Tasnádi István író Veiszer Alinda műsorában először aktuális munkájáról beszélt, ami egy norvég dráma, ahol a világ fordított, és mindenki klímaaktivista, az emberek nem tudják, hol költsék el a pénzüket. Nem társadalmi okokból foglalkozik ezekkel a témákkal, hanem azért, mert élvezi a skandináv irodalmat. Szerinte „erőt ad egy olyan reális világba kerülni, ami számol a problémákkal, de nem roppan beléjük.” Ez egy menekülés, mondta, ki kell csekkolni, különben megbolondulunk. „Távolra kell kerülnöm attól a feszültségtől, amiben élünk, hogy rálátással parabolát csináljak belőle” – tette hozzá.
Új projektbe kezd, melyben Monspart Sarolta tájfutónő és Feledy Péter újságíró lakásából és az ott talált dokumentumokból tervez színházi előadást csinálni. Ezen a ponton Tasnádi korai, költői próbálkozásai és a rendszerváltás volt a téma.
Petőfihez hasonlóan ő is vátesz költőnek képzelte magát akkoriban, amit mára inkább póznak érez. A nyolcvanas évek második felében ugyanolyan fiatal volt, mint a legtöbben: egyszerre akart ellenállni az „alteros” divat miatt, és belesimulni a rendszerbe kisdobos nyakkendőben. Aztán egy könyvheti dedikáláson, amikor nem jött el senki, eldöntötte, hogy befejezi.
Azért váltott a színházra, mert azt érezte, hogy ott még lehet hatni a közösségekre. Úgy látta, például Schilling Árpád előadásaiban mindez meg is valósult. Ezek az előadások közvetlen hatásokat váltottak ki, nemcsak karikás ostor és dobálózás, de „sűrűsödött csend” formájában is.
„Az én szemszögemből nézve akarom végigvezetni az embereket azon, amiben élünk, mert az hátha valami más, mint amitől nap, mint nap rossz kedvük van” – mondta. Szerinte a klasszikusoknak is csak akkor van értelme, ha „szenvedélyesen és személyesen értelmezik a világot – egyébként nincs értelme elővenni őket”. A Krétakör óta nincsenek olyan nagy hatásokról szóló visszajelzések a munkáira, mint azokban az időkben, amikor sorra pattantak fel az emberek és mentek ki a színházból. Schilling után minden színház a közéletiségre ment rá, de ő már nem akart ilyeneket csinálni. Ma már nagyobb sikernek éli meg azt, hogy idegen nyelvekre fordítják a darabjait.
Tasnádi szerint a finanszírozási problémák némileg átalakították a színházakat. Ő már elvan azzal a támogatással, amit kap. Főleg a fiatalokért aggódik, akik nem jutnak el megfelelő mennyiségű emberhez, nem látnak perspektívát, nem tudják, honnan hová tudnak majd lépni. Mostanában nincsenek olyan filmsorozatok, mint például 5-8 éve a Terápia vagy az Aranyélet, a streaminggyártók sem hozták el a várt fellendülést – ez nem politikai, hanem pénzkérdés, véli.
„Fragmentálódott, fura, törmelékes valami, amiben élünk, nem árkok vannak” – mondta. „Nem ő és mi van, mint 89-ben, nem olyan egyszerű a helyzet” – tette hozzá.
Ahhoz, hogy ezt feldolgozza, távol akar lépni attól, hogy közvetlenül ábrázolja a közéletet a színházban. Bizarr módon néha utólag válnak direktté azok, amiket eredetileg parabolaként írt meg. A közélet alakulása olykor átalakítja a folyó előadásokat is, a mondatok jelentése a történések hatására elkezdenek megváltozni. Ennek következtében azonban nem lehet módosítani a kész műveket, meg kell várni, amíg az aktuális sztori lecseng, és a darab újra visszaáll. Ez történt például a Kartonpapa című darabbal, amit már öt éve játszanak. Egy papír apafigura áll a darab középpontjában, most pedig Magyar Péter egy karton Orbán Viktorral járja az országot.
A filmjeiben a modellhelyzetek érdeklik. Például az, mikor egy ember éli az életét, van egy koncepciója az identitásáról, a múltjáról, és egy információ hatására minden kinyílik hátrafelé. Elmesélte, hogy emögött egy személyes történet is van, mert negyven éves korában tudta meg, hogy volt egy féltestvére. Szerinte ez nem egyedi, sőt, társadalmi jelenség, rengeteg emberrel történt hasonló. „Fogalmunk sincs, hogy miből jövünk, és ezzel foglalkozni kell” – véli az író.
Tasnádi István gyerek- és ifjúsági műveket is ír. Amikor a Farkas kontra Piroskát bemutatták, amiben a mese egy perújrafelvételben jelenik meg, rengeteg gyerek sírva rohant ki a színházból. Ekkor jött rá, mennyire fontos a korcsoport behatárolása, mennyire másként működik egy óvodás és egy felsős iskolás közönség. Néha beáll a nézők mellé, és hallgatja a reakciókat, majd ezeket a tanulságokat a következő darabokba forgatja vissza.
A teljes beszélgetést havi díjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.
