A britek éppen látványosan próbálják kitaposni helyüket az új világban

„Milyen gyönyörű akcentus. Már húsz évvel ezelőtt elnök lettem volna, ha ilyen akcentusom lenne” – mondta Donald Trump amerikai elnök Keir Starmer brit miniszterelnökről, akinek múlt csütörtöki washingtoni látogatása sikerült talán a legjobban a nyugati vezetők közül. A Brit-szigetekhez érzelmi és üzleti szálakkal kötődő Trump nemcsak szavakkal dicsérte Starmert, de olyan konkrét ügyekben is kifejezte a támogatását, mint a Chagos-szigetek átadása vagy az amerikai védővámok elkerülése.

Mindez azonban háttérbe szorult Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pénteki látogatása után, amely kamerák előtti, sosem látott veszekedéssel és az ukrán delegáció Fehér Házból kiebrudalásával végződött. Starmer csütörtöki vizitje így hamar más megvilágításba került, a teljesítményét még korábban méltató egyes brit lapok például már III. Károly király Trumpnak szóló meghívásának visszavonását követelték.

Starmer egy vasárnapi interjúban azt mondta, kényelmetlenül érezte magát a Fehér Házban lezajlott éles hangú vita közvetítését nézve, majd úgy döntött, felhívja Trumpot és Zelenszkijt is. Starmer hozzátette, szerinte Trump is tartós békét akar Ukrajnában, ezért bízik benne és Zelenszkijben is. Putyinban viszont nem, ezért biztonsági garanciákra van szükség a három éve zajló háború lezárásához, hogy az abban foglaltakat Oroszország később se rúghassa fel. Starmer azt mondta, nem hiszi, hogy Zelenszkij hibázott volna a Fehér Házban kialakult éles vita során, valamint hozzátette, hogy Nagy-Britannia nem vonja vissza a Donald Trump második látogatására vonatkozó meghívást.

A krízismódba kapcsolt európai vezetők néhány más országgal, például Kanadával és Törökországgal kiegészülve ezután Londonban gyűltek össze egy védelmi csúcsra, ahol „a hajlandóak/tettre készek koalícióját” (coalition of the willing) és az orosz–ukrán háborút lezáró alternatív békejavaslat kidolgozását jelentették be. A 18 ország között az EU több tagállama, például a megbeszéléseket háborúpártinak tartó magyar kormány sem volt jelen.

Starmer a kétórás találkozó utáni sajtótájékoztatón azt mondta, együttműködnek Ukrajnával egy olyan terv kialakításában, amely megállítja a harcokat – ezt a tervet az Egyesült Államokkal is megvitatják és közösen viszik majd tovább. Starmer vasárnap kifejtette, hogy továbbra is létfontosságúnak tartja az amerikaiak támogatását, közvetítő szerepe így vélhetően még jobban felértékelődik majd.

Az amerikaiakkal való jó kapcsolat nemcsak a tavaly nyári választáson hatalmas győzelmet arató, de most otthon rendkívül népszerűtlen Starmernek jönne kapóra, hanem tágabb értelemben egész Nagy-Britanniának is, amely a brexit óta keresi a helyét a világban. A Munkáspárt hatalomra kerülésével egyesek közeledést szeretnének az Európai Unióhoz, míg mások Globális Britannia címszó alatt próbálnák meg felidézni az USA és Európa között ingázó nagyhatalom szerepét. Vannak persze olyanok is, akik szerint az egész kérdés hamis, mert a szuperhatalmak korában egy egyedülálló Nagy-Britanniának nem fognak lapot osztani.

Sikeres sármoffenzíva

Arra már előre lehetett számítani, hogy barátságos lesz a hangulat Starmer és Trump találkozóján. Az amerikai elnök köztudottan kedveli Nagy-Britanniát, ahol többek között golfpályákból és középkori kastélyokból álló ingatlanérdekeltségei vannak. Míg Trump első ciklusa alatt többször is összetűzésbe került az Európai Unióval, kiváltképp Németországgal, addig az EU-ból épp kiváló briteket kereskedelmi egyezmények ígéretével próbálta meg közelebb hozni Amerikához.

Nem mintha olyan sokat kellett volna Trumpnak tepernie: az európai országok közül messze Nagy-Britanniát fűzik a legszorosabb gazdasági, politikai és katonai kapcsolatok az Egyesült Államokhoz. Ez a kapcsolat rendszerint átível a politikai ellentéteken: a konzervatívabb Margaret Thatcher brit miniszterelnök Ronald Reagan amerikai elnökkel vállvetve vezetett le gazdasági paradigmaváltást az 1980-as években, míg a munkáspárti Tony Blair volt a Bush-adminisztráció leglelkesebb európai szövetségese az iraki háború során. A special relationshipként emlegetett szimbiózis olyan létfontosságú elemekre is kiterjed, mint Anglia nukleáris arzenálja, amelynek rakétakészletét egy amerikai bázison tárolják.

Ennek ellenére Starmer semmit sem hagyott a véletlenre. Bár baloldali politikusként ideológiailag közelebb áll az amerikai Demokrata Párthoz, már a novemberi elnökválasztás előtt elkezdett puhatolózni Trumpnál. Ha lehet hinni a Politico beszámolójának, Starmer a brit diplomáciai apparátus egész amerikai részlegét csatasorba állította, hogy megágyazzon egy gyümölcsöző kapcsolatnak.

A washingtoni küldöttség kemény munkával kapcsolatokat épített ki a Republikánus Párt Trumphoz hűséges frakciójában is, David Lammy külügyminiszter pedig jó érzékkel már azelőtt felvette a kapcsolatot J.D. Vance ohiói szenátorral, hogy a politikust Trump maga mellé választotta volna alelnökjelöltnek.

A háttérmunka egy kétórás csirkés vacsorában csúcsosodott ki, ahol Starmer és külügyminisztere szeptemberben személyesen is tudott találkozni Trumppal a New York-i Trump Towerben.

Starmer Trump beiktatása után végül február végére kapott időpontot a Fehér Házban, közvetlenül a múlt hétfőn ott járt, és Trumppal már első ciklusa alatt jó kapcsolatokat kiépítő Emmanuel Macron francia elnök látogatása után. Bár az előzetes jelek bizakodásra adtak okot, Starmeréknek volt miért aggódniuk: Vance élesen kritizálta a brit kormányt, amiért szerinte nem tisztelik a szólásszabadságot, míg Elon Musk techmágnás összeesküvés-elméleteket propagálva követelte a frissen megválasztott Starmer eltávolítását.

Taktikusan időzítve Starmer közvetlenül a találkozó előtt jelentette be, hogy a brit GDP 2,5 százalékára emeli az ország hadi kiadásait, ráadásul részben az ország külföldisegély-büdzséjének megnyirbálásából finanszírozva. A külföldi segélyek ellen ágáló (a USAID körüli kálváriáról itt írtunk bővebben), és az európaiak védelmi kiadásait keveslő Trumpnak ezek feltehetően imponálhattak.

A csütörtöki találkozón aztán annak rendje és módja szerint megérkeztek a mézesmadzagok Trump felé:

• a melodrámát általában kerülő Starmer egy alkalmas pillanatban a zakójának zsebéből húzta elő III. Károly brit király levelét, amelyben az uralkodó precedens nélküli módon második hivatalos látogatásra hívta meg Trumpot;
• a találkozó elején hangosan dicsérte az elnök békekezdeményezését;
• emellett látványosan próbált Trump nyelvén beszélni, néha már-már komikusan erőltetve a tőle amúgy távol álló túlzásokat és erőteljes jelzőket;
• a találkozó utáni sajtótájékoztatón pedig az USA és Nagy-Britannia közötti gazdasági kapcsolatokra és befektetési lehetőségekre összpontosított.

Trump egyértelműen pozitívan reagált a brit sármoffenzívára: Starmert kemény tárgyalópartnernek nevezte, aki megdolgozik a pénzéért, majd kiemelte, hogy mindketten szeretik az országukat, és mindketten szeretik a másik országát, Bár konkrét ígéretek nem hangzottak el Trump szájából, de kifejezte támogatását több olyan ügyben is, amely különösen fontos a brit miniszterelnöknek. A brit sajtó egyértelműen sikerként könyvelte el a találkozót, bár egyes elemzők megjegyezték, sokat elmond az amerikai külpolitika jelenlegi állapotáról, hogy a személyes hízelgés tűnik a legjobb módszernek ügyletek megkötésére.

Trump például belengetett valamiféle megállapodást a két ország között, amelynek keretében az Egyesült Királyság elkerülheti a súlyos gazdasági károkat okozó amerikai védővámokat. Emellett beállt Starmer mögé a Chagos-szigetek ügyében, amely miatt hazai fronton teljes össztűz zúdult a miniszterelnökre. Az ügylet egy indiai-óceáni brit felségterületről szól, amelyet átadnának a szomszédos Mauritiusnak, ami aztán a rajta lévő katonai bázist száz évre bérbe adná az amerikaiaknak.

Az orosz-ukrán háború esetében azonban nem sikerült jelentős engedményeket elérnie Starmernek. Bár Trump dicsérte az ukránok bátorságát, kvázi visszavonta az állítását, miszerint Zelenszkij egy diktátor, arra a felvetésre nem mondott semmit, hogy amerikai csapatok biztosítsák a leendő békét Ukrajnában.

Egy új koalíció

Míg csütörtökön úgy tűnhetett, Starmernek sikerült puhítania Trumpon az ukrajnai békét illetően, pénteken kamerák előtt omlott majdnem teljesen össze az egész tervezet. Washingtoni látogatásán ugyanis Zelenszkij újságírók előtt került éles vitába Trumppal és Vance-szel, akik előbb hálátlansággal vádolták meg, majd azzal, hogy akadályozza a békét.

A Fehér Házból kiebrudalt Zelenszkij mögött sorra sorakoztak fel európai vezetők, akik a spanyol miniszterelnöktől a lengyelig támogatásukról biztosították az ukrán elnököt. Az várható volt, hogy Orbán Viktor egy Trumpot dicsérő poszttal megint mást képvisel majd a többségnél, de Starmer hallgatása egy fokkal gyanúsabb volt.

Szombaton aztán Starmer személyesen fogadta Zelenszkijt Londonban, akit biztosított feltétlen támogatásáról, illetve egy 2,26 milliárd font értékű kölcsönről, amely Ukrajna védelmi képességeinek támogatására szolgál. A brit miniszterelnök másnap egy Kanadától Törökországig terjedő, 18 szereplő részvételével megrendezett védelmi csúcsot vezetett le, amelynek keretében a nyugati vezetők megpróbáltak egy alternatív béketervezetben megállapodni, amit aztán bemutathatnak Trumpnak.

Eleinte nem derültek ki részletek a tervezetről: Starmer egy vasárnap adott interjúban mindössze annyit árult el, hogy a Nagy-Britannia, valamint Ukrajna és Franciaország részvételével kidolgozás alatt álló béketerv a háború lezárásához vezető úton tett megfelelő lépéseket tartalmazza.

Macron azonban később a Figaro francia lapnak azt mondta,

a tárgyalt békemegállapodás egy egy hónapos tűzszünettel kezdődne, ami a tengeri és légi hadszíntérre, illetve az energia-infrastruktúrára terjedne ki. Ezt követően lépne életbe egy teljeskörű tűzszünet, amelynek részét képeznék az európai csapatok is.

A békét így lényegében egy „hajlandóak/tettre készek koalíciója” tartaná fenn, azaz olyan országok összessége, amelyek önként vállalják a békefenntartó csapataik Ukrajnába küldését. Starmer mindeközben vezető szerepet vállalt a formátum kidolgozásában: hetekkel ezelőtt elsőként vetette fel brit csapatok bevetését békefenntartó minőségben Ukrajnában.

Sokak szerint Trumppal való jó kapcsolata pedig lehetővé teszi, hogy hitelesen mutassa be neki a tervezetet. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy az amerikai biztonsági garanciáktól ódzkodó Trump ezt elfogadná. „Voltak megbeszélések Starmer miniszterelnökkel és Macron elnökkel az európai vezetésű biztonsági garanciákról” – mondta még Zelenszkij múlt pénteki látogatása előtt Mike Waltz, Trump nemzetbiztonsági tanácsadója, „határozottan üdvözölnénk több európai segítséget”.

Amikor azonban korábban Trump megjegyezte, hogy Putyin nem ellenezné az európai békefenntartókat Ukrajnában, az oroszok jelezték: fenntartják az eddigi álláspontjukat, ami kizárná az ötletet.

Starmer és a Falkland-pillanat

Egyesek szerint a világpolitikai megfontolások mellett öncélú okai is vannak annak, hogy Starmer ennyire látványosan lépett fel Ukrajna mellett. Egyrészt Nagy-Britanniában az egyik legmagasabb az Ukrajnát támogatók aránya egész Európában: a lakosság 53 százaléka támogatja azt, hogy az ország továbbra is nyújtson katonai, gazdasági és humanitárius segítséget Ukrajnának. Ráadásul a konszenzus nagyjából az egész politikai palettára kiterjed: még a jobboldali populista Reform UK szavazóbázisa is inkább Ukrajnát támogatja, mint Oroszországot, a Jeremy Corbyn-féle szélsőbal kivételével pedig senki sem szeretné, ha az ukránok azonnal letennék a fegyvert.

Starmer azonban arra is felhasználhatja az alkalmat, hogy visszafordítsa meredeken eső népszerűségét. A munkáspárti kormány jelenleg ugyanis olyan népszerűtlen, mint Rishi Sunak konzervatív kormánya volt a történelmi vereséget hozó tavaly júliusi választás előtt, Boris Johnson pedig soha nem járt olyan mélységekben, mint Starmer. Márciusra a Munkáspárt a Nigel Farage-féle Reform mögé szorult a közvélemény-kutatások átlagában, ennek megfelelően pedig a miniszterelnök már egy ideje keresi az alkalmat, hogy hogyan tudná megfordítani a hónapok óta tartó lejtmenetet.

Az elégedetlenségnek több oka van: más európai országokhoz hasonlóan a brit gazdaság évek óta stagnál, az infláció még mindig él az emberek emlékezetében, az energiaárak pedig a legmagasabbak a kontinensen. De Nagy-Britannia súlyos hosszútávú bajokkal is küzd: a brexit óta borzalmas állapotban van a külkereskedelme, a reálbérek 15 éve alig emelkednek, a rekordokat döntögető bevándorlás pedig a hagyományosan toleráns britek türelmét is próbára teszi. Azt is sokan elfelejtik, hogy Starmer projektje soha nem volt nagyon népszerű: 33,7 százalékos eredménnyel a valaha volt legkisebb szavazataránnyal kerültek többségbe a parlamentben, csupán a szavazók hatékony eloszlásának és az egyéni körzetekre épülő brit választási rendszer sajátosságainak köszönhették hatalmas többségüket.

Egy külpolitikai krízis általában jó alkalom arra, hogy a küszködő vezetők erősnek és aktívnak állítsák be magukat az állampolgárok előtt.

Látván Starmer sikeres fehér házi találkozóját, a brit sajtó elkezdett párhuzamokat vonni a munkáspárti miniszterelnök és Margaret Thatcher között, akinek negyven éve szintén nehézkesen indult be kormányzása. A lassú gazdasággal küszködő Thatchernek kapóra jött, mikor Argentína lerohanta a Falkland-szigeteket, amelyeknek a visszahódítása az emberek olvasatában azt jelentette, megállt az ország második világháború óta tartó hanyatlása.

Nagy-Britannia a nagyvilágban

Az elmúlt hetek eseményei emellett egy tágabb stratégiai dilemmába is illeszkednek Nagy-Britannia számára. Az ország ugyanis a brexit óta próbálja keresni a helyét a modern világban, ahol földrajzi elhelyezkedése és kulturális impulzusai gyakran ellentétben állnak egymással.

A brexitnépszavazás eredményét persze nem lehet évszázados történelmi klisékkel megmagyarázni, de az tény, hogy Nagy-Britannia gazdasági berendezkedése, jogrendszere és társadalomszerveződése gyakran jobban hasonlít a Brit Birodalom volt gyarmataihoz, mint a kontinentális Európához. Ennek fényében nem meglepő, hogy az EU-ból kiválni vágyók egyik legfőbb ígérete a Global Britain, vagyis Globális Britannia volt, amelynek keretében szorosabbra fűzték volna kapcsolataikat a Nemzetközösség tagjaival az Európai Unió kárára.

Pont ezt tette Boris Johnson is, amikor változtatott a brit vízumkövetelményeken, miniszterelnöksége alatt pedig az ausztrál mintára bevezetett pontrendszer eredményeként rekordmennyiségű bevándorló érkezett az országba. Az érkezők azonban a korábbi trendektől eltérően túlnyomórészt nem európai országokból jöttek, hanem Nigériából vagy Indiából.

A Globális Britanniát hirdetők azt ígérték, az Egyesült Királyságból egy gazdasági nagyhatalom lesz, amely a Temze Szingapúrjaként, az EU-s láncokat levetve szabadkereskedelmi egyezményeket fog kötni Indiától az Egyesült Államokig. Ezek az egyezmények egyrészt (kevés kivétellel) nem jöttek létre, másrészt az elmúlt években világossá vált, hogy a brit gazdaság nem tudta helyettesíteni a legfőbb európai partnereit, az ország gazdasága pedig súlyosan megsínylette az európai közös piacból való kilépést. Ahogy többen rámutattak, a brexit óta a britek könyvelték el a leggyengébb export- és importnövekedést a G7 országai közül.

A maradáspártiak ezzel szemben azzal érveltek, hogy felesleges szorosabbra fűzni a Nemzetközösséget, amikor sokkal szorosabb kapcsolataik vannak európai országokkal, arról nem is beszélve, hogy akár az EU-n belül vannak, akár kívül, a kontinens biztonságpolitikájában is tevékeny részt kell majd vállalnia. Pont ez utóbbi vált egyértelművé az ukrajnai háború miatt, ahol a britek érthető módon magukénak érezték Európa biztonságát.

Amíg a brexitet levezénylő konzervatívok voltak hatalmon, addig nem volt esély az EU-brit kapcsolatok újrakalibrálására, ám hamar kiderült, hogy a munkáspárti hatalomátvétel sem hozott nagy áttörést. Starmer már a választási kampányban sem kívánt a kérdéssel foglalkozni, mondván, a téma megosztja a párt szavazóit és a Nigel Farage-féle populisták malmára hajtja a vizet, és ez nem változott a választási győzelem után sem.

Bár volt szó valamiféle egyezményről az európai és a brit fiatalok szabad mozgására vonatkozóan, a két fél nem került közelebb egymáshoz Starmer első hónapjaiban. Az igazi közeledés az orosz–ukrán háború mentén zajlott le, ahol Starmer folytatta elődei markáns ukránpárti politikáját. Trump beiktatása után az EU–brit közeledés csak tovább erősödött, a védelmi költéseknél még mindig európai csúcstartó britek szerepe külön kiemelkedik. A brexit óta Starmer lett februárban az első brit miniszterelnök, aki ismét részt vett az Európai Tanács találkozóján, még ha az egy informális elvonulás is volt.

Márciusra pedig a helyzet odáig jutott, hogy a brit miniszterelnök európai partnerekkel tárgyalva oroszlánrészt vállal egy alternatív békejavaslat kidolgozásában.

Persze ez még nem ad választ arra az alapvető kérdésre, hogy Nagy-Britannia hol fog kikötni a jövő évtizedek világpolitikai rendszerében. Több elemző is úgy látja, Starmer valamiféle közvetítőszerepet akar játszani az EU és Amerika között, ahol Trumppal való jó kapcsolatát kihasználva elősegítheti az ukrajnai helyzet Európának is optimális megoldását, és elkerülheti az amerikai elnök pusztító védővámjait. Mások szerint azonban ez teljes tévút, és arra mutatnak rá, hogy a 65 millió lakosú Nagy-Britannia nem lesz hangsúlyos szereplő egy olyan világban, amiben Kína, India, az USA vagy éppen az EU a saját érdekei szerint cselekszik.

Az új világban a kereskedelmi egyezmények helyét a szövetségi blokkok és hatalmi érdekek veszik át, mondják páran, akik szerint 2016, a brexit éve, már elmúlt, a kilépéspártiak elképzelt szabadkereskedelemmel teli világa pedig eltűnt. A helyét a háború, a politikai korlátok és a darwini természetes szelekció veszi át.