Timothée Chalamet: Sosem akarok az lenni, aki valamire ráteszi a nevét, és csak beszedi a pénzt
Sajtótájékoztatót tartott a berlini filmfesztiválon Timothée Chalamet, ráadásul, mint a szavaiból megtudtuk, ez volt az utolsó alkalom az utóbbi két hónapban, amikor a Sehol se otthon című Bob Dylan-filmről kellett beszélnie a nyilvánosság, azaz a sajtó előtt. A Telex is ott volt az eseményen.
Mivel a fesztiválon is vetítették a Sehol se otthont (kritikánkat itt lehet elolvasni róla), a kérdések és a válaszok nagy része is a Bob Dylanről szóló életrajzi filmhez kapcsolódott. A színész elmondta, hogy Dylan szerinte egy senkihez sem hasonlítható művész, aki a munkásságával szinte egy térképet hagyott más területeken dolgozó művészeknek, hogy folytassák ezt az örökséget. Bár az örökség szót használta, azt azért hozzátette többször is, hogy a zenész szó szerint „él és virul Malibuban”. Chalamet egyszerűen úgy érezte, amikor elvállalta a szerepet, hogy részese akar lenni Dylan látásmódjának, és az öt és fél éves folyamat, amíg a szerepen és a filmen dolgozott, többet adott neki, mint bármi más, amin eddig valaha dolgozott.
Chalamet egyébként lazának, de fáradtnak tűnt, és próbált kerülni minden olyan választ, ami nem Dylan fókuszán keresztül értelmezi a kérdést. Egy újságíró megkérdezte tőle, hogy hogyan szedett fel tíz kilót a szerepre, mire azt válaszolta, hogy sokat evett. Amikor az újságíró szeretett volna részletekbe menni, Chalamet annyit tett hozzá, hogy „sok kaját, ilyesmiket” evett, hogy be tudja mutatni azt a Dylant is, akit még a hatvanas évek elején nem tett teljesen tönkre idegileg a turnézás.
„Európában sokkal jobb kérdéseket kapok” – mondta, amikor arról kérdezték, magáévá tudja-e tenni azt, ahogy Dylan elválasztotta az aktivizmust a zenéjétől. Chalamet elmondta, hogy Dylan utálta, hogy a generációjának megmentőjeként hivatkoztak rá a hatvanas években, amikor a pályatársai Woodstockba mentek fellépni, vagy tüntetéseken vettek részt, ő pedig ettől elhatárolódott. A legfontosabb dolog, amit Dylan zenéje megtanított neki, az az, hogy
„legyen nagyon gyanakvó a szektavezéreknek tűnő vezetőkkel szemben.”
Chalamet szerint ebben közös volt Dylan Frank Herberttel, aki a Dűne-könyveket írta, csak Herbert az Egyesült Államok egyik másik partján ücsörgött éppen, „és LSD-zett az írógépe előtt.”
A színész kapott egy kérdést a produceri munkájáról is (két évvel ezelőtt még arról nyilatkozott, hogy egyre jobban érdekli az, hogy a színészet mellé más felelősségeket is vállaljon). Chalamet azt mondta, hogy nem akar az az ember lenni, „aki valamire ráteszi a nevét, és csak beszedi a pénzt”. Eddig három filmjének stáblistáján szerepel producerként: a kannibálos Csontok és minden, a Sehol se otthon, illetve a még bemutatás előtt álló Marty Supreme. „Ezek mind személyes ügyek nekem” – mondta, hozzátéve, hogy abszolút vannak ilyen ambíciói.
Chalamet megkapta azt a kérdést is, hogy hogyan választja ki, milyen szerepeket játszik, hiszen a mozivásznon rendszeresen komplikált megítélésű, mélységekkel rendelkező karaktereket alakít (lásd: Szólíts a neveden, Dűne), a magánéletben viszont – és a sajtótájékoztató pódiumán is – egy laza csávónak tűnik, aki a Saturday Night Live-ba is elmegy marhulni. A színész szerint tök unalmas a módszere, egyszerűen próbál jó rendezőket találni, és kicsit sajnálja is, hogy nem tud ennél fellengzősebb választ adni, de hozzátette, hogy „fontos, hogy az ember ne legyen túl komoly saját magával szemben”.
Viszont a zenét mostanában komolyan veszi, szerinte ő nagyon sokáig egy „top50-es listás csávó” volt, de már látja, hogyan lehet egyenes vonalat húzni a hatvanas évekbeli amerikai zene, és a mai popzene közé. Szerinte manapság Frank Ocean olyan, mint azok a legendás figurák több mint hatvan éve.
Chalamet viszont nem érzi úgy magát, mint Dylan a filmben, akit „porrá zúz” a siker. Tisztában van azzal, hogy manapság már más a siker, állítása szerint tanulmányozta a kilencvenes-kétezres évek filmgyártását, összevetette a statisztikákat, és óriási rajongója az olyan filmeknek, amik „működnek”. Szerinte a Sehol se otthon esetében nem volt garantálva, hogy ez működni fog, ritkaság az ilyen, felnőtteknek szóló, komoly film, ami a kilencvenes években még sokkal gyakoribb volt. A Pókerarcokat hozta fel példának, amiben Edward Norton szerepelt, aki a színésztársa volt a Sehol se otthonban.
Chalamet azzal zárta a sajtótájékoztatót, hogy reméli, amikor legközelebb megint a berlini filmfesztiválra jön, akkor olyan filmje lesz itt, ami „hasonlóan megérdemli”. Szerinte a Sehol se otthonnal amúgy is úgy viselkedett, mint egy anti-Bob Dylan, és végtelen sokat beszélt már róla.
