Néhány évtizede még a világ leggazdagabb országa volt, ma jó pénzért deportált menekülteket fogad be
Szeptember elején derült ki, hogy az ausztrál kormány 408 millió ausztrál dollárt (kb. 90 milliárd forint) fizet Naurunak azért, hogy az óceániai miniállam 280 deportált menedékkérőt fogadjon be, és telepítsen le a területén; ez az összeg ráadásul minden évben 70 millió dollárral gyarapodik. Ekkora összeg képes lehet új lapot nyitni a Csendes-óceán közepén található, elszigetelt és elszegényedett, 12 ezer lakosú miniállam történetében. A helyi kormányzat szerint a főleg iraki és afganisztáni, korábban eleve Naurura deportált menekültek egy része azonnal bekerül a programba, a többiek pedig fokozatosan csatlakoznak hozzájuk.
Kormányokon ível át a menekültek kiszervezése
Az ausztrál kormány részéről Tony Burke belügyminiszter látogatott Naurura, hogy ott írja alá a szerződést David Adeang elnökkel. Ennek értelmében az alig 21 négyzetkilométeres szigetállam 280 vízumot állít ki az Ausztrália által deportált menedékkérőknek. Az ausztrál tárcavezető igyekezett ideológiamentesen, „mindenkinek jobb lesz így” típusú érvekkel magyarázni a lépést.
Szerinte vállalásokat tesznek „a megfelelő bánásmód és a hosszú távú lakhatás biztosítására Nauruban olyan embereknek, akik nem tartózkodhatnak törvényesen Ausztráliában”. A 2025 májusában újrázó munkáspárti Anthony Albanese miniszterelnök nem árulta el, mennyi időre szól a megállapodás, de ígérte, hogy a „megfelelő időben” nyilvánosságra hozza majd.
Az így majd Naurura deportált menekülteknek a hatóságok azután engedélyeztek szabad mozgást Ausztráliában, hogy a legfelsőbb bíróság 2023-ban alkotmányellenesnek mondta ki a határozatlan ideig tartó elzárást. Azonban ez a döntés jókora ellenállásba ütközött, mivel az érintettek egy része bűncselekmények miatti priusszal érkezett az országba, mások pedig vízumproblémák miatt kerültek Naurura (vagy más regionális partnerhez, mondjuk, Pápua Új-Guineába).
Az ítéletre válaszul a kormánytöbbség 2024 novemberében elfogadott egy olyan törvényt, amely megteremtette a jogi lehetőséget a beérkező menekültek harmadik országban való tartós elhelyezésére (azaz a menekültellátás kiszervezésére), és börtönbüntetéssel szankcionálja, ha valaki nem működik együtt a deportálásban részt vevő hatóságokkal.
A jogvédő szervezetek szerint a törvény csak megerősítette a kormányzatokon átívelő alkotmányellenes gyakorlatot. Azt is kifogásolták, hogy miközben a hatóságok a bűnözésre hivatkozva deportálják egy harmadik országba a menekültek egy részét, sokuk esetében a priusz pitiáner, gyerekként elkövetett bűncselekményeket takar, az egyeseknél már 2018 óta tartó elzárás bőven beszámítható a börtönbüntetésekbe.
Akiket tényleg megnyomorított a Nyugat
A menekültek pénzért történő letelepítése több szempontból is különösen érdekes. Egyfelől azért, mivel a befogadó ország modern kori történelme gyakorlatilag arról szólt, hogy akármilyen kapcsolatba kerül is a külvilággal, végső soron megszívja.
Nauru a legkisebb óceániai állam, mikronéz törzsei egészen 1798-ig ha nem is békében, de egyensúlyban éltek. Aztán jött a civilizáció, aminek első fecskéje a Snow Hunter nevű angol kereskedővitorlás volt, amelyet csak az 1830-as évektől követtek rendszeresen európai látogatók. A hajók a Buada-lagúna édesvizéért kötöttek ki, amelyért cserébe a helyieknek szesszel és fegyverekkel fizettek.
A szesz és a fegyver együttes megjelenése civilizációs szempontból soha nem jó előjel, a 19. század közepén Naurun is polgárháború tört ki, majd két szökevény ír fegyenc alapított diktatúrát, a kalandorokat német gyarmatosítás, ausztrál protektorátus, japán megszállás és amerikai szőnyegbombázás követte. De a pálmabornál és a fegyvereknél is nagyobb pusztítást okozott a kapitalizmus: a sziget lakossága és érzékeny élővilága megsínylette a kókuszpálma-ültetvényeket, az európaiak által behozott állatokat, leginkább azonban a szigeten fészkelő madarak által rakott vastag guanórétegből nyert foszfát bányászatát.
A nauruiak 1966-ban nemcsak a függetlenségüket vívták ki, hanem a műtrágyaipar által fűtött bányászat által termelt irtózatos profitra is szert tettek, ennek köszönhetően Nauru 1981-ben az egy főre jutó 50 ezer dolláros GDP-jével a világ papíron leggazdagabb országává és néhány évtizedre a sziget összes lakója dúsgazdaggá vált.
Közben azonban a sziget területének 80 százaléka holdbéli tájjá lett bányászva, a tengerbe ömlő ülepítőiszap meggyilkolta a parti vizeket. A legfontosabb élelemforrás kiesése nem okozott aggodalmakat, mivel a családonként több luxusautót tartó nauruiakhoz áramlottak az importélelmiszerek – noha az ultrafeldolgozott műkaja megborította a friss halhoz szokott nauruiakat, akik kórosan elhíztak.
A foszfát iránti kereslet csökkenésével azonban a bánya is bezárt, a korábban felhalmozott tartalékokat pedig a kormány MNB-díjas befektetések sorozatával élte fel – a pazarlásra a legjobb példa talán az, hogy az ország kétmillió angol fontot ölt bele „A Szerelem Portréja” Leonardo da Vinci-musicalbe, ami egyetlen adást élt meg a West Enden.
A bányászat ráadásul tényleg minden más gazdasági aktivitást elnyomott, a turizmus sem tudott beindulni, mivel Nauru az isten háta mögött fekszik, ráadásul a klasszikus trópusiparadicsom-partvidék élményhez ipari romokkal tarkított kősivatag párosul. És ha ez még nem lenne elég, a klímaváltozás miatti tengerszint-emelkedés Naurut is fenyegeti; a sziget egészét nem fogja ugyan elönteni a tenger, de ebből a szempontból pont az úgy-ahogy épségben maradt partvidék számít veszélyeztetettnek.
Adóparadicsomból deportálóparadicsom
Nauru a kétezres években ezért egy ideig megpróbált adó- és pénzmosó-paradicsommá válni, majd 2001-től az Ausztrália által létesített elkülönítőközpont vált az egyik fő bevételi forrásává. Ausztráliában ugyanis akármelyik nagy párt alakított kormányt, tartotta magát a John Howard miniszterelnöksége alatt kidolgozott „Csendes-óceániai megoldás” nevű tervhez.
Ennek lényege az volt, hogy a hatóságok már a tengeren elfogják az Ausztráliát célba vevő menekülteket, majd azokat nemzetközi megállapodások alapján a környező országokban létesített táborokba szervezik ki, ahol azután a hazai emberi jogi szervezetek vizslató tekintetétől távol igyekeznek elvenni a menekültek kedvét az Ausztráliában való letelepedéstől.
Az ausztrál partoktól több mint 3000 kilométerre található Nauruban raboskodók menedékkérelmeit is elzárták a méltányos bírósági tárgyalás lehetőségétől, miközben az emberek – volt idő, amikor 1200 embert deportáltak a sziget belsejében épült menekülttáborba, jelenleg több ideiglenes bezárás után száznál valamivel többen tartózkodnak Naurun – folyamatos bántalmazásoknak, éheztetéseknek és megalázásoknak vannak kitéve.
Az Ausztráliától a tábor fenntartása fejében érkező pénz eddig is fontos bevételi forrást jelentett, a menekültek őrzése és ellátása pedig sok helyinek adott munkát. Az új megállapodással érkező pénz a kormányzat ígérete szerint a Naurui Intergenerációs Befektetési Alapot hizlalja majd, amely eddig 420 millió ausztrál dollárt kezelt.
A balközép kormány pragmatizmust hangsúlyozó narratívája annak tulajdonítható, hogy Anthony Albanese újraválasztását pont a migránsellenes Donald Trump második ciklusa jelentette globális sokkhatásnak köszönhette, ráadásul rendszeresen támadják a migráció kezelésével – a hétvégén több nagyvárosban is ezrek vonultak utcára bevándorlóellenes követelésekkel.
A „dehumanizáló” szerződést keményen kritizálták az ellenzékben lévő zöldek, akik szerint a lépés különösen szégyenteljes akkor, amikor szélsőjobboldali-migránsellenes tüntetők lepik el „ennek a multikulti országnak” (2021-es adatok szerint Ausztrália lakosságának többsége első- vagy másodgenerációs bevándorló) az utcáit.
Annak ellenére, hogy Albanese azzal válaszolt a kritikusainak, hogy „semmit nem bánt meg”, pártjának politikusai közül jó néhányan csak kényszermegoldásként tekintenek a megállapodásra. Egy kormánypárti képviselő például – persze név nélkül – azt nyilatkozta a Guardiannek: „Egy kicsit kényelmetlenül érzem magam miatta, de azt hiszem, a kormányzat őszintén le akarja választani ezt az ügyet a politikáról, és meg akar szabadulni egy régóta függőben lévő problémától.”
