Buda Péter: Nehéz elképzelni azt, hogy a Trump-tábor nem tesz meg mindent a pápaválasztás befolyásolásáért

Interjút adott a Telexnek Buda Péter vallástörténész és nemzetbiztonsági szakértő. Buda Péter főbb állításai:

• A pápaság történetében nehéz lenne olyan pápaválasztást említeni, amelynél a geopolitikai realitások ne játszottak volna fontos szerepet.
• Ferenc pápa a kultúrák és vallások feletti egyesülésnek a megvalósítására törekedett; ezt a geopolitikai-filozófiai megfontolást állította szembe a populista szuverenistákkal és keresztény nacionalistákkal, akik nem képesek felülemelkedni saját kulturális, „törzsi” kereteik határain.
• Igen nehéz elképzelni azt, hogy a Trump-tábor nem tesz meg mindent a pápaválasztás számukra kedvező befolyásolásáért.
• Lehetetlen kívülállónak mértékadó előrejelzést adnia abban a kérdésben, hogy ki lesz a következő pápa.
• Erdő Péter esélyeit részben éppen az orosz ortodoxok és a katolikus egyház közeledésében az elmúlt évtizedekben játszott kulcsszerepe emelte meg – ugyanakkor ez bizonyulhat leküzdhetetlen akadálynak is.
• A három éve zajló háború kétségkívül nem jött ugyanis jól azoknak az egyházban, akik sok mindent tettek fel a Moszkvával való szövetségre a szekuláris Nyugattal szembeni küzdelemben.

A geopolitikai-politikai folyamatokat elemzők kevésbé veszik számításba a vallást, az egyházak szerepét, jelentőségét, ellentétben önnel, akinek az elemzéseiben a vallás gyakran kulcselem. Ami persze annyiban nem is csoda, hogy bár évekig nemzetbiztonsági területen dolgozott, egyben vallástörténész is. Annak ellenére, hogy a politikai elemzéseknél nem divat a vallási szálat vizsgálni, amikor egy pápa meghal, akkor az életútjára és az általa képviselt értékekre visszaemlékezve mintha nagyon is hangsúlyos szerepet kapna a politika. Ez miből fakad?

A vallási tényező figyelmen kívül hagyása vagy legalábbis elhanyagolása a politikai vagy biztonságpolitikai elemzésekben a mára már megbukott szekularizációs elmélet sajnálatos utóhatása, illetve részben abból is fakadó jelenség. Hiába történt elmozdulás e tekintetben az ezredforduló óta, sajnos ennyi idő nem elég egy sok évtizedes tévút következményeinek korrekciójához. A pápaváltás kapcsán ugyanakkor valóban tanúi lehetünk a politikai szempontok előtérbe kerülésének. Ez annak köszönhető, hogy a pápai intézmény a kezdetek óta szorosan összefonódik a politika világával, és az általa birtokolt soft power gyakorlásával fizikai (temporális) hatalom nélkül is rendkívüli mértékben képes hatást gyakorolni politikai folyamatokra vagy akár egy adott politikai hatalom legitimációjára.

Sokaknak teljesen váratlan volt, hogy 1978-ban a bíboros konklávé Karol Wojtyłát választotta meg a Róma püspökeként alig 33 napot regnáló I. János Pál utódjául. 1523 óta Wojtyła volt az első nem olasz pápa, ahogyan az első közép-európai és az első szláv is. De ami talán politikailag a legfontosabb, hogy a II. János Pál nevet választó lengyel pápa egy szocialista országból jött. A pápaválasztásnál mennyire szempont a geopolitikai környezet?

Nagymértékben. A pápaság történetében nehéz lenne olyan pápaválasztást említeni, amelynél a geopolitikai realitások ne játszottak volna fontos szerepet. Ennek oka abban keresendő, hogy a katolikus egyházat egy sajátos geopolitikai filozófia jellemzi. E filozófia – ahogyan a jezsuita Antonio Spadaro, Ferenc pápa bizalmasa fogalmaz a Ferenc atlasza: a Vatikán és a nemzetközi politika (L’atlante di Francesco: Vaticano e politica internazionale) című munkájában – a világot egyetlen városnak tekinti egyetlen politikával, és olyan „egyetemes politikai tekintély” (publica auctoritas universalis) megalkotását tűzi ki célul, amely a nemzetközi kapcsolatok végső soron transzcendens rendet érvényesítő paradigmáján alapul.

E célkitűzést kísérli meg az egyház a konkrét geopolitikai realitások közepette érvényre juttatni, és ez rendkívül bonyolult – sok esetben a kívülállók számára első látásra nem világos – alkalmazkodást igényel. A második világháború után egy ateista keleti tömb és egy szekularizálódó Nyugat jelentette a geopolitikai realitást. Utóbbi élén egy katolicizmussal szemben gyanakvó, protestáns Egyesült Államok állt. Emlékezetes, hogy a katolikus Kennedynek ekkor még fogadkoznia kellett, hogy az amerikai alkotmányt tekinti iránymutatónak a pápa szavával szemben.

Ekkor, XII. Piusz pápa halála után, nem véletlenül került az egyház élére az a XXIII. János pápa, aki aztán összehívta a második vatikáni zsinatot, amelyen az egyházi tanítás megfogalmazásának modern kori legkomolyabb mértékű adaptációját hajtották végre – a fenti realitásokhoz való alkalmazkodás jegyében. A zsinat lelkiismereti és vallásszabadságról szóló tanítása például kifejezetten az amerikai püspökök nyomására fogalmazódott meg, az amerikai jezsuita John Courtney Murray hathatós részvételével, ugyanis az egyház zsinat előtti tanítása nem volt szalonképes az Egyesült Államokban.

II. János Pál megválasztása pedig a szovjet éra tulajdonképpeni végnapjaira esett – az évek óta súlyosan beteg, mentálisan abszolút beszámíthatatlan, ám mégis hatalomban tartott Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár állapota hűen tükrözte magának a rendszernek a visszavonhatatlanul reménytelen állapotát. Elérkezett az idő a kesztyű felvételére egy szocialista táborból származó – lengyel – pápa megválasztásával. Lengyelországban a katolikus egyház ráadásul nagyon fontos bázisa volt a rendszerrel szembeni ellenállásnak, szemben például hazánkkal.

Ferenc pápa volt az első, akit az amerikai kontinensről választottak meg 2013-ban, valamint ő volt az első jezsuita pápa is. Az ő megválasztásában milyen geopolitikai érdekek játszhattak szerepet?

Szem előtt tartva az egyház fentebb említett, sajátos geopolitikai filozófiáját, Ferenc pápa megválasztására egy kritikus korszakban került sor. Adolfo Nicolás Pachón, a jezsuita rend korábbi generálisa fogalmazta meg az alapkihívást a következőképpen: „az emberiséget egységes egésznek kell tekintenünk, nem pedig elszigetelt országok összességének, saját hagyományaikkal, saját kultúrájukkal, saját előítéleteikkel,” vagyis korunkban immár „mindannyiunk egyesülésére” van szükség. Ferenc pápa aztán valóban ennek a kultúrák és vallások feletti egyesülésnek a megvalósítására törekedett; ezt a geopolitikai-filozófiai megfontolást állította szembe a populista szuverenistákkal és keresztény nacionalistákkal – köztük a katolikus hívek egy részével is –, akik nem képesek felülemelkedni saját kulturális, „törzsi” kereteik határain.

Az Egyesült Államokban az elmúlt években egyesek szerint hihetetlenül felerősödött a pápaellenesség, és ez onnan gyűrűzött be Európába. Ferenc pápa 2016-ban Trumpra utalva azt mondta: az nem keresztény, aki csak falak, és nem hidak építésében gondolkodik. Most, hogy a pápa meghalt, mennyire erősödhet fel a Trump-adminisztráció közbenjárása azért, hogy egy nekik előnyös pápa legyen a következő? A másik oldalról közelítve: a Vatikánban mennyire tudnak vagy akarnak ellenállni az Egyesült Államok kívánalmainak?

Annak érdekében, hogy lássuk, mennyire valóságos konfliktusról van szó, érdemes felidézni, hogy a Trump-tábor Ferenc pápa ellenessége annak idején odáig ment, hogy Steve Bannon, Trump egykori kampányfőnöke és stratégiai főtanácsadója felszólítást tett közzé: a pápával vívott háború megnyerése érdekében először a pénzcsapokat kell elzárni, vagyis el kell vágni a Vatikán finanszírozását. Ugyanő, még a Trump-kampány főnökeként 2016-ban azt mondta Matteo Salvini akkori olasz miniszterelnök-helyettesnek, hogy „Támadd a pápát!”

Nem meglepő ezek után az sem, hogy az Institute of Strategic Dialogue által egy oknyomozó portál számára készített elemzés szerint számos, valószínűsíthetően Trump-párti Twitter-bot támadási irányát átállította Ferenc pápára. A Trump-féle keresztény táborhoz közelálló, neves amerikai Vatikán-szakértő Edward Pentin pedig azért kritizálta a pápát, mert szerinte a bevándorlással kapcsolatos nézetei nincsenek szinkronban az átlag keresztény emberekkel, akik fontos részét képezik Donald Trump, Matteo Salvini, Orbán Viktor, Nigel Farage és Marine Le Pen szavazóbázisának.

Ezen a ponton világossá is válik, mi a konfliktus lényege: a fentebb már említett ellentét a kultúrák és vallások feletti egyetemes szintézis – geopolitikai – víziója és az abszolút értékké emelt partikuláris törzsi identitások fragmentációja között. És e konfliktus valóban a felszínre bukkant Trump újbóli megválasztásával. Ennek erejét jelzi, hogy az amerikai politikus azt a Brian Burch-t jelölte vatikáni nagykövetnek, aki Ferenc pápa komoly kritikusának számít, és aki a pápát azzal vádolta, hogy óriási zavart okoz az egyházban. Amire aztán Ferenc pápa pedig azt a Robert McElroy-t nevezte ki washingtoni érseknek, aki Trump egyik legismertebb kritikusa az amerikai egyházi vezetők között és aki kijelentette, hogy az amerikai elnök tömeges deportációs tervei ellentétesek a keresztény igazságossággal. Ezt követően került sor J. D. Vance alelnök kirohanására amerikai egyházi vezetőkkel szemben, akik elítélték Trump migránspolitikáját, majd Ferenc pápa levelére, amelyben az egyházfő rendkívül élesen helyretette az amerikai politikust. A Vatikáni Rádió egykori munkatársa egyenesen szeizmikus eseménynek nevezte azt, hogy egy pápa ilyen nyíltan szembeszáll az Egyesült Államok elnökével, alig három héttel annak beiktatását követően.

Talán nem kell bizonygatnom: ezen a háttéren igen nehéz elképzelni azt, hogy a Trump-tábor nem tesz meg mindent a pápaválasztás számukra kedvező befolyásolásáért.

Befolyásoláson természetesen nem feltétlenül egyes bíborosok személyes győzködését kell érteni, hanem olyan lépéseket amerikai részről, amelyek révén az egyházi vezetők úgymond veszik a lapot, és felismerik, hogy milyen irányt érdemes venni annak érdekében, hogy a maximálisat hozzák ki a világ szuperhatalmával fennálló kapcsolatukból.

Persze ezen a ponton ütközhet ki az egyház fentebb említett geopolitikai filozófiája és az amerikai döntéshozók történelmi horizontja közötti hatalmas különbség: előbbiek egyáltalán nem biztos, hogy feláldozzák a hosszú távú megvalósítás esélyét a rövid távú hasznosulás oltárán, melynek ára az egyház egyetemes célkitűzésének korlátozása lenne a Trump-féle keresztény nacionalizmushoz kötődés révén. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy végül az amerikai vezetés alkalmazkodik, részben saját elkerülhetetlen kudarcaiból is tanulva, és igénybe veszi azt a példátlan, egyetemes soft power-t, amelyet az egyház tud nyújtani. A fentebb már említett kijelölt vatikáni nagykövet, Brian Burch mindenesetre arról beszélt, hogy a Szentszék globális befolyása kulcsfontosságú partnerré teszi számtalan amerikai érdek érvényesítésében.

Sokan éppen a fentiek miatt számítanak egy elhúzódó konklávéra és arra, ami 1978-ban történt, amikor az akkor szinte teljesen ismeretlen Wojtyła lett a pápa. Ön milyen szcenáriókat tart reálisnak?

Én azt mondom, hogy ebben a kérdésben a ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna elve érvényes. Lehetetlen kívülállónak mértékadó előrejelzést adnia ebben a kérdésben. Sőt, bizonyos szempontból ez még a bennfentesekre, vagyis a pápaválasztó bíborosokra is igaz, akiknek nagy részét nem is olyan régen választotta meg Ferenc pápa a világ egymástól távoli országaiból, és akik így egymást sem ismerik.

Az ebben a körben érvényesülő dinamikák tehát végső soron modellezhetetlenek.

Az egészen biztos, hogy a Ferenc pápa által képviselt inkluzívabb, illetve vele szembenálló tradicionálisabb szemlélet közötti szembenállás kezelésének módja lesz az egyik fő vitatéma, amin át fog vérezni az egyes világpolitikai szereplők – például az Egyesült Államok, Kína, Oroszország – teremtette geopolitikai helyzethez való alkalmazkodás kényszere. Én például – a nyilvánvalóbb orosz kérdés mellett – mindenképpen felhívnám a figyelmet egy olyan jelölt megválasztásának lehetséges forgatókönyvére, amelynek révén a Vatikán Kína és az Egyesült Államok, illetve a Nyugat között kívánna közvetítő, hídszerepet játszani. Ennek a geopolitikai következményei hatalmasak lennének a jelenlegi világpolitikai helyzetben. Más kérdés, hogy én sajnos nem hiszek egy ilyen egység erkölcsi és fizikai fenntarthatóságában.

Erdő Pétert sokan esélyesnek látják. Ön szerint is az?

Részben a fenti válaszom érvényes itt is, miszerint a konkrét személyek kapcsán sem igazán látom értelmét a komolyabb latolgatásoknak. Már csak azért sem, mert nem annyira a konkrét személy számít, hanem sokkal inkább a választott irányvonal, amelyet viszont több személy is képes lehet érvényesíteni, így aztán egy egyébként papírforma szerint esélyesebbnek tűnő személy helyett végül könnyen győzhet egy kompromisszumos, kevésbé ismert és befolyásos jelölt.

Tény, hogy Erdő Péter évek óta a pápaesélyesek listájának első felében szerepel, ami azért jelzi a magyar bíboros nemzetközi egyházi befolyását, a konzervatív körökben mindenképpen. Ennek egyik jellemző jele, hogy 2019-ben interjúkötetet készített vele az ismert és a konzervatív amerikai katolikusok között is befolyásos vatikánista, Robert Moynihan, aki a kötet ajánlójában arról ír, hogy „Erdő egyedülállóan alkalmas helyzetben van ahhoz, hogy azonosítsa és kezelje a szekularizmus által felvetett problémákat”.

Sokatmondó, hogy a kötethez a rendkívül tekintélyes és befolyásos Angelo Sodano bíboros, II. János Pál pápa egykori államtitkára írt előszót. Moynihan kapcsán mindenképpen megemlítendő, hogy hosszú évek óta az ortodox–katolikus közeledés fontos támogatója, számtalan alkalommal járt Oroszországban és lapja, az Inside the Vatican éppen abban az időszakban adott teret az orosz ortodox egyház vezetőivel készített „népszerűsítő” interjúknak, amikor Erdő az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnökeként maga is meghatározó szerepet játszott a közeledési folyamatban. Ahogy Moynihan fogalmaz, ezekben az interjúkban az orosz egyházi vezetők kifejezték abbéli szándékukat, hogy együtt tevékenykedhessenek a katolikusokkal Európa és a világ növekvő szekularizációjával szemben.

Ma már, a három éve az orosz ortodox egyház kifejezett áldásával folyó háború hátterén persze tudható, hogy orosz ortodox részről mi minden fér bele ebbe a „tevékenykedésbe”.

Moynihan kapcsán el kell még mondani, hogy miközben Erdő Pétert „jó barátomnak” nevezi, kapcsolatban áll azzal a Budapesten élő, egyébként ortodox amerikai Rod Dreherrel, aki J. D. Vance amerikai alelnök jó barátja és egyben a magyar kormánypárt vezetőivel is közeli – ráadásul ideológiai természetű – kapcsolatokat ápol. Moynihan Dreherrel saját szavai szerint egy olyan rendezvényen találkozott, amelyen Hilarion metropolita is részt vett. Moynihan külön fontosnak tartja felhívni a figyelmet egy írásában arra, hogy Dreher, Erdő és Hilarion egyaránt Budapesten él. Ugyanakkor Moynihan nagy híve annak a Viganó érseknek is, aki Moszkváról, mint az Antikrisztust (értd: a szekularizációt) visszatartó eszkatológiai erőről beszél és ennek jegyében kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak és Európának szövetséget kell kötnie Oroszországgal a keresztény civilizáció újjáépítése érdekében. Nem mellékes, hogy Vigano – akit egyébként Ferenc pápa nem is olyan régen egyházfegyelmi okok miatt kiközösített az egyházból – mindeközben Trump elkötelezett híve, akinek a megválasztása érdekében írt nyílt levelét maga az elnök is büszkén osztotta meg közösségi oldalán. E levélben az érsek Trumpról mint az ellenzékkel azonosított antikrisztusi erőkkel küzdő politikusról ír, aki érvényre akarja juttatni „Krisztus királyságát.” Talán további részletek megosztása nélkül is látható tehát az itt bemutatott személyi és eszmei összefüggések hátterén, hogy a magyar bíboros az Egyesült Államok jelenlegi vezetésénél legalábbis nem áll rosszul.

Ön rengeteget foglalkozik az orosz ortodox egyház és a Vatikán (illetve egyes jobboldali politikai pártok, köztük a Fidesz) kapcsolatával, amiben Erdő Péter és Semjén Zsolt is kulcsszerepet játszik. A Kremlnek kedvezne, ha Erdő lenne a pápa? Milyen előnye származhatna ebből Oroszországnak?

Erdő Péter esélyeit részben éppen az orosz ortodoxok és a katolikus egyház közeledésében az elmúlt évtizedekben játszott kulcsszerepe emelte meg – ugyanakkor ez bizonyulhat leküzdhetetlen akadálynak is, mindez attól függően, hogyan áll majd az oroszok által indított háborús agresszió kérdése a pápaválasztás időszakában.

A három éve zajló háború kétségkívül nem jött ugyanis jól azoknak az egyházban, akik sok mindent tettek fel a Moszkvával való szövetségre a szekuláris Nyugattal szembeni küzdelemben. Azt ugyanis ők sem gondolták, hogy Moszkva ezt tényleges kereszteshadjáratként képzeli el, ahogyan arra például az orosz ortodox egyház vezetője többször is utalt, amikor a háborút a Nyugat által megtestesített Antikrisztussal szembeni küzdelemként aposztrofálta.

Nem könnyű tehát kievickélni ebből a helyzetből arcvesztés nélkül.

Gondoljunk csak arra, hogy a háború megindítása előtt néhány hónappal annak a Kirill Pátriárkának az áldásával nyílt meg Erdő Péter szervezésében a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Budapesten – az áldást Hilarion Metropolita közvetítette –, aki nem sokkal később már bűnbocsánatot hirdetett az ukránokat gyilkoló, „antikrisztusi” erőkkel harcoló orosz katonáknak. A helyzet abszurditását jelzi, hogy még George Weigel neves konzervatív katolikus szerző is esztelen vállalkozásnak nevezte az ortodox-katolikus szövetség gondolatát és felhívta a figyelmet arra, hogy az általa a bolygó két legkorruptabb szervezetének nevezett NOB és FIFA után a Vatikánnak is ideje volna közölnie Kirill pátriárkával, miszerint a két egyház közötti közeledés addig szünetel, míg az ortodox egyházfő nem bizonyítja, hogy nem Putyin bábja.

Moszkva számára mindezek hátterén természetesen adekvát jelölt lenne az ortodox-katolikus közeledésben fontos szerepet játszó magyar bíboros, aki még 2010-ben azt nyilatkozta, hogy a katolikus egyház és az ortodox egyház dogmatikailag olyan közel áll egymáshoz, hogy számára személyes fájdalmat okoz, hogy a közösség nem teljes és tökéletes. Mindeközben ugyanez az ortodox egyház sajnálatos módon az orosz állam spirituális karjaként működve legitimálta a másként gondolkodók bebörtönzését vagy likvidálását, illetve a nyugati konzervatívok megnyerésére indított orosz titkosszolgálati befolyásolási művelet egyik kulcsszereplőjeként tevékenykedett.

Moszkva azzal számol, hogy az oroszokkal jó kapcsolatot ápoló, illetve az orosz ortodoxiával szövetségre lépő pápa nagymértékben elősegíthetné az orosz külpolitikai érdekek érvényesítését azáltal, hogy kedvezően befolyásolja a nyugati politikai erők orosz érdekek iránti viszonyulását. Fontos e ponton felidézni, hogy a Nyugat és Moszkva közötti szövetség eszméje sok évtizedes múltra tekint vissza az egyházban: már az 1950-es években nagy támogatója volt ennek Giorgio La Pira, neves olasz katolikus politikus, aki még attól sem riadt vissza, hogy Sztálinnal levelezzen, és ismeretes, hogy II. János Pál pápa a valódi európai egységet Oroszország bevonásával képzelte el – természetesen már egy ökumenikus egységre talált katolikus és ortodox egyház hátterén. Különösen érdekes, hogy ezt az elképzelést katolikus részről a Fatimai látomással magyarázzák, amelyben Szűz Mária állítólag arról beszélt, hogy Oroszország „meg fog térni”, vagyis létrejön a katolikus-ortodox egység és ez a garanciája a világ békéjének.

Lehet-e összefüggés a pápa halála és aközött, hogy Putyin most azt kommunikálja, akár Zelenszkijjel is hajlandó tárgyalni? Mennyire jelent lehetőséget és mennyire veszélyt Oroszországnak Ferenc pápa halála?

Egy oroszokkal jó viszonyt ápoló jelölt esélyei akkor nőnek, ha orosz részről látszani fog legalább némi esélye a konszolidálódásnak. Ebben az összefüggésben mindenképpen érdekes, hogy Putyin teljesen váratlan bejelentésére éppen most került sor. Az biztos, hogy egy orosz szempontból kedvezőbb pápa megválasztása mindenképpen megér Putyin számára egy találkozót Zelenszkijjel. Vagy legalábbis az arra irányuló szándék közlését.

Noha a tényleges háttérről nem tudhatunk, nem véletlen, hogy a pápa halála alkalmából kiadott rövid közleményben az orosz elnök külön kiemelte, hogy Ferenc aktívan támogatta az orosz ortodox és a római katolikus egyház közötti párbeszédet.

Ezzel Putyin nyilvánvalóvá tette, hogy érdekelt annak a szövetségnek a fenntartásában, amely az elmúlt évtizedekben éppen részben Erdő hathatós közreműködésével kezdett kiépülni Moszkva és a Vatikán között.

A Magyarországról Prágába telepített Hilarion orosz ortodox egyházi vezető – aki egyaránt szoros kapcsolatot ápol a magyar politikai vezetéssel és Erdő bíborossal – volt az, aki 2009-ben közölte az akkori pápával, XVI. Benedekkel, hogy az ortodox egyház immár szövetségesként fog a katolikus egyház mellett állni a szekuláris Európa megtérítésében. Idézzük fel: éppen ebben az évben került sor a jelenlegi magyar miniszterelnök 180 fokos fordulatára is a Moszkvához fűződő viszonyában. Lényegében ez a „szövetségépítés” folytatódott a nemrég elhunyt pápa uralkodása alatt is.

Ennek mélységét és geopolitikai következményeit jelzi, hogy Oroszország Szentszékhez akkreditált nagykövete, Alekszandr Avgyejev az orosz elnök és a katolikus egyházfő 2019-ben tartott találkozója alkalmával egyenesen arról beszélt, hogy katolikus egyház nem képes számos problémát megoldani „anélkül, hogy figyelembe venné Oroszország politikai logikáját és ortodoxiánk tapasztalatait”. Diplomatikus megfogalmazás, ám mégis világosan rámutat arra, milyen elvárás és ennek érdekében miféle befolyásolás érvényesülhet Moszkva részéről a pápaválasztás során. Egyben persze azt is láthatjuk, hogy a pápai geopolitikai filozófia a gyakorlatban milyen módon próbál evilági hatalmakkal kötött szövetségek és kompromisszumok útján érvényre jutni. E tekintetben az egyik legnagyobb kérdés jelenleg az, hogy az USA-ban zajló civilizációs változás, amely ideológiai alapokon írja át, pontosabban borítja fel a nyugati szövetségesi rendet és nyit kaput Moszkva felé, milyen fogadtatásra talál a Vatikán részéről.