„Pumpaj, pumpaj!” (Pumpáld, pumpáld!) Ezernyi ember ritmusra skandálta. A sípok sokasága elviselhetetlen kakofóniát teremtett. A tömeg hatalmas volt, de fegyelmezett. Spontán tűzijátékok röppentek a magasba, a tucatnyi fent repkedő drónból néha majdnem eltaláltak egyet. Görögtüzek vörössége égett, majd a füstje rátelepedett a parkra.
Nem egy futballbajnokság végén zajló örömünnep tört ki pénteken Újvidék központjában, a Limani park szélén, hanem az egy éve tartó szerbiai diáktüntetések értek el egy fontos mérföldkövet. November 1-én van az egyéves évfordulója annak, hogy a trehányul felújított újvidéki vasútállomás előtetője leomlott, maga alá temetve több, alatta várakozó embert. A tragédiában 16-an vesztették életüket, ami egy igazságkereső, majd politikai mozgalmat szabadított fel országszerte.
Aleksandar Vučić elnök rendszere akarva-akaratlanul a tragédia miatt tiltakozó tömegek célkeresztjébe került, hiszen szerintük a mindent átszövő korrupció, és a lojalitáson és nem szakértelmen alapuló kinevezések is vezettek a balesethez. Ahhoz a balesethez, aminek jogi felelőse a mai napig nincs, bár a tiltakozásokba miniszterek és egy miniszterelnök is belebukott. A tüntetések szervezését idővel az egyetemi polgárság vette át, felsőoktatási intézményeket vontak hónapokig tartó blokád alá, sok száz kilométeres meneteket szerveztek.
Ilyen menetek indultak különböző időpontokban Szerbia különböző részeiről az utóbbi napokban, hetekben. A menetek célja az volt, hogy Újvidéken fussanak össze november 1-én, a nyugati keresztény naptár szerinti Mindenszentekkor, amikor a baleset is történt. A Telex is találkozott két, Újvidékre tartó menettel, majd megnéztük a több tízezer ember részvételével történő óriási esti fogadási ünnepélyt az említett Limani parknál.
Vukašin Crnčević emlékére
Zmajevo, magyarul Ókér településre pont akkor futottunk be, amikor megérkezett egy Szabadkáról indult menet. Az ilyen nagy gyaloglások szokásos forgatókönyve zajlott le. Egy fellobogózott traktor felvezetésével sétáltak be a különböző korú és nemű emberek az ókéri centrumba, ahol a legtöbb bolt és vendéglő található a településen. Itt a lelkes helyiek és környékbeliek mindenféle étellel és itallal várták az érkezőket – leszámítva az alkoholt, amit a legtöbb általunk látott ilyen pult nem tartalmazott.
A burektől az ásványvízen át a nedves törlőkendőig sok mindent vételezhettek az elcsigázott túrázók, akik becslésünk alapján kétszázan lehettek. Mint megtudtuk, a csoport magvát a szabadkai Közgazdasági Egyetem hallgatói alkották, de a fiatalok mellett korosabb gyaloglókkal is találkoztunk. Ilyen volt Veljko is. „A többség nem támogatja ezt a korosztályomból” – mutatott a menetre, majd hozzátette, az ismerősei zömmel ellene sincsenek, inkább semlegesek.
Veljko Szabadka, tehát a start óta jött a menettel, bár ő zombori származású. Elmondta, a városából a menetben tízen, ha vannak, de mintegy száz autóval sokan mentek közvetlenül Újvidékre. Sokan vonattal is próbáltak eljutni, de állítólagos bombafenyegetések miatt – ahogy márciusban is – leállították a vonatközlekedést Újvidék felé. Alig kezdtünk el beszélgetni, a tömeg egyszer csak megállt, és a szervező diákok jelt adtak a 16 perc néma csöndre. Ezt a 16 percet már Budapesten is megismerhettük, amikor a fővároson Strasbourg felé átbringázó szerb diákok a Hősök terén maradtak síri csendben a 16 újvidéki áldozat emlékére. Ókéren egy tűzfalon falfestményt kapott Vukašin Crnčević, 19 éves fiú, aki Ókéren nőtt fel és dolgozott, majd az állomási tragédia egyik áldozatává vált.
A rendőrség le is állította a 112-es főút forgalmát erre az időszakra, amíg megindultan álltak az emberek, és maximum egy fűnyíró nyekergését és a közeli iskolaudvaron zsibongó gyerekeket lehetett hallani. „Hogy néz már ez ki? Miért nem mentek dolgozni?” – törte meg a csendet egy idős nő, aki a járdán tolta a biciklijét, és megvolt a véleménye a csendesen megemlékezőkről. Többektől is hallottuk, hogy Szerbiában a kormánypárti média által befolyásolt korosabb emberek még mindig elítélik a tüntetéseket, olykor szidalmazzák a diákokat, és családokon belül is könyörtelen viták vannak a generációk közt emiatt.
Miután letelt a csend, Veljko még elmondta, azért bírja ilyen jól a menetet, mert edzésben van, hegyet mászik, kerékpározik, a Balatont is körbetekerte nemrég. Szerinte a menet egyesíti az egykori olvasztótégely Vajdaságot, „mindenféle nemzetiség van itt: szerbek, horvátok, magyarok, szlovákok”.
A 16 perc csend közben feltűnt, hogy nem túrára öltözött, cókmók nélkül érkezett fiatalok jöttek, akik egymás hátát megtapogatva, olykor összekapaszkodva nézték Vukašin Crnčević freskóját. Mint megtudtuk, a fiú újkéri baráti köre volt az, akikkel együtt járt anno fociedzésre, mígnem inkább a kosárlabdát választotta. Nagyon nehéz volt a barátoknak túltenni magukat Vukašin halálán, főleg, hogy több hónapig élet-halál közt lebegett a kórházban, míg végül a szervezete feladta. Ő lett a 16. áldozat. A barátai szerint a fiú családja számára a tragédia óta „minden nap egy küzdelem”. Azt mondták még, támogatják a menetet és a tiltakozásokat, de egyikük szerint „nem biztos, hogy sikerül elérni valamit” vele. Ugyanis nehezen elképzelhető, hogy akárki is kerül hatalomra, nem ugyanez lenne a helyzet.
Vanja, egy újvidéki egyetemista számolatlan kitűzőjével, narancs láthatósági mellényével és megafonjával tűnt ki a tömegből, szervezőnek tűnt. Kérdeztük, ő-e a vezér itt, mire azt felelte, nem, de „én vagyok a leginformáltabb”. Vanja szabadkaiként tanul Újvidéken, a tiltakozásokhoz pedig pár héttel azok kezdete után csatlakozott. Ő kevésbé elkeseredett, mint Vukašin Crnčević barátai, szerinte „valami történik a háttérben”, az emberek változnak a tüntetések hatására. Alapvetően a kormánypárt (Szerb Haladó Párt – SNS) hívei és a diákok pártján állók alkotják a társadalom két fő pólusát most szerinte, de változnak az arányok, „mindenki másabb személyiség lett” a tüntetések során. Hozzátette, lassan az idősebbek is feleszmélnek, látott már a tüntetésükön olyan embert, aki korábban ellenük demonstrált. „Egy vírus van az országban, ezt próbáljuk elintézni” – mondta a céljukról.
Vanját hagytuk ezután, a rögtönzött elsősegély-központba – egy kerítés tövébe – kuporodott le, hogy átfáslizzák megviselt lábát. Körötte hasonló cipőben járó emberek ültek vagy feküdtek, egy lány felpolcolt lábait nyújtotta valaki itt, egy fiú a megdagadt bokáját fújta jégspray-vel valaki ott.
Arrébb magyar szót hallottunk, Flóra és Stanislava beszélgettek. A szabadkai nők elmondták, hogy a nagy március 15-i tüntetés óta tiltakoznak ők is, aminek az oka, hogy „Szerbiában sose történt rendszerváltás”. Flóra hozzátette: „a remény nem kopik”, csak valamiféle dinamikának kéne beindulnia. Ez talán már történik is, azt tapasztalja, „ahogy haladunk végig a falvakon, felébrednek az emberek”, bár azért sokan még félnek. És valóban, mi is láttunk a menet újraindulása után olyan idős nőt, aki „köszönöm, emberek, köszönöm, gyerekek!” – kiáltásokkal bocsátotta útjára a menetelőket.
Flóra és Stanislava sem Szerbiában dolgozik már, egyikük egy gyereke is Londonban él, és esze ágában sincs visszaköltözni. A kivándorlás miatt elöregszik az ország. Itt Flóra kijavított: „ez nem ország, ez maffiarendszer”. A jó az lenne Szerbiának, ha nem lenne korrupció, és becsületes, tanult emberek vezetnék az országot. Végül hozzátették, nem feltétlen előnyös, hogy a diákok elhatárolódnak a politikától, márpedig kéne egy vezető egyéniség.
Közben mögöttünk a vonulók szedelőzködni kezdtek, lassan megindultak délnek, Újvidék felé. Rendőrautó és traktor vezette fel a menetet ugyanúgy mint korábban, néhol biciklis gyerekek kiáltozták a már bevált jelszót: „Pumpaj!”, mire több egyetemista ugyanezt visszakurjantotta.
Szandzsáktól a Liman Parkig
Órát nehezen lehetett volna a menetelőkhöz igazítani. A Belgrádból indult nagyobb, vonuló tömeg jócskán lemaradt a tervekhez képest. A nagy észak-déli autópályával – a tüntetésekre igyekvőktől már pénteken bedugult – A1-essel párhuzamos 100-as főúton jöttek, reménykedtünk, hogy el tudjuk csípni őket.
Végül Karlóca határában, a Budapest-Belgrád-vasútvonal elkészült szerb szakaszának egyik felüljárójáról szúrtuk ki, hogy jön a menet. Csalódottan vettük tudomásul, hogy a várt pár ezres menet helyett, 40-50 ember sétált motorosok és egy sajtós kocsi felvezetésével. Hamar kiderült, hogy a már-már legendássá lett Novi Pazar-iak azok. Novi Pazar a Szandzsák központja, Szerbia egy döntően muszlimok lakta, a boszniai határ mentén fekvő régiója ez, mintegy 400 kilométerre Újvidéktől. Ennek megfelelően a kis csoportban fejkendős lányokat, palesztin kendős vagy zászlót viselő fiúkat is fel lehetett fedezni, de fontos elem volt a szerb zászló is.
„16 napja gyaloglunk, ez az utolsó nap, végre elérjük a végső célunkat” – mondta egy zászlóba bugyolált fiú az első sorban menetelve. A beszélgetést folyton meg kellett szakítanunk, annyi szembejövő autós dudált. Darko elmondta, voltak, akik ferde szemmel néztek a vonulásukra, de a többség támogató volt az útjuk során. „Száz elmenő autóból egy volt csak ellenünk átlagban”, néha bemutattak nekik, de durvább agresszió nem volt. „Az egyetemük kilenc hónapja szállt be a blokádba” – tette hozzá. Arról is beszélt, hogy ők kisebbséget alkotnak, de ugyanúgy érzik a korrupciót, mint a többség, sőt érzik azt a gyűlöletet amit a politika több éve épített feléjük. „Ez a menet megváltoztatta a véleményeket, leromboltuk a gyűlöletet” – fogalmazott Darko.
Némelyiküknek a testüket is sikerült majdnem lerombolni, érkezésük után egyikük egy beszédben azt mondta, többüknek olyan állapotban volt a lábuk, hogy napokkal ezelőtt azt tanácsolták az orvosok, hogy adják fel, de ők ennek ellenére folytatták a menetelést.
A decentralizált szervezés megmutatta magát, amikor lemaradtunk a szandzsákiaktól bevárni Pétervárad határában az állítólag csak egy óra lemaradásban lévő nagy belgrádi menetet. Hiába várták őket Péterváradon egy sarkon szabályos helyi fesztivállal, zenével, labdázó gyerekekkel, sok étellel-itallal, a felirat szerint „za studente” (magyarul: az egyetemistáknak) módra. Végül kiderült, még egy településsel odébb pihentek, megcsúsztak időben, így visszamentünk a centrumba, ahol már karneváli hangulat uralkodott.
Sikerült beszélnünk a diákok egyik főbb szervezőjével – ha lehet egy ennyire decentralizált csapatnál ilyet mondani. Natalija, az újvidéki bölcsészkar kommunikációs szakának másodéves hallgatója, az egyetem médiacsoportjának munkatársa. Ő már a tavaly decemberi blokád óta csinálja a tiltakozást, állítása szerint van rá oka: „A mi egyetemünk volt az első az újvidékiek közül, ami belépett a blokádba. Azok a barátaim közül akikkel akkor itt mindezt elindítottuk, hatan jelenleg száműzetésben vannak, nem térhetnek vissza Szerbiába, mert államellenes bűncselekmény elkövetésével vádolják őket. Ezt elég nehéz megemészteni.” Az előtető leomlására is jól emlékszik:
„Én két órával a tragédia előtt épp ott voltam a vasútállomáson, és elmentem az előtető alatt. Akár én is meghalhattam volna aznap.”
A fiatal lány szerint Újvidék nagyon megváltozott a tragédia után, „egy óriási, szinte tapintható súly, egy kollektív szomorúság telepedett a városra”. Elgyászolták az életeket, ezt pedig düh váltotta fel. Viszont ahogy az ország, úgy a város is nagyon polarizált lett, „ha megismerkedsz valakivel, akkor az első gondolatod legtöbbször az, hogy ő vajon Ćaci vagy nem” – idézte fel a Vučić-hívek gúnynevét.
Natalija szerint a mozgalmuk nem veszített a lendületéből, részben mert rengeteg különböző típusú eseményt szerveznek. „egyetlen ideál lobog a szemünk előtt, és ezt egyébként elég vicces most így kimondani, de ez a demokratikus állam ideálja, amelyben az embereknek megvannak az alapvető emberi jogaik és amelyben az embereknek nem omlik semmi a tetejére pusztán azért, mert a hatalmon lévők a saját zsebüket tömik” – fogalmazott. A lány mellett maximálisan kiáll a családja annak ellenére is, hogy a blokád miatt újra járja a második évét.
Az országban előrehozott választásokat szeretnének a diákok, hogy leváltsák a hatalmat, és elkezdjék az építkezést. „Abszolút tisztában vagyunk vele, hogy még csak ezt követően jön majd a Golgota”, de szerinte megéri a szabad, demokratikus országért küzdeni, ahonnan nem akarnak majd elmenni. „Azt szeretnénk, hogy a szombati esemény egy olyan biztonságos tér legyen, ahol mindannyian közösen dolgozhatjuk fel azt amit átéltünk” – mondta Natalija a megemlékezésről, hozzátéve, a diákok mozgalma megmarad, bármivel is próbálkozik a hatalom.
„Mi tekertük le voltaképp a legkisebb távot, Belgrádból jöttünk, az körülbelül 70 km” – mondta két bringás. A bicajos csapat igazándiból Belgrádban egyesült, oda több irányból jöttek Nišből, Užicéből, ők kétszáznál is több kilométert tettek meg két keréken. A fiú nem tud a lábai miatt gyalogolni, ezért választotta a tekerést. Hogy mennyien bringáztak Belgrádból, arról két információt is hallott. Az egyik szerint négyszázan voltak, 625 volt a másik adat. „A nagyon-nagyon elejétől tüntetünk, kis híján egy éve” – mondta a névtelen fiú, Velika Planából származnak, elsőévesek Belgrádban, 20 évesek. Beszéltünk volna tovább is, de elindultak.
Végül megtudtuk még, hogy több száz hallgató és diák felügyelte a rendet láthatósági mellényekben, nekik barettsapkás veterán katonák segítettek. Amikor egy szervezőnél rákérdeztünk, direkt nincsenek-e itt a rendezvényt biztosító rendőrök, mosolyogva annyit felelt: „ez csak természetes”. Majd folytatta a több ezer, az alkalomra tervezett és nyomtatott oklevél osztogatását a hullámokban, gyalog beérkező csoportok tagjainak.
A gyalogló csoportok érkezése a késő éjszakai órákba nyúlt. Az utolsó gyalogló menet fogadása után az egyetemisták kis része átvonult a hosszú Felszabadulás sugárút másik végéig, a vasútállomásig. Mire végeztek itt a 16 koszorú elhelyezésével, hajnali 1 is elmúlt. A környéken még fel-felhangzott a szórványos „Pumpaj, pumpaj!”, de ez már nem a hangos ünneplés helyszíne volt. Szombaton dél körültől ugyanitt folytatódnak a megemlékezések, majd a Duna-parton érnek véget.
