Aki váratlanul botlik bele az óriási betonbimbóba, annak földbe gyökerezik a lába a látványtól. Egy több emelet magas, ablaktalan épület az erdő mélyén, amelyet azonban cseppet sem érzünk tájidegennek. A Helyben rovat baranyai kalandozásai során nem hagyhattuk ki az orfűi Forrásházat, mely a hetvenes években a nyugati sajtó figyelmét is felkeltette.
Ha egyszer Orfű nevezetes malmainál járunk, érdemes egy rövid sétát tennünk a patakvölgy sűrű égererdejében. Cölöpök tartotta pallókon lépdelhetünk át az ártéren, miközben a különleges mocsárerdő élővilágában gyönyörködünk. Kanyargós utunk végén, mikor megérkezünk a Vízfő-barlanghoz, ahonnan az orfűi tavakat tápláló forrásvíz fakad, valami egészen meglepő dolog tárul a szemünk elé.
Egy hatalmas és különös ház.
Ami igazán érdekessé teszi, az az, hogy szokatlan formája és meghökkentő magassága ellenére egyáltalán nem tájidegen. Valahogy idetartozónak érezzük. (Amikor először láttam egy homályos fekete-fehér képet róla még egyetemistaként, úgy nagyjából három méter magasnak képzeltem.)
Ugyanakkor annyira furcsa, hogy talán abban sem vagyunk biztosak először, hogy egyáltalán ház-e ez. Lehet, hogy szobor. Vagy idegen lények űrhajója. Esetleg egy gigantikus ősnövény megkövesedett maradványa.
Pedig épület ez, nem is akármilyen. A magyar organikus építészet egyik legkorábbi és legfontosabb alkotása, a Csete György tervezte Forrásház.
Ha a hazai organikus építészetről beszélünk (amit olykor szerves vagy egyszerűen csak élő építészetnek is szoktak emlegetni), akkor a legtöbbeknek Makovecz Imre neve ugrik be elsőre. Nem véletlenül. Valóban hatalmas életművet hagyott hátra (munkásságáról épp most van egy átfogó kiállítás Angyalok és építészet címmel a Műcsarnokban), ráadásul számos tanítványa ma a szakma meghatározó szereplője, így hatása közvetve és közvetetten is óriási.
Ugyanakkor nem ő volt az egyetlen, aki a hetvenes évek elején elkezdett kísérletezni azzal, hogyan lehetne beemelni az építészetbe a természeti formákat és az azokon alapuló hagyományokat. Legfontosabb pályatársa Csete György volt, akinek ma kevesebben ismerik a nevét, pedig a hatása éppen olyan jelentős volt az irányzat kialakulásakor, mint Makoveczé.
A Forrásház szoborszépségű alkotás, ám valójában egy ipari létesítmény. Azt találták ki ugyanis a hatvanas években, hogy az itt található karsztvízzel fogják megoldani Komló vízellátását. Ehhez szivattyúkkal kellett felemelni a vizet egy magasabban fekvő tározóba, ahonnan a gravitáció segítségével juthatott el a víz a városig.
Ezért telepítették ide a szivattyútelepet, aminek a vezérléséhez egy épületet kellett emelni. Pécsett dolgozó fiatal építészek (a későbbi Pécs Csoport tagjai) ugyanakkor arra is gondoltak, hogy jó lenne ezt egy barlangkutató-szállással is összekapcsolni, ha már itt van mellette a nevezetes barlang. Épp ebben az időben sikerült megnyerniük korábbi tanárukat, Csete Györgyöt, hogy jöjjön ő is Pécsre tervezni, és informálisan álljon a csoportjuk élére. Így végül ő tervezte meg a Forrásház ma is ismert alakját 1970 és 1974 között.
Csete György addig is ipari épületeken dolgozott, de itt végre kibontakoztathatta azt a különös, rá jellemző formavilágot, amely egyszerre táplálkozik a magyar népművészetből és a növényi részek geometriájából. Egy hatalmas tulipán – mások szerint gomba, de a művész skiccein a mákgubó is feltűnik –, melynek az oldalán honfoglalás kori palmettadíszek jelennek meg, ami akkoriban még elképesztően új és merész gondolatnak számított az építészetben.
Az egész ráadásul technikai szempontból egészen korszerű: egy izgalmas betonalapzaton nyugszik az építmény. Az alsó részében vannak a vízügyi berendezések, a felső „bimbó” a barlangászok menedéke. Ez már faburkolatú, illetve a felső részen faszerkezetű épületrész.
Ablak nincs a házon, a fényt felülről, egy üvegkupolán keresztül kapja a belső tér. Erről akár egy jurta felülvilágítója is eszünkbe juthat – vagy számos későbbi Csete-ház, hiszen ezt a megoldást aztán többször is alkalmazta az építész. A mű elkészítésében nagy szerepe volt Dulánszky Jenő szerkezettervező mérnöknek, aki évtizedeken keresztül Csete György alkotótársa maradt.
A Forrásház már építése közben emblematikussá vált. Állítólag a hetvenes évek elején Makovecz Imrére is nagy hatással voltak a tervei, amiket egy pécsi előadás után mutattak meg neki. Őt akkoriban elsősorban a Rudolf Steiner nevével fémjelzett antropozófia foglalkoztatta, ennek szellemében tervezte izgalmas házait a hatvanas évek végén. Jankovics Tibor, a Pécs Csoport egykori tagja úgy emlékszik, hogy Makovecz érdeklődése a Forrásház megismerése és a Csetével folytatott beszélgetések után fordult igazán a magyar népművészet felé, és vált az építészetének fontos részévé.
Az épületnek nemzetközi visszhangja is támadt. Többek közt felfigyelt rá Jonathan Glancey brit építészetkritikus, aki később a Guardian, az Independent és a BBC munkatársaként is számos szakcikket jegyzett. Ő nemcsak bemutatta nyugaton az akkoriban formálódó magyar szerves építészetet – így többek közt a Forrásházat is –, de ő volt az, aki a Pécs Csoport elnevezést használta először a Csete vezette fiatal tervezőcsapatra. (Na és nem utolsósorban ő a kurátora a már említett Angyalok és építészet kiállításnak is).
Az organikus építészet Magyarországon ma számos építészt, hallgatót és rengeteg épületet foglal magában. Meg persze még több embert, aki így vagy úgy használója ezeknek a házaknak – akár laknak, akár dolgoznak, imádkoznak, gyógyulnak, ügyintéznek, akár csak gyönyörködnek bennük. Ugyanakkor nem kellene megfeledkezni arról sem, hogy ennek a szerteágazó irányzatnak és mozgalomnak az egyik forrása – szó szerint és képletesen is – itt van Orfűn, a Vízfő-barlang mellett.
A Forrásház ugyanis műemléki védettsége ellenére kicsit szomorkás állapotban van. Mintha semmire sem használnák. Egyáltalán nem arról van szó, hogy új funkciót kellene neki találni. Talán csak egyszerűen büszkének kellene rá lenni, látogathatóvá tenni és mutogatni mindenkinek, hogy milyen kincsünk van.
