mellé röviden Andreas és Josefin gondolatai is felszínre kerülnek, így az olvasó fokozatosan ráébred, hogy itt sincs egyetlen igazság. A szerző ezúttal a generációkon át öröklődő mintákat, a túlzott szeretet árnyoldalait és a szülői önfeláldozás határait vizsgálja, mindezt ugyanazzal a visszafogott, pontos realizmussal, ami az első részben is jellemezte. Az anyós végére a szereplők nem megváltást, hanem megértést kapnak – és ezzel Herngren ismét bizonyítja, hogy a legnagyobb drámák sokszor a legkisebb emberi gesztusokban rejlenek.
Ehhez képest kapunk-e bármi újat a záródarabban?
A válasz az egyértelmű nem, de ha valami ilyen sikeres és ilyen jól működik, akkor azt minek megváltoztatni. Az örökség ennélfogva pontosan azt hozza, amit az előző két regény, és pont abban lesz erős, mint azok: így itt sem a szépirodalmi igényességen lesz hangsúly (a szöveg immár szokás szerint nem állítja különösebben kihívás elé a tapasztalt olvasót), hanem a karaktereken (most is mély, a maguk kisebb-nagyobb hibáival megvert, életszerű szereplőket kapunk), illetve az ő nagyon is hétköznapi, így mindenki által tökéletesen átélhető problémáikon.
Egy rövid és kellően sejtelmes bevezető után (egy temetésen járunk, ahol a három gyászoló testvérből kettő lopásért és testi sértésért feljelentette a harmadikat) rögtön a három testvér közül a középső, Andrea nyomába eredünk. A narráció szokás szerint E/3-as, ám ismét csak egy olyan, amely kizárólag a negyvenes éveiben járó, ambiciózus és a családját mindenáron összetartani igyekvő asszony világát és nézőpontját közvetíti felénk.
Andrea határozottságának hála szinte mindent elért, és ha vannak is problémái (saját alapítású cége gödörbe került, hála a világjárvány okozta gazdasági visszaesésnek, lánya pedig nehezen illeszkedik vissza a mindennapi életbe a lezárások után), azokat igyekszik minél hamarabb megoldani. Az édesapja halála után (akivel egész életében szoros kapcsolatot ápolt, szorosabbat, mint testvérei vagy akár az édesanyja) azonban egyre inkább széthullik a megmaradt családja, és felszínre kerülnek az évtizedek óta meglévő repedések, amivel nem igazán tud mit kezdeni. Ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a néhány évvel idősebb nővére, az albérletről albérletre vándorló Ullis (aki Andrea szemében pont olyan impulzív, meggondolatlan és kiszámíthatatlan, mint az édesanyjuk) kezdi megfertőzni nézeteivel szeretteit, és szép lassan mindenki Andrea ellen fordul, pedig végig úgy néz ki, hogy egyedül ő az, aki bármit is kezdeni akar az immáron véglegesen családfő nélkül maradt csonka családdal.
„Ullis leteszi a kávéskannát a sötétbarna dohányzóasztalra, anya fényképes bögréje mellé, amelyen Tessan és Tobbe látható télapójelmezben. A kép a sokévnyi mosogatástól megfakult, és Tessan füléből hiányzik egy darabka.
– Hát, őszintén szólva én egyenesen lehangolónak találom.
– Leszedhetjük és visszaakaszthatjuk a régit – javasolja Ullis.
– Nem, az rosszulesne Andreának. A régi már kiszolgálta a maga idejét, alig maradt valami zöld a mintázatban. Majd megszokom…
Elég rosszul hangzik, hogy az embernek meg kell szoknia a lehangoló függönyöket, gondolja Ullis, de anya már csak így viszonyul az életéhez. Megszokja. Persze, minek is álljunk ki magunkért, amikor mindent meg lehet szokni, akarja mondani, de aztán visszanyeli – ez most nem az a helyzet, amibe beleférne egy ironikus megjegyzés.”
Ilyen egyszerű az egész?
De Herngren nem lenne Herngren, ha mindez ilyen egyszerű lenne, és így minden alkalommal, amikor egy újabb családtag kerül a szemünk elé, kicsit változik, kicsit árnyalódik a kép. Ahogy szép sorban esnek ki a csontvázak a szekrényből, ezúttal is rájövünk, hogy megint csak mindenkinek igaza van a maga módján, aminél sokszor rosszabb nem is történhet. Így megérthetjük, hogy Andrea gondoskodása és irányítói hajlama minden jó szándéka ellenére egyszerűen túl sok a többieknek, megérthetjük, hogy a nővére, Ullis, bár rengeteg hibával rendelkezik, nem véletlenül lett ilyen, és megérthetjük azt is, hogy a két nőnél jóval fiatalabb Rasmuss, aki a nagy korkülönbség miatt kvázi egykeként nőtt fel, miért akar inkább mindenből kimaradni.
A trilógia záródarabja, Az örökség tehát pontosan azt adja, amit az olvasók vártak tőle – és talán éppen ez a legnagyobb erénye. Moa Herngren harmadszorra is ugyanazzal a biztos kézzel, pontos emberismerettel és finom empátiával nyúl a hétköznapi élet válságaihoz, mint korábban, és ezzel végleg bebizonyítja, hogy nála kevesen tudják ennyire érzékenyen megragadni a családi kapcsolatok törékeny dinamikáját.
Az új regényben ismét az a letisztult, pszichológiailag árnyalt realizmus uralkodik, amely az első két kötetet is jellemezte. Új történetén keresztül Herngren most a testvéri viszonyok, a lojalitás és a megbocsátás kérdéseit járja körül, miközben megmutatja, hogyan képes egy család – minden kimondatlan sérelem és félreértés ellenére – újra és újra megkísérelni az összetartozást.
A narráció finom, a dialógusok élők, a karakterek pedig most is ismerősek, mégis egyediek: mintha bármelyikük a saját környezetünkből lépett volna elő.
Bár Az örökség nem akarja újra feltalálni a trilógiát, nem is ez a célja. Inkább lezárja azt a gondosan felépített világot, amelyben mindenki magára ismerhetett legalább egy pillanatra. Herngren nemcsak történetet ír, hanem egy érzékeny korrajzot is arról, hogyan próbáljuk megérteni egymást – és önmagunkat – egy állandóan változó világban. És ha szépirodalmilag ezt nem is a legmagasabb minőségben teszi, kit érdekel, ha ilyen jól működik.
Moa Herngren: Az örökség
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Helikon, 2025, 5999 Ft
