1934-ben egészen egyedülálló földsáncstadion épült a debreceni Nagyerdőben, nyolcvan évvel később pedig egy lebegő sétánnyal körbevett, furcsa „felhőstadion”. A Helyben rovat hajdú-bihari állomásán ez utóbbit vizsgáltuk meg építészeti szempontból, és persze igyekeztünk felfedezni az előbbi nyomait is a város ősi parkjában.
A foci olyan, mint egy vallás. Vannak hívek, rítusok, szertartások, kell hozzá erős hit, és időnként valóban történnek benne csodák is. Egy valamire való vallásnak pedig természetesen templomai is vannak, ahol hetente összejön a gyülekezet – így van ez a focival is. Van, amelyik városban katedrális áll, van, amelyikben csak egy kápolna, de ahogy az más felekezeteknél is lenni szokott, nem az épület méretétől függ a hívek buzgalma.
Hosszú évek óta írok szakrális építészetről, mégpedig úgy, hogy azok is rácsodálkozzanak egy-egy templom, kápolna vagy akár zsinagóga szépségére, akik másik felekezethez tartoznak, vagy akár egyáltalán nem hívők. De vajon meg lehet-e ezt csinálni egy stadionnal? Megmutathatjuk-e egy stadion építészeti értékeit annak, aki egy másik csapat szurkolója, vagy – ami talán még nehezebb – annak, akit egyáltalán nem érdekli a foci? És akkor most bele se menjünk abba, hogy lehet-e egyáltalán írni erről a témáról a politikát félretéve.
Akár lehet, akár nem, én most erre teszek kísérletet. Ugyanis amikor felkértek, hogy javasoljak témákat a Telex megyejáró Helyben rovatának hajdú-bihari összeállításához, akkor hosszas fejtörés után arra jutottam, hogy jó lenne Debrecen egyik legérdekesebb és leglátványosabb kortárs építészeti alkotásáról írni. Ez pedig a Nagyerdei Stadion. Már csak azért is, mert izgalmas és egyedülálló volt már az elődje is, és ugyanez igaz a most álló épületre is. Szóval úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom azzal, milyen kommentek érkeznek majd a cikkhez, és megpróbálom bemutatni ennek a háznak az értékeit.
Az első földsáncstadion
Debrecen legfontosabb építésze alighanem az 1896-ban született Sajó István volt. Világot járt, vívóbajnok mérnök volt, aki Németországban tanult, aztán az Egyesült Államokban dolgozott (ahol máig állnak házai), ám mindenhonnan hazajött szeretett szülővárosába. Tulajdonképpen valamennyi híres debreceni épület magán viseli a keze nyomát.
Dolgozott az Aranybika Szálló korszerűsítésén a harmincas években, a háború után pedig (miután hazatért a deportálásból, ahová zsidó származása miatt hurcolták el) első dolga volt, hogy részt vegyen a bombáktól sérült református Nagytemplom rekonstrukciójában. Élete végén a debreceni Nagyállomáson dolgozott, amelynek vezető tervezője Kelemen László volt, de a látványos vasbetonhéjas, kupolás tetőszerkezetet Sajó tervezte. Bár születtek jelentős munkái modern stílusban is, azért igazán a két világháború közti progresszív irányzat, az art deco állt közel hozzá. Ebben a stílusban készült legkarakteresebb műve, a debreceni izraelita hitközség bérháza is 1928-ban.
A sokáig elfeledett művész népszerűsítésért a város másik nagy szülötte, Térey János költő tett sokat. Art deco a pusztán című esszéjében azt is megírta, hogyan épült meg a régi Nagyerdei Stadion, vagy ahogy akkoriban hívták, az Aréna.
Sajó István elkötelezett sportoló és elkötelezett debreceni volt, ráadásul a város csapatának, a Bocskai FC-nek a társelnöke. Grátisz vállalta hát 1933-ban, hogy stadiont tervez klubjának a Nagyerdőbe. Mégpedig olyat, amit a válságos idők ellenére is meg lehet majd építeni. Így született meg az első földsáncstadion. Hogy Magyarországé, Európáé, a világé vagy az univerzumé-e, azt nem tudom, mert minden forrás mást ír, de maradjunk abban, hogy ez volt az első.
Ennek a lényege az volt, hogy a pályát lemélyítették, a kitermelt földet pedig körben felhalmozták – ebből alakították ki a lelátókat. Az építésen többnyire ínségmunkások dolgoztak, vagyis olyan munkanélküliek, akiket így próbált támogatni valamiféleképpen a köz a nagy nehézségek idején. A sánc építése közben igyekeztek minél kevesebb kárt tenni az erdőben, így aztán egyes nagyobb fákat egyszerűen belefoglaltak a sáncba.
A tribün viszonylag kicsi volt, de úgy alakították ki, hogy később akár bővíteni is lehessen. Minden más a sánchoz tapadva épült meg: a szolgáltatóépületek, meg a karakteres kapuk. (Ezeket a stockholmi Olimpiai Stadion ihlette bejáratokat ugyan egyesek szerint Borsos József tervezte, a legtöbben ezt is Sajó művének tartják).
És hogy milyen volt a végeredmény?
A korabeli Nemzeti Sport egyenesen lelkendezett az átadón. „A debreceni Stadion, ahol 30 ezer néző fér el, és az állóhely áráért mindenki ülhet” című cikke szerint ez „Európa legolcsóbb stadionja”, ahol ráadásul „jaj az idegen vendégcsapatoknak”! Merthogy olyan az akusztikája, hogy „ha két ember elbömböli magát, már zeng az ég, hátha még ezer és ezer debreceni szurkoló biztatja majd a Bocskait, mi lesz ott. Talán még Pesten is meghallják.”
A földsáncstadion valóban jó szolgálatot tett a debrecenieknek, hiszen nemcsak focimeccseket rendeztek benne, hanem mindenféle más sporteseményeket, még motorversenyeket is. Sőt ide futott be egykor a híres virágkarnevál, tartottak benne úttörőavatást és zenei fesztivált, és egy időben kertmoziként is működött.
Még egy fontos eseménynek volt helyszíne az Aréna. 1961. március 11-én a lelátón halt meg Sajó István, a stadion építésze, aki szinte minden meccsen ott szurkolt a csapatnak. Állítólag egy kihagyott debreceni helyzet után állt meg a szíve a mesternek.
Aztán idővel a stadion is eltűnt. Kevesen gondolunk úgy a 2000-es évek nagy stadionépítési hullámára, hogy az egyúttal egy nagy stadionbontási hullám is volt. Az öregebbek közül biztos sokakat köt nosztalgikus emlék a régi pályákhoz (főleg ha olyan különleges alkotásról van szó, mint amilyen a Nagyerdei Stadion), de biztos mindannyian örülnek az új épületnek is (főleg ha olyan különleges alkotásról van szó, mint amilyen a Nagyerdei Stadion).
Lebegő stadion glóriával
Bordás Péter nem Debrecen szülötte, de a város számos ikonikus épülete fűződik a nevéhez, amiket irodájával, a BORD Studióval tervezett. A legtöbben alighanem a debreceni Aquaticumot ismerik (amely nevével ellentétben egy nagyon eredeti alkotás), ám ott van vele szemben egyből a Nagyerdei Stadion is.
A stadionépület legtöbbször „dobozos termék”: miután megtervezték, hogyan nézzen ki, tulajdonképpen bárhol lepottyantható az országban vagy a világban. Kevés az olyan, amelyik valóban igyekszik a környezeti adottságokhoz alkalmazkodni. Márpedig Debrecenben muszáj volt alkalmazkodni.
A Nagyerdő ugyanis egy nagy múltú, híres zöldfelület – Debrecen egyik büszkesége. A belső része városi park, mely kifelé haladva valódi erdővé válik. Az öreg fák közé csak úgy lehetett behelyezni egy épületet, hogy az valamilyen módon illeszkedjen a természeti környezethez. De hogyan lehet egy ilyen hatalmas építményt „elrejteni”?
Álcázzuk mondjuk felhőnek!
A terebélyes, hófehér, teflonbevonatú membránnal borított szerkezet önmagában légiesen könnyed. Nem nyomja agyon a környezetet, inkább olyan, mintha lebegne a fák között. Különösen izgalmas az előbb emlegetett Aquaticum tetőteraszáról nézni rá, ahogy a „fák fölött gomolyog a stadionfelhő”. Ebből a nézetből előbb jut eszünkbe róla a Városliget hőlégballonja, mintsem egy 20 ezer fő befogadására alkalmas épület.
A lebegéshez természetesen kevés lenne az anyagválasztás, kell hozzá a puha, lekerekített forma, amely első ránézésre kissé szabálytalannak tűnik. Ez utóbbi annak köszönhető, hogy enyhén meg van döntve a felső síkja, így a park lombja a nézőtéren is láthatóvá válik – kicsit megidézve a hajdani stadion zöldjét.
Bordás Péter abból indult ki, hogy adott egy hatalmas épület, ami – fő funkcióját tekintve – az év nagy részében üresen áll. Rengeteg helyet foglal, tulajdonképpen egy zárvány a parkban. Hogyan lehet ezt valahogy működőképessé tenni mégis úgy, hogy része legyen a liget életének?
Nos, ehhez a földszinti részeket hasznosítani kellett valahogy, így ide hétezer négyzetméter szolgáltatást terveztek be (rendezvényterem, fitneszterem, sportorvosi rendelő stb.). Na de akkor hol mennek be a szurkolók a stadionba? Egy emeleti szinten!
A hagyományos stadionoknál is természetes, hogy valahogy fel kell menni a lelátókra, de azoknál ezt többnyire „házon belül” oldják meg. Itt a bejáratok viszont egy lebegő sétányról nyílnak. Nem is akárhogy: az építésziroda szerint a világon egyedülálló megoldás, hogy „szektorszélességű nyílásokon keresztül léphetünk ki a lelátóra”. Hogy így van-e vagy sem, nem tudom, annyira nem ismerem a műfajt, de az biztos, hogy az első szó, ami eszembe jutott, amikor megláttam a pályát és a lelátókat, a „tágasság” volt.
Az emeleti bejáratnak több előnye is van. Egyrészt tehermentesült a meccsek idejére érkező tömegektől a földszinti zóna, másrészt gazdagodott az épület és a park is egy izgalmas építménnyel. Ez a sétány, amely több mint egy kilométer hosszan, mint valami glória fogja körbe a stadiont, nem valami szükségmegoldás, hanem valódi látványosság. Bejáratrendszer, amelyre több rámpa vezet fel, ugyanakkor tulajdonképpen lombkoronasétány is. Van, ahol a rámpa körbe is ölel egy törzset, akárcsak az egykori sáncstadion lelátója. Sőt maguk a tartóoszlopok is finoman rímelnek a törzsekre.
Az egész konstrukció elég magasan és légiesen halad ahhoz, hogy alatta se legyen bezártság érzete az embernek. A rajta kialakított kocogópályának pedig alighanem sok debreceni futó örülhet, mert gondolom, az alföldi városban nem lehet olyan könnyű szinteket futni.
A Nagyerdei Stadion nemcsak építészeti, hanem tájépítészeti szempontból is nívós alkotás. Környezetét a Gardenworks tervezte, melynek vezetője, Kuhn András épp az idén nyerte el az Év Tájépítésze Díjat debreceni munkásságáért. A lebegő sétányon belüli rész felépítését a focilabdák mintázata ihlette: a sokszögű elemeket hol kövezet, hol növényzet tölti ki. De e képzeletbeli határon túl folytatódó park kialakítása is harmonikusan kapcsolódik az épülethez, és köti össze azt a Nagyerdő többi területével: a szökőkutas nagymedencén keresztül a Békás-tóig.
A VIP-bejárat előtti parkban, egy beton talapzatra helyezve látható a hajdani, Sajó-féle stadion homlokzatát díszítő Debrecen-címer. És áll még az egykori „Maratoni-kapu” is, jellegzetes pilonjaival. Igaz, belépve rajta már nem egy stadionba jutunk, de a köré rendezett, félkörívesen elhelyezett szabadtéri nézőtér megidézi az egykori földsánclelátó emlékét.
A lebegő sétányon kocogva pedig egészen közelről megszemlélhetjük az art deco stílusú tornyokat. Na meg rajtuk az eredménykijelzőt, amely mindmáig 2:1-es hazai vezetést mutat. Az 1934-es nyitómeccsen ennyire verte meg a Bocskai FC az AGC Bolognát.