„Úgy gondolom, a maszkulin energia jó. És annak ellenére, hogy a társadalomban nyilvánvalóan rengeteg férfias energia halmozódott fel, a vállalati kultúra idegenkedik ettől az energiától. Pedig ez az energia jó, és megvannak az előnyei annak, ha egy olyan kultúrát teremtünk, ahol ez az agresszivitás egy kicsit több elismerést kap” – magyarázta a korábban önmagát feministaként jellemző Mark Zuckerberg januárban a konzervatív podcaster szupersztár Joe Rogannek saját metamorfózisát, illetve cégcsoportjának eloldozását a politikai korrektség és a tények „cenzúrájától”.
Még ha a Trump beiktatásán más milliárdosokhoz hasonlóan ott feszítő Meta-vezér techoligarcha eszmefuttatásai sokszor nem is többek egy rakás promóciós frázis cinikus visszaböfögésénél, Zuckerberg a podcastban őszintének tűnő lelkesedéssel beszélt a vaddisznóvadászatról és a nyakizom-erősítés rejtelmeiről. Amerika két ultrabefolyásos emberének ráérős-sztorizós-világmegfejtős csevegése ráadásul hű lenyomatát adja a Trump második eljövetelét megalapozó egyik legfontosabb ideológiának: a brokultúrának.
A brokultúra vagy manoszféra leegyszerűsítve az a szubkultúra, melynek legfőbb szervezőelve és témája a férfiasság. A férfiassággal és a férfiasságról való beszéddel – jegyzem meg gyorsan, mielőtt még valaki lefóliázná a cikket – önmagában nincs baj. A kis- és nagybetűs férfiléthez is szükséges egy csomó know-how a stílusos kopaszodástól a hatékony lábedzésen át az ingujj szakszerű feltűréséig. Sok meghatározó brofluenszernek nincs is több ambíciója ennél – mások azonban egészen extrém szintre emelték az egészet.
Férfiak a magány korszakában
Alapvetően maga a „bro” (kb. „tesó”) kifejezés sem terhelt; eredetileg az amerikai feketék használták, tőlük vették át 2000 körül a lazázni vágyó fehér fiatalok. Bro minősítés azoknak a haveroknak dukál, akik egyéni és közösségi identitásukat tipikusan „férfias”-nak tartott témákon és elfoglaltságokon – pl. fegyverek, húsevés, pucér nők – keresztül élik meg. Ebben első látásra semmi újdonság nincs; Platón dialógusok tucatjait töltötte meg azzal, hogy az ókori Athén legkiválóbb brói piálásról, politikáról, a (szigorúan férfiak közti) szerelemről és nem mellesleg A Jó Élet mibenlétéről témázgattak.
Csakhogy miközben évezredeken keresztül a férfias beszélgetések olyan közegben zajlottak, melyben a férfiak felsőbbrendűségéhez és társadalmi-kulturális dominanciájához kétség nem fért – Platón korában ezért is számított férfiak privilégiumának a politikáról és az erényről szóló nyilvános társalgás –, addig a modern brokultúra politikailag meghatározó figurái már erősen reflektálnak a férfiak megváltozott státuszára és a férfiasság 21. századi identitásválságára. Ez az identitásválság Kathleen Dolan gender és politika kapcsolatát kutató amerikai professzor szerint azt jelenti, hogy
„ugyan a világban ma is megkérdőjelezhetetlen a fehér férfiak dominanciája, egy sor fehér férfit az frusztrál, hogy nem kapják meg mindazt, ami szerintük nekik jár.”
Ugyan a privilégiumok utáni siránkozás meglehetősen igazságtalan és bizonyos szempontból szánalmas is; mégis elmondható, hogy létezik egy problémahalmaz, melyet valóban be lehet sorolni „a férfiasság válsága” címke alá. A címke alatt a férfiak (különösen a fehér férfiak) által évezredek óta élvezett, ezért teljesen indokolatlanul „természetes”-nek tartott privilégiumok féltésén túl megtalálhatók olyan jól azonosítható társadalmi jelenségek a nyugati világban, mint a nők felülreprezentáltsága a felsőoktatásban, a férfiak közti egyenlőtlenségek növekedése, az alacsonyabb iskolázottságú fehér férfiak kitettsége az alkohol-, szerencsejáték- és opioidfüggőségnek, illetve a függőségekkel szorosan összefüggő öngyilkosságnak.
A brokultúra megértése szempontjából az egyik legfontosabb társadalmi jelenség a magány, mely mérhető egészségügyi károkat okoz, Amerikában pedig a (Biden-)kormányzat tisztifőorvosa szerint már konkrétan „járványos méreteket” öltött, és olyan károkat okoz, mint napi 15 szál cigaretta elszívása. A Gallup felmérése szerint az amerikaiak negyede-ötöde érzi magát magányosnak – és az elmagányosodás aránytalanul jobban fenyegeti a férfiakat.
Nehogy már egy férfi ne hajthasson fel egy sört!
A 2020-as évekre a podcast is azért válhatott (mármint praktikusságán túl) a brokultúra meghatározó platformjává, mert egy ráérős Joe Rogan- vagy Logan Paul-műsor a haverokkal való ráérős beszélgetések intimitását pótolja egy olyan korban, ahol egyre kevesebb férfinak vannak igazi haverjai.
A brokultúra egyik legérdekesebb vonása az, hogy képviselői sokszor nagyon messze állnak a konzervativizmustól; Joe Rogan például egy drogokkal kísérletező, az abortusz jogát és a melegek egyenlőségét támogató figura, egy Theo Von nevű podcaster pedig Donald Trumpnak öntötte ki szívét saját egykori kokainfüggőségéről. A szcéna trumpizmushoz való sodródását részben az is magyarázza, hogy maga az elnök is igen távol áll mindenféle konzervatív embereszménytől.
A brokultúra politikai jelentőségét az adja, hogy vezető alakjai a sokszor, de nem kizárólag férfiakat érintő visszásságokat és sérelmeket egyetlen Nagy Narratívává gyúrják át, és ebbe az ideológiai löncshúsba Hollywood „elwoke-osodásától” az amerikai ipar hanyatlásán át a fentaniljárványig minden értelmes és értelmetlen megfejtést bele lehet darálni. A brofluenszerek tekintélye és az egyes figurák köré épült közösségek Alice Marwick, a Data&Society Research Institute kutatási igazgatója szerint „megerősítik a fiatal férfiak önmagukról alkotott képét, igenlik azt, ahogy elképzelik helyüket a világban, és igenlik, azt, ahogyan a világot látják.”
Az identitásképzés legegyszerűbb módszere pedig egy, az identitást fenyegető Ellenség felmutatása, részben azért, mert régi internetes bölcsesség, hogy az identitás – valamilyen ellenséges erővel szembeállított – igenlésével lehet messze a legtöbb kattintót/követőt/támogatót/szavazót szerezni.
A brokultúra a férfiasságot előszeretettel definiálja a férfiasságot érő támadásokkal („no woke, no gender”, ugye); J. D. Vance alelnök például az amerikai republikánusok és a velük smúzolni akaró külföldi elvtársak ideológiai seregszemléjén, a CPAC-en így szólította harcba a Férfiakat:
„Ne hagyjátok, hogy ez a torz kultúra elhitesse veletek, hogy csak azért rossz emberek vagytok, mert férfinak születettek, mert szerettek viccelődni, mert szerettek felhajtani egy sört a haverokkal, vagy mert egyszerűen megvan bennetek a versenyszellem.”
Ez a tervezett kirohanás is mutatja, hogy az elmúlt évtizedben a „politikai korrektség” a brokultúrában szitokszóvá vált, mivel ahhoz a képzethez kötődik, hogy egy igazi férfi a PC miatt nem követheti hagyományos „férfias” életformáját, nem mondhatja ki az „igazságot” bizonyos dolgokról.
A politikai korrektség miatti puffogás valójában – a legtöbb férfipuffogáshoz hasonlóan – álságos; ugyanis ahogy az két svéd kutató, Emma A. Renström és Hanna Bäck 2024 októberben publikált tanulmányából kiderül, a híraggregátori és véleményformálói szerepet egyaránt betöltő brofluenszerek meghatározó alakjai Andrew Tate-től Jordan Petersonon át Adin Rossig a nőkkel kapcsolatban már rég magasról tesznek mindenféle korrektségre. Nagyon leegyszerűsítő, sőt, dehumanizáló módon beszélnek közönségüknek – melynek tagjai gyakran kevés tényleges párkapcsolati tapasztalattal rendelkeznek – a nőkről.
A kutatók nagymintás felmérése – melyet azért idézek egy alapvetően Amerikára fókuszáló cikkben, mivel eddig igen kevés tudományos felmérés született brofronton – azt mutatja, hogy minél több brofluenszert követ egy svéd fiatal, annál nagyobb eséllyel van dehumanizáló véleménnyel a nőkről. A kutatók szerint ez a vélemény nem több egy csomó archaikus toposz reflektálatlan visszaböfögésénél:
„A nők fizikailag és intellektuálisan is alsóbbrendű lények; a vágy tárgyai, akik közben a manipulatív képességeiket bevetve folyamatos fenyegetést jelentenek a magasabb célokat kitűző férfiakra”.
A 2020-as évekre az olyan erkölcsi szembesítések, mint a Metoo-mozgalom, a Black Lives Matter vagy a menekültválság bizonyos mértékű érzékenyítés mellett óriási ellenreakcibrót váltottak ki. A 18-30 közti nők az USA-hoz hasonlóan Németországban, Lengyelországban és Nagy-Britanniában markánsan liberálisabbá váltak, miközben a férfiak közül egyre többen azonosulnak konzervatív értékekkel és ügyekkel, és ez a 30 százalékpontot igen sok országban elérő különbség egyre meghatározóbbá válik a pártpolitikában is.
A jelenséget bonyolítja, hogy a „férfiasság”, a „férfias” értékek villogtatásának mindig is megvolt a szerepe a politikában; az Orbán Viktortól ismerős „férfimunka” és társai nem is elsősorban a nők ellen irányulnak, hanem inkább a liberálisok/baloldaliak ellen, akiket a jobboldal mindig is szeretne „nőiesen” passzívnak és erőtlennek láttatni. Egy női politikussal szemben férfi riválisa mindig is könnyen bevetheti a nemi sztereotípiákat, különösen úgy, hogy az egyeduralkodói vonásokat sem nélkülöző amerikai elnöki posztot a választók hagyományosan „férfiasnak” tartott attribútumokkal, a tettrekészséggel és az erővel kapcsolják össze.
A maszkulinitás ideológiája sokszor jelenik meg valamilyen történelmi korszak idealizálásában, ami mögött egy etnikailag-kulturálisan zárt, a nemi és társadalmi hierarchiát komolyan vevő („akkor még mindenki tudta, hol a helye”) világ iránti vágy húzódik meg.
Két karlendítés között Elon Musk a harcosközösségek és férfitársaságok uralmáról „elmélkedő” mémeket posztol, és Mark Zuckerberg sem véletlenül osztja az észt a férfias energiákról császárkori frizurában, római geometrikus mintával díszített pólóban, és nem véletlenül adott mindhárom lányának latin nevet. A brofluenszerekre jellemző a Római Birodalom iránti rajongás, de a „Bronze Age Pervert” név alatt futó influenszer még ennél is mélyebbre nyúl vissza – igen, a bronzkorba –, hogy rátaláljon az aranykorra.
Sose volt még kifizetődőbb brónak lenni
A brokultúra befolyását jelzi, hogy 2025 elején a Spotify három legnépszerűbb podcastja a brokultúra három meghatározó alakjáé volt (azóta a Demokrata Párttal szembeni baloldali frusztráció az első helyre repítette a Meidas Touch nevű csatornát):
- A műfaj egyik úttörőjének számító Joe Rogan, aki eredetileg valóságshow-műsorvezető és UFC-kommentátor volt, podcastja alapvetően nem politikai jellegű, vendégeit és színvonalát tekintve is elképesztően hullámzó.
- Tucker Carlson, aki a Fox News műsorvezetője volt, de a 2020-as elnökválasztásról terjesztett hazugságaival olyan károkat okozott a republikánus csatornának, hogy kirúgták őt. Azóta saját platformot hozott létre, melyen többek között diktátoroknak és szélsőséges politikusoknak készít PR-interjúkat.
- A Magyarországon talán legkevésbé ismert Charlie Kirk, egy fiatal trumpista aktivista és provokatőr, a Turning Point USA hálózat roppant befolyásos igazgatója.
De brofluenszerek/manfluenszerek valóságos hálózatot képeznek, követőik is nagy átfedést mutatnak – részben a különböző platformok klaszterizálásnak is nevezett kattintásnövelő gyakorlatának is köszönhetően. Ez a részletesen Mark Fisher The Chaos Machine című könyvében elemzett gyakorlat azt takarja, hogy ha mondjuk a YouTube-on rákeresek arra, miként tudok kiszabadulni egy lábfeszítésből anélkül, hogy a tatamin hagynám a térdszalagjaimat, az algoritmus azonnal igyekszik beszuszakolni engem egy szubkulturális csomagba, melyben a kreatin adagolása és az ír ketrecharcos Conor McGregor óragyűjteménye mellett garantáltan szerepelnek politikai tartalmak. És ha ráklikkelek az első próbálkozásoknál rendszerint feldobott Joe Rogan- vagy Jordan Peterson-klipre, akkor onnantól kezdve már el vagyok könyvelve egy konteós, maszkulin, trumpista arcnak, és más tartalmak nem is nagyon ugranak fel.
Miközben egyre több ember kezeli első számú hír- és véleményforrásként az influenszereket, a médiával ellentétben ezeknek a csatornáknak semmilyen szakmai kritériumnak nem kell megfelelniük. Ezzel mindaddig nincs is gond, amíg a kötetlenség arányérzékkel, jó ízléssel és intellektuális tisztességgel párosul. Csakhogy a brofluenszerek többsége nem ilyen. Joe Rogan például ontja magából a tudományosan alá nem támasztott egészségügyi álhíreket és vajákosságokat, és az egész szféra hitelességének óriási pofont ad az a tény, hogy szinte minden brofluenszer óriási pénzt kaszál a saját márkás csodaszerekből, táplálék-kiegészítőkből és más effélékből. A kriptobro Logan Paul társtulajdonos a Prime Hydration-ben, és a Nelk Boys prankcsapatának is megvan a maga táplálékkiegészítője.
Csevegés a győzelembe
Ha a brokultúra egy minden alapanyagot elbíró löncshús, akkor abban Donald Trump a nitrites pácsó.
Trump 2015-ös színre lépése óriási löketet adott az amerikai szélsőjobboldalnak a Gamergate-en radikalizálódott billentyűfasisztáktól a fegyveres milíciákig. 2024-ben azonban a republikánus politikus már rég zsebre vágta az ideologikus szavazókat, a győzelemhez a pártok által nehezen megszólítható választókra is szükség volt: olyan emberekre, akik utálják a pártokat, nem bíznak az „elitben” – melybe a Covid óta egyre inkább beletartozik a tudományos elit is –, sem a hagyományos médiában. Stratégái körül is írták ezt a csoportot: gazdasági nehézségekkel küzdő, fiatal, nem kizárólag, de főleg fehér férfiak.
Médiatörténeti szempontból az 1960-as volt az első tévés választás, 2016-ban a közösségi média befolyása számított újdonságnak, a 2024-es elnökválasztási kampányon pedig az élőzések és a ráérős podcastbeszélgetések jelentősége csavart egyet.
Ezért érthető, hogy miközben Trump nem kapkodott a mainstream orgánumok interjúlehetőségei után, addig – részben a manoszféra által nevelt fia, Barron tanácsára – végigturnézta a legfontosabb podcastokat, például Joe Rogannél is járt. Néhány fontos podcastinterjúra egyébként Kamala Harrisnek is lett volna lehetősége, de a demokrata jelölt stábja ezeket nem tartotta ennyire fontosnak.
Ezek nem interjúk voltak, hanem barátságos beszélgetések, melyekben mintegy mellékesen jelent meg a politika – nem véletlen, hogy Orbán Viktor is igyekszik másolni a modellt, amikor a Trollfocival készíttetett interjút.
A bizalmatlan, apolitikus férfinézők meggyőzéséhez a kampánygyűléseknél sokkal jobb formáját hozó Trumpon kívül maguk a brofluenszerek is hozzájárultak, akik a kampányhajrában egytől egyig a republikánus politikus mellett tették le a voksot (az Egyesült Államokban alapvetően nem számít erős politikai elköteleződésnek a választások idején való nyilvános színvallás), és ami talán még fontosabb: adások százain keresztül adagolták üzeneteit.
A Bloomberg újságírói a kilenc politikailag legrelevánsabb podcaster 2002 darab (!!!) műsorának meghallgatása után arra a következtetésre jutottak, hogy Joe Rogan merengései és a Nelk Boys kajabálásai ugyanazt az apokaliptikus trumpi világképet közvetítik közönségüknek:
„Amerika elkeserítő helyzetben van, a szárnyaló infláció, a határokon beáramló migránsok és a fenyegető harmadik világháború destabilizálta az országot. A »genderpolitika« elszabadult, az oktatási rendszer és a tudományos-orvosi elit az orránál fogva vezeti az átlagembert”.
És ebből a válságból ki más vezethetné ki az országot (világot), mint egy Férfi, a ketrecharcgálákon parádézó Donald Trump. Charlie Kirk radikális tálalásában: „Ha amerikai férfi vagy, és nem Donald Trumpra szavazol, akkor nem vagy férfi”, Jesse Watters Fox News-kommentátor még radikálisabb tálalásában pedig:
„Ha egy férfi egy nőre szavaz, akkor valójában nővé válik.”
A broszavazatért végzett munkának meg is lett a gyümölcse. Az exit pollok által felskiccelt demográfiai adatok alapján ugyan az amerikai választók szinte minden nagy demográfiai kategóriában kicsit jobbra tolódtak, van azonban egy réteg, ahol valóságos politikai földcsuszamlás látszik: a 18 és 29 közti férfiak körében 2020-hoz képest 30 százalékpontos elmozdulás történt a jobboldal irányába, és ebben a korcsoportban a republikánus párt 20 éve nem szerepelt ilyen jól. A jó szereplés nem korlátozódik a fehér fiatalokra, a republikánus politikus az AP hírügynökség nagy merítésű exit pollja szerint a 45 év alatti fekete férfiak körében megduplázta támogatottságát, a latino férfiak hasonló korcsoportjában pedig 40-ről 60 százalékosra tornászta fel eredményét.
Ahogy egy demokrata stratéga és közvélemény-kutató a New Yorker broriportjában kifakadt: „Az egyetlen férfi szavazói csoport, ahol Biden 2020-ban győzni tudott, a 18 és 29 év közti korosztály volt. A demokratáknak ezt a réteget kellett volna csak megtartaniuk a győzelemhez, ehhez képest simán elengedték őket.”
A választás napján a szavazóhelyiségek körül döngicsélő kérdezőbiztosoknak nyilatkozó fiatal férfiak jelentős része a demokraták (valós vagy vélt) gazdasági kudarcaival, a republikánus elnöktől várt munkahelyteremtéssel és adócsökkentéssel magyarázta Trumpra leadott szavazatát, a gazdasági szempontok mellett azonban egy primerebb szinten fontos szempont volt a republikánus politikus kampányát belengő tesztoszteron is.
Ott vannak Trump körül
A brokultúra útja a hatalomba azonban nem ért véget a választással vagy a győzelem után a nők elleni gyűlölethullámmal. A brokultúra legjelesebb képviselői ott virítottak a Capitoliumon tartott díszünnepségen – Dana White, a UFC elnöke konkrétan két exelnök, Bill Clinton és George W. Bush között kapott helyet –, támogatóik kormányzati pozíciókban tűntek fel, mások fehér házi sajtóakkreditációért jelentkezhetnek. A Trump-kormányzat orvosolni igyekszik a brofluenszerek régi sérelmét, amikor a kormányzatnál, az üzleti szférában, sőt, még Európában is igyekszik még az írmagját is kiirtani a DEI mozaikszóval jelzett („sokféleség, egyenlőség, befogadás”) irányelvnek.
A „férfiasság” olyan átfogó magyarázóelvvé lépett elő a második Trump-adminisztrációt átható káoszban, hogy a trumpista kommentátorok egy része már a vámzsonglőrködést is a férfiasság újraélesztésére való törekvéssel magyarázta.
A több platformon csiszolgatott magyarázat valahogy úgy hangzik, hogy a vámpolitikának köszönhetően visszatér Amerikába a klasszikus termelőmunka; és a kétkezi munka lehetősége revitalizálja az irodai munkában – például a felszámolásra ítélt kormányzati állásokban – feminizálódott Amerikai Férfit. A Fox News-os Jesse Waters azt találta mondani, hogy
„Ha egész nap monitor mögött ülsz, nővé válsz. Ezt kutatások bizonyítják! Hogy ha szabad levegőn dolgozol, férfiak társaságában, akkor nem fogod kapni az ösztrogént a HR-hölgyektől”.
