Enyedi Ildikó: Egy 150 éves hölgy első orgazmusa azért nem olyan rossz sztori

Amikor a Csendes barát velencei vetítésének vége főcíménél a színészek neve után megjelent a filmben szereplő növények listája, a nézők őket is megtapsolták, Enyedi Ildikó pedig azt gondolta, „akkor ez rendben van”. A rendező úgy látja, technológiailag megérett a világ arra, hogy egy vidám bolygón éljünk, ahol az élőlények barátságosan kommunikálnak egymással, ehhez képest a női-férfi egyenjogúság terén is sokkoló visszalépések történtek. A magyar–német–francia koprodukcióban készült és több díjat is bezsebelő Csendes barátot a velencei filmfesztiválon mutatták be, egyik főszereplője a Wong Kar-Wai-filmekből is ismert Tony Leung Chiu-Wai. A növényakusztika meglepő kutatásai mellett arról beszélgettünk Enyedi Ildikóval, hogyan emészti fel az erejük teljében lévő alkotókat, hogy nem forgathatnak, és mi volt a véleménye a Hunyadi bemutatóján FUCK NER feliratú pólóban megjelenő forgatókönyvíró akciójáról.

A film első perceiben az egyik főszereplő lehányja a film másik főszereplőjét, az idős ginkgo biloba fát. Tényleg ennyire rosszul bánunk a természettel?

Ez csak egy kapcsolatfelvétel, egy érdekes első találkozás, semmiféle rossz lelkiismeretet nem szerettem volna kelteni ezzel. Inkább csak egy vicces epizód akart lenni, mert a film nem egy tortadobálós vígjáték ugyan, de azért a humor fontos eleme. Hogy mégse befeszült állkapoccsal ostorozzuk magunkat, mennyire szar emberek vagyunk. A film inkább a kíváncsiság felé próbálja terelni a nézőt.

A moziban az egyik jelenet után, amiben fiatalok lehamuznak egy muskátlit, a mellettünk ülő néző leseggfejezte a szereplőket. Mennyire volt célja ezzel a filmmel, hogy empátiát ébresszen a növények iránt, és hogy ennyire zsigeri reakciókat váltson ki?

Örülök, hogy ez történt ezzel a nézővel, pontosan ez volt a cél, de a rendező csak csendben reménykedhet abban, hogy ilyen érzelmi hatások létrejönnek – előre sosem lehet tudni. Velencében engem is ért egy szuper meglepetés: a kémeim a sajtóvetítésről azt jelentették, hogy mikor a filmben szereplő összes növény listája – közvetlenül a színészek után – megjelent a vége főcímen, a nézők megtapsolták őket. Azt mondtam, akkor ez rendben van.

Volt olyan, növényekhez fűződő felfedezés vagy tudományos kísérlet, ami különösen meglepte a felkészülés során?

Évtizedek óta, tulajdonképpen kamaszkorom óta követem a növénykommunikációs kutatásokat. Ami nagy felfedezés volt, az Monica Gagliano kutatási projektje. Gagliano tengerbiológusból lett növénykommunikációs kutató, jelenleg főleg növényi akusztikával foglalkozik. „Növényi hallással”, mondom ezt idézőjelben, mivel emberként csak antropomorf módon tudjuk megközelíteni az élővilág jelenségeit. Ha például egy virágzó növénynek méhecskezümmögést játszunk le, a növény akkor is pluszpollent kezd termelni, ha méhecske nincs se közel, se távol. Hangokat is kiadnak a növények, szóval, nem is annyira csendesek, mint a filmünk címe sugallja. Számunkra nem túl muzikálisan hangzó kis, kattogó hangocskákat.

De nem is annyira Gagliano kutatási eredményei, hanem a személyisége, világlátása, az a plasztikus, inspiráló beszédmód nagyon lelkesítő nekem, ahogy ezeket a tudományos eredményeket filozófiai kontextusba helyezi. Mindenkinek ajánlom a neten fellelhető előadásait. Vicces, kedves és nagyon mélyre megy.

Használtak a forgatáson konkrét tudományos segítséget?

Sok szakértőnk volt, neurológusok és növényi kommunikációval foglalkozó tudósok. A CEU, illetve az ELTE „babylab”-je, ahol korai kognitív fejlődéssel foglalkoznak, nagy segítségünkre volt. Itt szeretném megköszönni Gergely György professzornak és Forgács Bálintnak az önzetlen és sokoldalú segítséget. De volt neurológus partnerünk a Hongkongi és a Marburgi Egyetemen is. A növénykommunikációs kutatások hűséges bemutatásában hatalmas támasz volt Martin Heine, aki ismét működővé tett eredeti, hetvenes évekbeli műszereket, a 2020-as idősíkban az öreg ginkgóra szerelt érzékelők pedig egyenesen az ő találmányai, amelyeket a mezőgazdaságban használnak. Heine egy német elektromérnök, aki kamaszkora óta épít olyan interfészeket, amelyekkel növények jeleit próbálja rögzíteni, amiket aztán lehet értelmezni különböző módokon. Hogy ezek az interfészek valóban működnek, azt a stáb Sellyén is átélte, ahol az öreg fa áll. Miután a szenzorokat felhelyeztük a fára és a levelekre, Martin összekötötte ezeket a laptopjával, amelynek speciális szoftvere képes volt értelmezni ezeket a jeleket.

És azt láttuk, hogy amikor a stáb elment ebédszünetre, a fa kissé „megkönnyebbült”.

De a muskátlink is élesben reagált, a stáb nagy meglepetésére. Martin Marburgban (a német város botanikus kertjében játszódik a történet) talált egy másik őrültet is, akivel együtt rakták össze azt a szerkezetet, ami, felerősítve a muskátliból érkező nagyon gyenge elektromos jeleket, a kertkaput nyitogatta.

A Csendes barát hangsúlyos eleme, ahogy közelikkel és hangeffektekkel teszi érzékivé a növények életét. De hogyan lehet egy filmben egy fának személyiséget adni?

A kettővel ezelőtti, Testről és lélekről című filmemben állatokkal kellett elérni azt, hogy komplex lényekként, két emberi szereplőnek megfeleltetett személyekként lássuk őket. Herbai Máté operatőrrel ezért klasszikus filmnyelvi eszközöket használtunk, például over the shoulder beállítást (a kamera ilyenkor az egyik szereplő válla mögül veszi a másik szereplőt), vagy „észrevétlen” vágást közeliről tágra, vagy viszont. Ezek párbeszédekből ismerős, otthonos megoldások a néző számára, mert ha úgy mutat a film két lényt, ahogyan két embert interakció közben szokott, akkor a néző is könnyebben tekint rájuk személyként. Ez itt még nehezebb volt, mert egy emlősállatnak legalább van arca, a testét szőr borítja, hozzá sokkal könnyebb kapcsolódnunk, mint egy olyan lényhez, amelynek ezek egyike sincs. Ezért mindent bevetettünk annak érdekében, hogy valahogy nyissunk ezek felé a nagyon másfajta lények felé, és ne National Geographic-szerű módon, hanem annál sokkal személyesebben mutassuk meg őket. A sound design is fontos szerepet kapott ebben az értelmezésben. Napokig dolgoztunk például azon, hogy a film elején kinövő kis csíra kellően fura legyen, és ne csak egy cuki kis növénynek, hanem egy titokzatos, erős és izgalmas lénynek tűnjön.

Egy híres magyar író nemrég közzétett egy posztot a muskátlijáról, ami szilveszterkor még csupasz volt, de miután bevitte a hideg elől a lépcsőházba, kinyílt, és szerinte ezzel Enyedi Ildikónak üzent. Tapasztalt hasonló beszámolókat, hogy az emberekre praktikusan is hatással volt a filmje és, mondjuk, gondoskodóbbak lettek a szobanövényeikkel?

De kedves! Egyébként, igen, van egy instant hatása a filmnek – és ez már a forgatáson is érezhető volt. A stábtagokat is nagyon megmozgatták a munka közben megtapasztalt élmények, pedig akkor még nem látták a kész filmet. A németországi forgatás végén búcsúzóul egy kis zacskó, különböző fajta virágmagot kaptak tőlem, amiket aztán mindenki elültetett valahol.

Korábban többször beszélt arról, hogy az előző filmje, A feleségem története nemzetközi fogadtatása eléggé bántotta, és nem értette azt az indulatot, ami a cannes-i bemutató után megjelent néhány véleményben. Ezek után a Csendes barát velencei vetítésére milyen érzésekkel ült be?

Minden film bemutatása előtt egy nagy jégkocka van a készítők gyomrában, ezt én is minden alkalommal átéltem. Pont a napokban emlegettük fel Rév Marcival, hogy A feleségem története forgatása előtt figyelmeztettem a veszélyre, hogy lehet, hogy lesz ellenállás azzal szemben, ha egy tradicionális neveltetésű, férfi főhőst tradicionális filmnyelvi eszközökkel mutatunk be. Két nagyon különböző forgatókönyvet írtam, egy makettvilágban játszódó, erősen szerzői változatot, és egy tradicionálisabbat, ahol az alkotók háttérben maradnak és minden figyelem a két főszereplő színészen van. Végül a szabálytalan, szerzői jellegű filmnyelv helyett a tradicionális mellett döntöttünk, pedig tudtuk, hogy ez a kockázatosabb választás, könnyen félre lehet érteni, de ezt tartottuk – és most is ezt tartom – őszintébbnek.

Sejtettük, hogy kapunk majd a pofánkba, és be is jött.

Most, a velencei vetítés előtt főleg azon izgultunk Szalai Károllyal, a film vágójával, vajon a film humora működik-e, mert ha az működik, akkor minden más is világos lesz. Az is, hogy ez nem emberek, hanem egy fa története, az is, hogy történet helyett valami másban erős ez a film: érzetekben, tapasztalatokban. Bár, ahova a film végül kifut, az öreg ginkgofa, egy 150 éves hölgy első orgazmusához, azért nem olyan rossz sztori, ha már sztorira van szükség. A Csendes barát egyébként nagyon hasonló dologról szól, mint A feleségem története, csak

most nem egy másik ember, hanem egy növény az, akit meg kéne érteni ahelyett, hogy kontrollálni akarnánk.

A negatív cannes-i reakciók egyébként érdekes módon főként Magyarországon maradtak meg, előtte és utána is rengeteg csodálatos visszajelzést kaptunk. A cannes-i úgynevezett press junketen, ahol az újságírók nem mondanak véleményt, hanem kérdeznek, életemben először fordult elő velem, hogy szinte minden újságíró külön odajött hozzám, és elmondta, mennyire szerette a filmet: valahogy akarták nekem jelezni, hogy nyugi-nyugi, nekünk bejött. Iszonyúan jólesett.

Az első filmjében, Az én XX. századomban van egy híres jelenet, ahol Otto Weininger egyetemi előadását hallgatja az egyik főszereplő. Itt hangzik el az előadásban, hogy „a nő nemcsak erkölcs nélküli, hazug és gondolkodni képtelen lény, de nem is létezik”. Harmincöt évvel később a Csendes barátban mintha ennek leforgatta volna a testvérjelenetét, amiben egy szexista és nőgyűlölő egyetemi professzort látunk. Ennyire nem változott a nők megítélése az eltelt időben?

Az egyenjogúság a bolygónk boldogabbik felén sem valósult meg, de van egy jelentős része a bolygónak, ahol egészen sokkoló visszalépések történtek ezen a téren. Pedig technológiailag megérett arra a világ, hogy ez egy vidám, többnemű, az élőlények egymással barátságosan kommunikáló bolygója legyen, nem kell már csapatokban mamutokat agyoncsapni, és nem kell őrizni a tüzet a barlangban. Ez ugyanannyira a férfiak érdeke lenne, mint a nőké. Ezért is volt nekem fontos A feleségem történeténél, hogy megértő, női szemszögből nézzünk rá egy tradicionális férfira, aki abban nőtt fel, azt tanulta, hogy ha nem ő kontrollálja a helyzetet, vagy a másik embert, akkor selejt, akkor nem teljesít mint férfi.

Amikor a CineCollegium pályázatán, a Budapest International Film Festival szervezőinek független filmalapjánál zsűrizett, akkor úgy fogalmazott, hogy méltatlan a jelenlegi filmtámogatási rendszer, és a szakma lehetetlen helyzetben van. Morzsolódott le emiatt például a kreatív stábjából szakember, aki megunta ezt az állapotot?

Az én környezetemben mindenki tele van munkával a stábból. Inkább a rendezők szívnak a mostani rendszerben. Sok nemzetközi produkció forgott eddig Magyarországon, nem is bánom, hogy ezekben a produkciókban normális pénzeket keresnek emberek, és így jelképes összegért vagy nulla pénzért el tudnak vállalni például egy Fekete pontot. Láng Imola, a filmjeim és többek között a Fekete pont látványtervezője mesélte, hogy amikor csavarozta le az ajtókat az iskolában, ahol a filmet forgatták, a rendező, Szimler Bálint értetlenkedve ment oda hozzá, hogy mégis mit csinál. Akkor értette meg, hogy Imola, aki nagy csapatokkal szokott dolgozni, most egyben a saját csapata is. Szerintem ez a történet jól illusztrálja, hogy csodálatos emberek dolgoznak a szakmában, akik szeretnek olyanban részt venni, amiben nagyon hisznek.

A rendezők helyzetét miért tartja méltatlannak?

Ezek a szerény körülmények között, nagy elszánással készített filmek képviselik Magyarországot a világ fesztiváljain. Emlékezetes filmek, rólunk szólnak, a minket égetően érdeklő kérdésekről magas művészi színvonalon. Szilágyi Zsófia Egy nap című filmjét még mindig emlegetik nemzetközi fesztiválokon, pedig már eltelt pár év, amióta Cannes-ban FIPRESCI-díjat nyert. Megdöbbennének, ha tudnák, milyen nehéz körülmények között készült – és azóta nagyságrendekkel nehezebb lett a független alkotók helyzete. Ráadásul nem csak fiatal rendezőket érint ez a helyzet, ott van például Pálfi György esete is. Nagyon ismerős számomra ez az állapot. Erőd teljében vagy, dolgoznál, tele vagy ötletekkel, de ha nem készül filmed, az belülről emészt fel.

Ez az elutasítottság aztán olyan reakciókat szül, mint amikor Ruttkay Zsófi forgatókönyvíró, Pálfi György felesége és alkotótársa egy FUCK NER feliratos pólóban jelent meg a Hunyadi-sorozat díszbemutatóján. Az ilyen reakciókról mi a véleménye?

Szerintem nagyon vagány volt. Ott voltam ezen a bemutatón, és a női vécében összefutottunk Zsófival. Emlékszem, azt mondtam neki, hogy milyen szép ma, mert valamit láttam az arcán, amitől ragyogott. Ne felejtsük el, hogy nekik éveik vannak ebben a lehetetlen helyzetben – olyan éveik, amik már nem jönnek vissza soha.

A Fekete pont vagy a Magyarázat mindenre is direktben reagált a jelenünkre, a közérzetünkre az országban. Az ön filmjei nem ilyenek, más szemlélettel közelítenek univerzális témákhoz. Nézőként az ilyen direktebb filmekhez hogyan viszonyul? Amikor a CineCollegiumnál beadott pályázatokat zsűrizte, ott is az ilyen típusú filmek domináltak?

Nagyon szeretem az említett filmeket, és azért például a Fekete pont sem csak a jelenünkre reagál. Az egy nagyon személyes történet volt Szimler Bálinttól, másrészt a film érvényes lett volna a kilencvenes, a nyolcvanas vagy akár az ötvenes évekre is.

A zsűrizett tervek között is több olyan volt, ami arra reagált, hogy mit él át egy fiatal alkotó ma, vagy mit tart fontosnak, és ezekben a tervekben nagyon sok olyan univerzális téma van, mint a család, a párkapcsolat vagy a saját hely keresése a világban. Nem közvetlenül beszólogatós filmekről van szó. Szabad tervek, amik azzal foglalkoznak,

ami igazán érdekli az alkotókat, és az nem az, hogy Orbánnal kelek-fekszem, mert az elég unalmas lenne.

A Csendes barát gyártását támogatta a Nemzeti Filmintézet, az NFI, ahogy a korábbi filmjeit is. Okoz belső feszültséget, hogy közben más alkotók meg nem kapnak ilyen lehetőséget?

Nincs rossz lelkiismeretem emiatt. Mi például nem számoltunk előzetesen azzal, hogy ezt a filmet támogatni fogja az NFI, a Csendes barát eleve német–francia koprodukció, harmadikként szállt be a magyar fél. A filmintézet egyébként velünk abszolút korrekt volt. A forrásaik arra szolgálnak, hogy magyar filmek készüljenek. Annak például nagyon örülök, hogy Horvát Lili is kapott támogatást, igaz, nem annyit és nem olyan tempóban, ami ideális lett volna, de legalább le tudta forgatni a filmjét.

Szerintem alkotóként az a dolgunk, hogy az erre a célra létrehozott szervezethez pályázzunk. Ha az ember előre látja, hogy nem kaphat támogatást, akkor ne pályázzon, mert az csak megviselné, és lopná az idejét. A CineCollegium jelzés arról, hogy míg a filmintézet ilyen hiányosan látja el a törvényben meghatározott feladatát, addig is történjen valami, és ne legyünk ennyire atomizáltak, tartsunk össze és segítsük egymást.

Előfordult, hogy valaki érdekében megpróbált közbenjárni vagy lobbizni?

Nem, nincs semmilyen ráhatásom, nem is tudnék kinél lobbizni. Nem is akarok igazán belelátni abba a világba, hogy ki mi alapján hozza a döntéseket.

Enyedi Ildikóval itt véget ért volna a beszélgetésünk, de éppen ekkor érkezett a hír Tarr Béla haláláról. A rendezőt ezért végül arról is kérdeztük, milyen volt a viszonya Tarr életművével és személyesen az alkotóval. Enyedi Ildikó válaszát ebben a cikkben olvashatják.

A Csendes barátot január 29-től vetítik a mozikban.