A könyvemet Orbán Viktornak ajánlanám, hogy lássa azt is, ami nem a bankszámlája meg a Putyin segge

„Abban, hogy tudok írni, nagyjából biztos voltam. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de az ember ne álljon oda tizenegyest lőni, ha azon szorong, hogy nem képes futni, rúgni és célozni” – mondja Pottyondy Edina, akinek Közösségi irányelvek megsértése címmel jelent meg az első könyve. A történeteiben szó van magyar–ukrán háborúról, Ádám és Éva problémás szexuális életéről és a gyerekkorában megtapasztalt antiszemitizmusról, amikről szerinte végre korlátok nélkül, önfeledten, gyermekien szabadon beszélhetett.

Egy kommentben már olvastam, hogy úgy nézek ki rajta, mint a Terminátor. Szerintem azért ez enyhe túlzás, bár kétségtelenül hasonlítok Schwarzeneggerre, hiszen mindketten emberek és fehérek vagyunk. Az ember-gép kettősség pedig öregebb ötlet, mint Frankenstein doktor szörnye.

Lehet az az értelmezés, hogy az arc egyik felén Pottyondy Edina, a közéleti megmondó látható, aki az algoritmusok, disztópiák és közösségi irányelvek világában él, a másikon meg a privát ember, egy érző, szorongó, sokszor bizonytalan lény van. Vagy csak annyi a megfejtés, hogy létezik a virtuális világban egy szeretett vagy éppen gyűlölt médiaperszóna, akivel persze próbálok minél önazonosabb lenni. És van Pottyondy Edina, a hétköznapi ember, az anyuka, akivel próbálok minél kevésbé önazonos lenni, és ahol lehet, megjavítani. De ha csak annyi jön le a borítóra pillantva, hogy a heti tizenöt perces videóból megismert agresszív, gunyoros nőstény nem egy az egyben én vagyok, annak is örülök. És annak is, ha egy kicsit kíváncsibbá teszek valakit, hogy mi a világom, mik a gondolataim a politikán túl.

Abban, hogy tudok írni, nagyjából biztos voltam. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de az ember ne álljon oda tizenegyest lőni, ha azon szorong, hogy nem képes futni, rúgni és célozni. Főleg ne csinálja ezt magával közönség előtt. Az persze más kérdés, hogy mennyire tudok írni, de azért van némi rutinom, hiszen a napi tevékenységem jelentős részét fedi le az, hogy írok. Legyen az videószöveg, Facebook-poszt vagy szerelmes levél. Ami viszont nagyon új volt, hogy míg a videós formátum és azok a bizonyos közösségi irányelvek sokszor gúzsba kötnek, addig a könyvírás a korlátok nélküli, önfeledt, gyermeki szabadság.

Ezt a mentor szerepet jelen esetben a könyv szerkesztője, Fehér Renátó író-költő töltötte be, aki egy csodálatosan művelt, finom és kreatív ember. Ő volt a garancia, hogy ne éljek vissza a korlátlan szabadsággal, ne menjen a minőség vagy a közérthetőség rovására.

Van egy csomó jegyzetem YouTube-ra és standuphoz, illetve azok, amiket a pszichológusomnak készítettem. Ezekből válogattam ki azokat a történeteket, amikről tudtam, hogy videóban vagy színpadon nem működnének. Ilyen például Az ember és asszony tragédiája (ebben Ádám és Éva problémás szexuális életét követhetjük nyomon) vagy a Babusról szóló novella (ebben a szerző a gyerekkorában megtapasztalt antiszemitizmusról, a fasizmus és a kommunizmus hétköznapi utóéletéről ír). Végül a könyv első részébe a YouTube-tartalmakra hajazó írások kerültek, a másodikba pedig azok, amik igaz történetek alapján készültek, vagy önéletrajziak. Közel három év alatt álltak ezek össze könyvvé, szóval ha valaki szerint ingadozó a minőségük, vagy nagyon gyorsan változó a hangulatuk, az emiatt is lehet.

Egy cseppet sem. Szerintem az a kormánypárti szavazó, aki annyira jó fej és nyitott, hogy kezébe vesz egy Pottyondy-könyvet, lesz annyira emelkedett, hogy nem mindent a kultúrharc szemszögéből akar majd értelmezni. Vannak dolgok, amik a maguk jogán viccesek és abszurdak. És ez az elképzelt, szuper jó fej Fidesz-szavazó biztos nem azt várja majd a könyvemtől, hogy ne legyen adott esetben rendszer- vagy kormánykritikus. Még akkor sem, ha biztos lesz olyan rész, amivel vitatkozik, mert túl trágár vagy túl kemény.

Gondoltam, ha már közösségi irányelvek megsértése, akkor legyen az a lúd jó kövér. Egyébként ez a nyelvezet ahhoz képest, ami az országban történik, gyerekzsúros tartalom, könnyed nyáresti viháncolás Bing nyuszi és a kis plüssbarátai között. Másrészt a trágárságnak van irodalmi funkciója, és pszichésen remek feszültséglevezető. Jobb, ha ezek kijönnek, mint ha bent ragadnak. Az persze fontos, hogy a vulgaritás ne legyen öncélú. De ha azt mondom, hogy a Szőlő utcai meg a bicskei ügyekben évekig nem csináltak semmit, ott a bazmeg teljesen helyén van. Ha viszont itt kurva anyáznék minden második mondatban, az probléma lenne.

Az antiszemitizmus nem világnézet, hanem vagy ostobaság, vagy gonoszság, jellemzően mindkettő. És gellert sem én kaptam, hanem a jobboldali világ. Ahogy sajnos a baloldali és a liberális is. Én egyébként a lelkem mélyén hazafi vagyok, csak a képmutatást nem szeretem. A keresztény-konzervatív kultúrával – és lehet, hogy ez hihetetlenül hangzik – nekem az égvilágon semmi bajom, sőt nagyon örülnék, ha lenne Magyarországon egy normális jobboldali párt.

Én a hazudozást, a képmutatást nem tudom elviselni, amikor valaki keresztet emel a magasba, és mögötte mocskos dolgokat csinál.

Egy kisvárosban ez a jelenség masszívan szembejön, úgyhogy már viszonylag fiatalon motoszkált bennem, hogy inkább vállalom a hibáimat, mint hogy eljátsszam a tökéletes, feddhetetlen polgárt. Inkább vagyok gyarló, mint hazug ember.

A mai napig vannak, de ez teljesen oké. A konfliktus, a vita jó. Csak utána tudjunk szóba állni egymással, és értsük, hogy minden vitán túl több dolog köt össze, mint ami elválaszt. A családom most is Mosonmagyaróváron él, jobboldali, konzervatív-keresztény emberek, viszont megvan a véleményük Orbán Viktorról meg erről a farizeuspolitizálásról. A fiatalabb fideszes rokonaim közül már néhányan eljutottak oda, hogy inkább nem mennek el szavazni, ami náluk hatalmas szó.

Most próbálom felszántani az országot, sok futó benyomás ér. Azt érzem, hogy hatalmas az elkeseredettség, ugyanakkor nagy a remény is az emberekben. Sokan mondták, hogy nagyon várják a kedd reggeli videókat, mert ez tartja bennük a lelket, ebben az őrült világban a kedd reggeli videó a normalitás apró kis szigete. És döbbenetesen sokan mondják azt, hogy ha nem lesz változás, ők vagy a gyerekeik el fognak menni az országból. Egy anyuka azt mesélte, hogy három gyereke van, ha áprilisban marad a Fidesz, mind a három külföldre költözik. A volt kormánypártiak meg arról beszélnek, hogy sok mindent kinéztek Orbán Viktorékból, és tisztában voltak azzal, hogy korruptak és lopnak, de a kegyelmi ügy már nekik is sok volt.

Én is azt hittem, hogy ez csak egy legenda, egy libsi mítosz a körúti romkocsmákban, de a dedikálásokon többen jöttek oda hozzám azzal, hogy négy éve még az orgánumomat sem tudták elviselni, pláne amit mondok, de most már egyetértenek, és az affektálásomat is megszerették. Arra nem mernék megesküdni, hogy több százezres a számuk, de kétségtelenül léteznek. De a társadalmi valóság azért alapvetően elkeserítő. Tegnap Veszprémben mesélte egy lány, hogy a pasiját az utcán lehazaárulózták, amikor kilépett a könyvesboltból, kezében a könyvemmel.

Én éppen annyira vagyok érzékeny, mint bármelyik kisgyerekes szülő, aki gyermekbántalmazást lát. Ha különösen érzékeny lennék, akkor azt hiszem, nem a bajszom alatt mormognék, hanem azon kattognék, hogy Molotov-koktélokat vágjak a Parlament falához. Akik különösen érzékenyek, azok már nincsenek az országban, mert nekik ez elviselhetetlen, vagy a szociális rendszer romjai alatt próbálnak életeket menteni. Általában azt mondják, hogy egy társadalom és az állam működésének, minőségének fokmérője, hogy hogyan bánik a gyerekekkel, az elesettekkel, a szegényekkel. Nálunk már nem ez a kérdés.

Magyarországon tizenöt év NER után az a kérdés, hogy mennyire becsüli meg az állampárt és a törzsszavazóik a gyermekbántalmazókat.

Félrenéznek? Kitüntetik őket? Hősök lesznek? A bicskei pedofilsegítőt börtönből kijuttatók közül az egyiknek hatmilliós nyugdíjat biztosít a költségvetés, a másik zsíros egyetemi állást kapott, és sokan lobbiznak, hogy térjen vissza a politika élvonalába, a harmadik ma is püspök, élet és halál ura a református egyházban. A legfőbb felelős meg mossa kezét, és TikTok-videókon röhög bele a pofánkba.

Az általános iskolában igen, ahol a tanár néni úgy tudta fejbe vágni a gyerekeket, hogy utána két napig sajgott, ezt tapasztalatból mondom. A napközis tanítónő meg többször úgy rám üvöltött, hogy „Pottyondy, rád lépek!”, hogy a hangja a mai napig a fülemben cseng. Ez nem volt olyan régen, a kilencvenes években, egy gyereket ekkoriban simán lehetett lelkileg és fizikailag bántani.

Babits sem az a klasszikus gaslightingolós arc a „vétkesek közt, cinkos aki néma” mondással. De én ezt egy perszonális kapcsolatban sem gondolom áldozathibáztatásnak. Ha azt mondod a gyerekednek, hogy szóljon az osztályfőnöknek, és álljon ki magáért, a társaiért, ha az iskolában elveszik az uzsonnájukat, az szerintem nem áldozathibáztatás. Aki nem áll ki magáért, azt mindig ki fogják használni. És igen, lehet mentegetni a Fidesz-szavazókat, mert hülyítik őket és kimossák az agyukat, de az, hogy empatizálunk velük, nem jelenti azt, hogy nincs felelősségük. Van választási lehetőségük. Tehát hahó, öreg, én csak arra szeretném felhívni a figyelmed, hogy ha neked fontosabb Orbán Viktor diadala, meg hogy visítsanak a libsik, mint az, hogy gyerekeket erőszakolnak, vagy az, hogy a saját gyereked az országban marad-e, akkor nehezen tudlak sajnálni a nyomorodért.

Biztos sok ilyen eset van, de ebből megfejteni a társadalmat a diktatúrák szokták. Az emberek ostobák, önzők, korlátoltak, majd a jóságos pártfőtitkár vagy führer irányt mutat. Én részben a történelmi tapasztalatokból, részben a személyes ízlésem miatt is a végletekig szemben állok ezzel a gondolattal. Tudom, hogy nehéz elfogadni, de jog és szabadság nincs felelősség és kötelesség nélkül. Ez egy csomag.

Fáradt voltam, kimerült és stresszes, de arra emlékszem, hogy amikor fölmentem a színpadra, láttam, hogy itt nem 300 ember van, mint amire az addigi tüntetések tapasztalatai alapján számítottunk, hanem nagyon sok ezer, aztán mikor az utolsó mondatokban a közöny és gyűlölet helyetti reményről beszéltem, és a sötétben a mobilok fényei mint a hóvirágok lepték be az egész teret, az katartikus élmény volt. Ott tényleg elhittem, hogy talán történhet valami.

Ez az igény szirénhangokként hozzánk is eljutott, de aztán a propagandától olyan súlyos lejárató kampányt kaptunk, hogy volt szervezőtársam, aki majdnem belehalt, és nem túlzok. A propaganda azt nem méri föl, vagy leszarja, hogy emberéletekkel játszanak. Amikor valakit lepedofiloznak, és mindenféle aljas hazugságot terjesztenek róla, azt ép pszichével nem nagyon lehet elviselni. Ezért is tartják távol magukat az érzékeny emberek a politikától: nem ér nekik annyit, hogy a Megafon meg a többi propagandista ezernyi hazugságot állítson róluk vagy a családjukról. Ez a kontraszelekció Orbánéknak nagyon jól jön, mivel a politikában így hosszú távon csak a szent őrültek és a végtelenül alkalmatlanok maradnak, akik tudják, hogy ekkora társadalmi elismertséget és ennyi pénzt sehol máshol nem tudnának szerezni. És attól tartok, hogy az utóbbiak vannak többen.

Volt már minden, de engem főleg az anyaságom felől: én voltam a rossz anya, aki nem szereti a gyerekét. Mindezt egy kiragadott félmondatra alapozva egy interjúból, ahol a terhességi depressziómról beszéltem. De drogosozás, ügynöközés, állítólagos szexuális túlfűtöttség – van minden, mint a búcsúban. Ez addig volt nagyon bántó, amíg azt gondoltam, hogy Pottyondy Edina hús-vér részét támadják, aztán rájöttem, hogy ez valójában nem rólam szól, hanem annak, hogy hetente három-ötszázezer ember megnézi a videókat. Ezt gyűlölik, ezt kell a mocsokba rángatniuk mindenáron. Mára sok munkával sikerült ezeket a támadásokat nagyjából lehasítani magamról, azóta könnyebben viselem. De addig sok szorongással, depresszióval, feszültséggel járt.

A legjelentéktelenebb fideszes önkormányzati képviselőnek több hatalma van, mint nekem. Én nem diszponálok se emberek, se pénzek fölött, nem lopok, nem teremtek egzisztenciákat, nem teremtek milliárdosokat.

Mi az én hatalmam? Egy hétéves gyerek anyja vagyok, és annyi hatalmam sincs, hogy őt este nyolckor az ágyba parancsoljam.

Felelősségem viszont nyilván van, például hogy ne állítsak ténybeli hülyeségeket, és próbáljak normális maradni, amiben elég sok munkám van. És persze az én egóm is hízik, engem is megváltoztat, ami körülöttem zajlik, de azt hiszem, leginkább magányossá tesz. A hatalom nincs rajta a problématérképemen, a nyilvánossággal járó felelősség meg inkább nyomaszt, mint hogy mámorossá tegyen. Meg persze azért ez nagy kiszolgáltatottság is. Nem az jár a fejemben, hogy hány feliratkozóm van, hanem az, hogy hányan vadásznak rám. Hogy mi lesz, ha nyernek, és elfogadják az átláthatósági törvényt? Tudok-e még utána youtube-ozni? Nagyon törékeny az én létezésem ahhoz a hatalomhoz képest, ami az országra nehezedik.

Ez nem egy sötét vízió, hanem a jelen. Itt pusztán azzal van az olvasó konfrontáltatva, hogy ami az ukránokkal történik, az velünk is bármikor megtörténhet. Ez visszatérően a sorsuk a kis nemzeteknek: jön egy birodalom, átvonul rajtuk, és elpusztít mindent. Én csak ennek a történelmi tapasztalatnak vagyok a krónikása. Annak, amit mi is megtapasztaltunk ’56-ban, Trianonban vagy Aradon. Hogy mennyit ér a nagyhatalmak ígérete. Ahogy ’45-ben megtapasztalta az egész régió, hogy milyen nagyhatalmak vacsoraasztalán fogásnak lenni.

És sajnos a világ megint elindult a nyers érdekérvényesítés irányába, ahogy sajnálatos, hogy a magyar politika és közvélemény megint birodalmakban bízik, azokhoz dörgölőzik, megint a legendás magyar furfangban, a gógyiban van a bizalom, mintha az bármikor is működött volna, ahelyett, hogy elvekre és értékre építkezne. Szerettem volna ebben az írásban amellett érvelni, hogy a kis közép-európai népek a természetes szövetségeseink. Ahogy az EU a lehetőség arra, hogy egy biztonságosabb világot teremtsünk. Ez lenne a valódi békepolitika, mert most Magyarország tüske a köröm alatt, ahonnan fizetik, oda szavaz, és elárulja a saját történelmét. Ez pedig logikusan vezet a novellámban leírt helyzetig.

Olvasok, futok, úszom, lövök, pszichológushoz járok. És próbálok nem olvasni kommenteket, és amennyire lehet, próbálom minimalizálni a képernyőidőt. Ez utóbbi nagyon nehéz.

Az utóbbi pár évben nyaralási olvasó voltam, esténként a Facebook meg az Insta-reelek meg a streamingszolgáltatók kínálatában vesztem el. Ami épp olyan pokollá vált, mint amikor spanglival próbáltam este lazítani. Ezek szétcseszik az agyat, és amortizálják a pszichét. Akkor éreztem meg, hogy nagyon nagy a baj, amikor Szijjártó Péterrel álmodtam. Rájöttem, hogy kicsit túlzásba vihettem a politikát, ha már a tudattalanomban is ez van. Úgyhogy fél éve tudatosan olvasok, mindennap egy órát, és jobb lett az életem, egy-két hónap után elkezdtem szépeket álmodni. Ez csodálatos változás. Tudom, hogy ugyanolyan nehéz megfogni a könyvet, mint lemenni edzőterembe, de nagyon kifizetődő. A könyv gyógyszer, meditáció, aktív pihenés. Legalábbis a jó könyv.

Frei könyvét az utóbbi napokban kezdtem el olvasni, annak ellenére, hogy pánikrohamot kapok a 600 oldalas könyvektől, most a századik oldal környékén tartok. Profi iparosmunka, de azt érzem, hogy nem tud lelazulni. És ezt a legnagyobb tisztelettel mondom, mert a svájci órákról sem mondanak mást. Nekem túl élére vasalt, de ez valószínűleg ízlés kérdése. Mást keresek az irodalomban. És Krasznahorkai? Már Freinél is nagyképűség lenne elfogadni a kolléga megnevezést, Krasznahorkainál viszont egyenesen szentségtörés. Krasznahorkai nevében kérem ki magamnak, mintha Messit hasonlítanánk a megye három öreglányok csapatának kétballábas csatárához. Az övé világviszonylatban is jelentős életmű, és erről most már papírja is van. Aminek végtelenül örülök, mert egyetemistaként több könyvét olvastam, és kétszer láttam a Sátántangót moziban. De ha ilyen könyv- és irodalomajánlásba megyünk el, akkor Háy Jánost szeretem, A bogyósgyümölcskertész fia az egyik kedvencem, ahogy Szvoren Edinát is kedvelem, illetve most Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese című könyvét olvasom, ami szintén fantasztikus.

Már most elégedett vagyok. Az olvasói visszajelzések nagyon pozitívak, sokan írják, hogy nagyokat röhögnek olvasás közben, sokan, hogy egy-két nap alatt kivégezték, ez, azt hiszem, hogy jó hír. A szakmai visszajelzés sokkal nehezebb. A könyvkritika nem egy különösebben pörgő műfaj Magyarországon, különösen a szórakoztató irodalomban. De például a Pesti Srácok propagandistája a szórakoztató kritika műfajban erőset alkotott azzal, hogy külön írást szenteltek annak, hogy

nem olvasta el ezt a libsi förmedvényt, nem is fogja, és reméli, hogy Dúró Dóra ledarálja.

Ezt egyébként én is remélem, az első fejezetet kifejezetten neki ajánlom.

Nem büntetés, jutalom lenne. Élveznék, és gazdagodnának tőle. Lehet, hogy empátiát és érzékenységet tanulnának, és szembesülnének vele, hogy mit művelnek az országgal. Orbán Viktornak ajánlanám, de nem azért, hogy büntessem, hanem hogy épüljön belőle, legyen normálisabb ember, lássa az ország azon részét, ami nem a bankszámlája meg a Putyin segge. Mert láthatóan ide szorult be a tudata, pedig nem volt mindig ilyen.