Az ember is azt szereti, amit mi, és megöl bennünket, hogy több maradjon neki, állapítja meg Karak róka, majd azzal folytatja elmélkedését Fekete István egyik főművének legfontosabb mellékszereplője, hogy a bundánk kell neki, mert sima bőrű, mint az Unka, és fázik, amikor kemény lesz a vizek háta. De azért van a sötétség, hogy ránk boruljon. Ezek az önjelölt tanítómester egymásból valamelyest logikusan következő bölcsességei, aki villámgyorsan felismeri, hogy nagy kincsre lel, amikor kis rokonára, az árván maradt Vukra rábukkan. Több komoly megállapítást nem is nagyon tesz, szívesen oktatgatná ugyan az apróságot, tetszeleghetne a mindentudó erdei rókafőnök szerepében, de helyesen méri fel, hogy zseni tanítványának erre semmi szüksége, hiszen hipp-hopp, már túl is nőtt a mesterén, így aztán Karaknak az önként vállalt hős mártíromság kétes gyönyöre marad.
Nincs mindenkinek saját Karakja, akin túlnőhet, nem is mindenki Vuk-képességű vadász, ál-Karakokkal azonban bárki találkozhat élete során. Azzal a mindenhez értő tipikus figurával (nem szívesen írom le, hogy mindenhez is, csak így, zárójelben), akinek töretlen az önbizalma, akinek mindegy, mi a téma, hozzászól, véleményez, pontosít, jobban tud, és adott esetben sikeresen meg is téveszt, mert általában nem teljes hülyeség, amit mond, csak mérhetetlenül felületes.
Fekete István bő teret ad Karak karakterének, és mint minden jó író, tudja, hogy a cselekmény kitalálásánál sokkal fontosabbak a pontosan megalkotott személyiségjegyek. Műnemenként különböző mértékben ugyan, de minden írásmű esetében. Egy ifjúsági regényre is érvényesek például a drámaírás bizonyos szabályai. A fejlődés egy fokán a színdarabírók túlléptek a klasszicista alapokon, amelynek lényege a hely, az idő és a cselekmény egysége, azaz az Arisztotelész által hirdetett, aztán kötelezővé vált, sokáig soha senki által meg nem kérdőjelezett hármas egység szentként tisztelt fogalma volt. Diderot volt az első, aki kritikával illette ezt a „szabályt”, elsősorban neki köszönhető, hogy a szerzők lassacskán belátták: életszerűbb művek születéséhez lazábban kell kezelni a regulákat. Mára már minden írástudó számára nyilvánvaló, hogy a cselekmény, a történet fontos ugyan, de ennél lényegesebb a személyiségjegyek alapos megalkotása. Minden másnál korábban elvégzendő írói feladat, hiszen a karakterek alakítják a történetet. Csak be kell helyezni őket egy szituációba, és elvégzik a feladatot az alkotó helyett.
Amikor ír az író, nem muszáj egyedül lennie, mindegy, kivel tölti az idejét, úgyis a szereplők jelentik az igazi társaságát, de a kitalálás fázisában jobb neki a magány. Ahhoz, hogy a hőseit háromdimenziós lényként segíthesse világra, fiziológiailag, szociológiailag és pszichológiailag is mindent tudnia kell róluk. A többi már az ő dolguk.
A Vuk állatokról szól, de természetesen emberi jellemvonásokkal felruházott állatokról, akik közül a legárnyaltabb figura kétségtelenül Karak. Igazi tragikus hős. Visszavonul, és ez az igazi bölcsessége, mert ezzel a hátralépéssel segíti a legjobban Vukot.
Az „unka” egyébként békát jelent. A Wikipédia szerint van vörös- és sárgahasú verziója is. Nem tudom, ezzel tisztában volt-e a szerző. Gyanítom, hogy igen, de mindegy is: bármelyik fajta fázik, amikor kemény lesz a vizek háta. Aztán úgyis ráborul a sötétség, mert az azért van, hogy előbb-utóbb rá(nk) boruljon.
Még szeptemberben azzal a felkéréssel fordultunk a Telextárcák szerzőihez, hogy alkossanak szövegeket, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a „karakter” szóhoz. Darvasi László elsőként közölt alkotása itt olvasható.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
