A magyar moziközönség lelkén sok bűn szárad

Tanított az ELTE-n, az SZFE-n, a FreeSZFE-n, a Werk Akadémián, fordított Neil Gaimant, J. D. Vance-t, Michael Herrt, Chuck Palahniukot, a kilencvenes évek végétől megkerülhetetlen a filmes újságírásban, egy ideig pedig átvette a több mint hatvan éve létező Filmvilág főszerkesztését, miután az előző főszerkesztő, Schubert Gusztáv hirtelen elhunyt. A szerkesztést már abbahagyta – nemrég Vajda Judit lett a lap állandó főszerkesztője –, de azóta is ír, fordít, külföldön moziba jár, és megvan a véleménye arról, hogy Magyarországon miért tették ezt egyre kevesebben az emberek. Interjú Varró Attilával.

A vetítéseken mindig az első sorban ülsz. Miért?

Amikor gyerek voltam, a legtöbb moziban még külön helyár volt. Ahhoz, hogy a heti zsebpénzemből ki tudjam gazdálkodni a heti két-három mozizást, mindig a legolcsóbb jegyet kellett megvennem. Szolnokon a Vörös Csillagban és a Tallinnban is csak az első két sor volt olcsó. Később ez nem volt annyira fontos, de aztán harmincéves korom környékén egyre inkább mizantróp lettem. Egyre nagyobb igényem volt arra, hogy a moziban ne tudjam, rajtam kívül is ülnek még ott emberek. Akkor sem feltétlenül az első sor volt a cél, de aztán rájöttem, hogy engem az sem zavar. Az IMAX-ben az első néhány perc nehéz, de hamar elmúlik.

Miért lettél mizantróp?

Ez egy személyiségtorzulás. Ahogy öregszel, egyre kevésbé tudod tolerálni, hogy rajtad kívül élnek még emberek a világon. Remélem, hogy ezt sok ember nem így éli meg, én sajnos igen. Ráadásul kezdetben én még úgy jártam moziba, ahogy előttem ötven évvel a nagyanyám, ahhoz szoktam hozzá. Mostanra viszont egész másról szól már a mozi, másként állnak hozzá az emberek, jobb minél messzebb ülni tőlük. Húsz év alatt átéltem két paradigmaváltást, a moziba járás mindkettőnél jócskán átértelmeződött.

Melyik volt ez a kettő?

Az egyik a VHS felbukkanása volt, még kamaszkoromban. Mai fejjel nehéz lehet elhinni, de a videó iszonyatosan nagy csapásnak tűnt a mozira nézve. Megnyílt előttünk egy olyan befogadási forma, egy olyan választási szabadság, amiről még öt évvel korábban sem álmodtam volna. Nagyon megviselte a mozikat, a filmek is megváltoztak. A második változást pedig a digitális média és a streaming-tartalomszolgáltatás jelentette, ahol már minden a kiszolgálásról szól. Az első váltást élvezőjeként, a másodikat elszenvedőként éltem át. A streaming nem csak a mozira volt hatással, a sorozatnézésbe is teljesen más mentalitást hozott, gyerekkorom kedd esti Onedin családjához képest. Egy film vagy sorozat koncentrált, értő befogadása, az alkalmazkodás hozzá, mint ahogy egy könyv elolvasása, vagy mint egy házasság – az mindig meló. Minél többet teszel bele, annál többet profitálsz belőle.

A streaming kultúrája az ellenkező irányba visz minket. Azt mondja, hogy neked attól jobb, minél kevesebbet teszel a befogadásba, hiszen annál kényelmesebb lesz neked. Viszont ettől az értelme is egyre kevesebb lesz, és az értéke is megkérdőjeleződik. Hányszor halljuk azt, hogy az ismerősünk, aki egyébként Tarkovszkij-filmeket néz, azt meséli, hogy

hazament, leült, fáradt volt, nem volt kedve betenni egy filmet, inkább megnézte, mi van a Netflixen. Aztán eltelt másfél óra válogatással, és a végén nem nézett meg semmit. Ez a mai befogadási folyamat mantrája. Ezt kellene ráírni a mozi sírjára.

Ezek a folyamatok hogyan változtatták meg a filmes újságírást?

Nyilvánvaló értéke a digitális kultúrának a demokratizálódás. Nagyon jó dolog, hogy egyszer csak bárki elmondhatja, hogy mit gondol egy filmről. Eddig is elmondhatta mindenki, legfeljebb a kutya sem tudott róla, de most már megtalálhatja a közönségét. Bármi jó, amiből érték születhet, és ez a fajta digitális generáció is ki fogja termelni a maga Schubert Gusztávjait és Bikácsy Gergelyeit. A hátrány az, hogy a demokratizálódással párhuzamosan sokkal nehezebb lett bebizonyítani a közönségnek, hogy tényleg jó vagy: a közönség sokkal több különféle szerzőt lát, ezért sokkal kevesebben tudnak eljutni hozzád.

Én tényleg nem fogom visszasírni a Kádár-kort, de a mozifilmes kultúrám szempontjából elképesztően jó dolog volt, hogy létezett a Mokép. Hiába gondolunk úgy erre utólag, hogy ott öltönyös pártcsinovnyikok határozták meg, mit nézhetek meg, és mit nem, és azt mondták, hogy a Mechanikus narancsot márpedig nem, szovjet partizánfilmet pedig igen. Ugyanakkor a Mokép az elképesztő nyugati bőséget a maga különféle módján leszűrte, és ebből a szűrésből különleges választék jött létre a programokban, még akkor is, ha közben ideológiai homogenitás volt. A Mokép számomra olyan kapuőr volt, ami hozzájuttatott japán katasztrófafilmhez és Polanski Macbethjéhez, olasz vígjátékhoz, lásd Bud Spencer és Terence Hill, de elképesztően jó Elem Klimov-filmekhez is. A szűrésük miatt nekem már ebből a válogatott kevésből kellett választanom a három szolnoki moziban. Ergo sokkal könnyebben jutottam értékhez.

Ha ma lennék tizenöt éves, biztos nem jutnék el magamtól például A postás mindig kétszer csenget című 1981-es filmhez. Hogyan jussak el hozzá ma, ha négyszázötven Jack Nicholson-filmet meg hatszázhúsz Jessica Lange-filmet meg tizenhatmillió neo noirt nézhetek meg? Ez a fajta kapuőrség nagyon pozitív hatással járt, nagyon ösztönző volt és csak egy dolog kellett hozzá: erős lelkesedés, hogy mindenféle filmeket nézzek. Ma ettől a szelekciótól meg lennék fosztva. Belefulladnék a bőségbe, és emiatt hajlamos lennék elfordulni a kihívásoktól. Ez a filmes írásokra is igaz. Ha megjelent a Filmvilág, a Filmkultúra vagy később a Filmtett, abban eleve volt egy kapuőrség, egy szerkesztőségi szelekció. A filmes újságírás alapja a többlépcsős szűrés. Ma a Letterboxdon nincsen ilyen szűrés, ami az előnye és a hátránya is.

Hogyan kerültél a Filmvilághoz?

1998-ban egy cikkírói pályázatra jelentkeztem. Bekerültem a dobogósok közé egy cikkemmel, ami a kortárs hollywoodi szektafilmekről szólt. Utána felkértek, hogy végezzek archiválási munkákat a lapnál. Éppen végeztem a polgári szolgálattal, úgyhogy miután állást ajánlottak, a katonaságtól rögtön a szerkesztőségbe mentem.

Amikor én ‘98-ban odakerültem, Létay Vera volt a főszerkesztő, már 1979 óta. Eszményi időszak volt a lap szempontjából: volt egy nem túl nagy, de nagyon jól működő szerkesztőség, egy stabil, évtizedek óta létező struktúrában. Gyakorlatilag láttam, hogyan működött a lap a Kádár-érában, pedig akkor már rég elmúlt az a korszak. Például abból is látszott ez a biztos struktúra, hogy a lap rendszeresen tudta az újságíróit fesztiváloztatni. Még archivátorként és képszerkesztőként dolgoztam, amikor már elmehettem tudósítóként Karlovy Varyba, nemhogy egy fillért nem kellett fizetnem, még napidíjat is kaptam. Aztán mire beletanultam ebbe a nagyon stabil rendszerbe, szépen össze is omlott. Verától az akkori helyettese, Schubert Gusztáv vette át a helyét. Nagyjából abban az időpontban dőlt össze az a hagyományos támogatási rendszer, ami azzal is járt, hogy a lap anyagi háttere összeomlott.

Gusztáv már egy mély krízis idején vezette a lapot. Egyre kisebb lett a stáb, szűkebbek a lehetőségek, hiába voltak akkor is nagyon jó szerkesztő kollégák, Vaskó Péter vagy Schreiber András például, ők is továbbálltak rendes állásba. Én pedig maradtam a főszerkesztő mellett, mint egy régi feleség. Egészen addig, amíg Gusztáv tavaly tragikus hirtelenséggel meghalt.

Ő hogyan tudta megakadályozni, hogy a krízisben a lap bedőljön?

Ezt Gusztáv tudná megmondani, és biztos, hogy nagyon szívesen el is mesélné. Rengeteg kőkemény küzdelme volt benne, de látszott, hogy élvezte, hogy küzdenie kell a lapért. Nagyon komolyan lobbizott, és eredményesen is csinálta, mert nagy presztízse volt ebben a szakmában.

Az sosem merült fel a válságok idején, hogy megszűnjön a lap?

Volt olyan év, amikor több mint fél évet késett az egyik legnagyobb támogatásunk, ami akkor épp a lap költségvetésének nagyjából hetven-nyolcvan százalékát jelentette. És legalább három ilyen komoly válság biztos volt az elmúlt tizenöt évben. Ez azzal járt, hogy Gusztáv saját bankszámlájáról tett be a költségvetésbe, mert sehonnan nem lehetett a hiányzó összeget pótolni. Ilyenkor már csak a szerencsén és az aktuális körülményeken múlt, hogy a lap nem szűnt meg.

Milyenek voltak a körülmények, amikor átvetted a főszerkesztést?

Amikor Gusztáv meghalt, szinte ugyanabban a pillanatban jött meg a hónapok óta késő támogatás, amelynek hiányától a lap megint bedőlhetett volna. Lett egy féléves haladékunk. Átvettem a lapot, és azzal szembesültem, hogy két forgatókönyv létezik. Ha nem kapjuk meg a túléléshez szükséges támogatást, akkor elkísérem a lapot a sírba. Azaz a főszerkesztői feladatom az lesz, hogy méltó körülmények között eltemetem a Filmvilágot. A másik forgatókönyv az volt, hogy a 2025-ös évre is megkapjuk a megpályázott pénzeket, akkor megyünk tovább. De kezdettől eldöntöttem, hogy ha így alakul, én már abban nem leszek benne.

A legfontosabb direktíva az volt mindkét forgatókönyv esetén, hogy a lehető leggazdaságosabban, a lehető legkisebb összköltséggel hozzuk ki a lapot. Ennek az első jele az volt, hogy árat emeltünk szeptemberben: 680 forintról felemeltük a horribilis 980-ra. Az áremelés ellenére az előfizetők és vásárlók száma nem csökkent, sőt csekély mértékben növekedett is. Közben próbáltunk az új stábbal, Baski Sándorral, Kránicz Bencével, Kovács Katával, Gelencsér Gáborral, Pamuk Annával és Buzsik Krisztinával takarékosabb lapot szerkeszteni. Több rövid ajánló és szemle anyag lett, új rovatok születtek, de például az is sokat számított, hogy nagyobbak lettek a képek. A példányszámokból lefaragtunk a nyomdaköltségek miatt. Ezek a kis kozmetikázások pedig összességében beváltak. Decemberben kiderült, hogy szerencsére megkaptuk a kért pályázati pénzeket. Hihetetlenül hálás voltam, hogy megszavazták a bizalmat a Filmvilágnak Gusztáv halála után is. Onnantól már főleg azon dolgoztam, hogy meglegyen az új főszerkesztő, és számos különböző meghiúsult tárgyalás után végül az elmúlt hónapban Vajda Judit vette át a helyemet.

Miért kell a Filmvilágnak 2025-ben léteznie?

Ez egy nagyon fontos kérdés. Vannak rá egyszerű gyakorlati válaszok, amelyek nem lépnek túl a közhelyek szintjén. Például az, hogy egy nemzet filmkultúrájának – már csak presztízsből is – szüksége van legalább egy nyomtatott filmes szakfolyóiratra. Nem vitás, de ezzel nem lehet érvelni. Nem lehet azzal sem érvelni, hogy azért kell, mert létezik Sight & Sound vagy Cahiérs du Cinema, hiszen például Filmdienst már nincsen.

Óhatatlanul változnak az idők és az igények. Úgy gondolom, hogy addig van szükség filmművészeti szaklapra, amíg él a moziba járás hagyománya. Ezt a két területet egy szerves egységnek látom. Nem azért, mert nagyon szeretek moziba járni és közben egy filmművészeti lap újságírója vagyok, hanem azért, mert ez a két dinoszaurusz egyszerre alakult ki, és azóta is párhuzamosan él ugyanabban a közegben. Ugyanaz a kulturális ökoszisztéma élteti a mozit mint intézményt és a nyomtatott filmes sajtót mint intézményt.

Amikor te moziban nézel meg egy filmet, az extra koncentráció mellett alkalmazkodást is igényel, főként azért, mert igazodnod kell a vetítési körülményekhez. A befogadás sokkal nagyobb munkát és fegyelmet követel. Ha ki kell menned pisilni, máris lemaradsz valamiről. Ha otthon nézel filmet, folyton ránézel a telefonodra, hozol egy kis sütit, és máris nem koncentrálsz a filmre: ehhez a mentalitáshoz igazodnak, mondjuk, a Netflix-filmek. Ugyanez a helyzet a nyomtatott sajtóval is: amellett, hogy számos komoly filmtudományi honlap van, az igényesebb szövegek befogadásának a formátuma sokaknál még mindig a papír. Vannak korombéli ismerőseim, akik ha bonyolultabb cikket látnak az interneten, inkább kinyomtatják. Környezetvédelemből egyes, rendben, de így kénytelenek a szövegre koncentrálni, például nem tolakodnak eléjük az appok. Én ettől már elszakadtam, de értem a logikát.

Azt gondolom, hogy az az ember, aki minden hónapban megvesz egy filmes folyóiratot, azaz megvárja, hogy megjelenik, elmegy valahova, hogy megvegye, valahol tárolja éveken át – azok számára a kultúra befogadása még mindig egy esemény jellegű dolog. Ez az, amit a streamingkultúra minden szinten elvett tőlünk. Annyira igazodik hozzánk, annyira ki akar minket szolgálni, miközben kiszipolyoz és kizsákmányol, hogy többé nem kell eseményként gondolnunk a filmkultúra befogadására, szemben a színházzal vagy koncertekkel. A mozi esemény, a filmes lap olvasása esemény. Azért kell nyomtatott filmes lap, mert még mindig járnak az emberek moziba: vannak még, akik nem várják el, hogy a filmnézés igazodjon hozzájuk, szívesen fektetnek energiát az élménybe.

A moziba járási kultúra ennyit jelent? Hogy vannak, akik moziba járnak?

Pontosan ennyit. Választanak, elmennek, jegyet vesznek, beülnek és egyhuzamban végignézik a filmet. Tudom, hogy a Filmvilág vagy épp a Vox olvasói nem azok, akik havonta egyszer beugranak multiplexbe egy shoppingolás után, és ott döntik el, hogy mire ülnek be. Inkább azok, akik tudatosan választanak filmet, mindegy, hogy az az új Superman vagy az új Ferzan Özpetek-film, vagy egy spéci filmklub vagy egy alkalmi vetítés az Urániában. Azokra gondolok, akiknek a napirendjét meghatározza, hogy megnéznek egy filmet. Ezen azt értem, hogy tudatosan, előre kiválasztottam, beírtam a napirendembe, ahhoz igazodom.

Az tévedés, hogy a Netflix kijelöl egy napirendet. A kijelölés az, hogy felírtam előre magamnak, ahhoz igazodom, adott esetben hamarabb jövök el a munkahelyről, vagy intézek valakit, aki vigyáz a gyerekre. Ez egy bizalmon, befektetésen alapuló kölcsönös párkapcsolat, míg a „netflixezés” szimpla kurvázás.

Látsz bármilyen erősödést az eseményalapú filmnézésben Magyarországon?

Az utóbbi néhány év hozott nagyon pozitív változásokat. Ez azért is nagy dolog, mert az utóbbi húsz évben szinte csak negatív változások jöttek nálunk a moziba járás terén. Több különböző fronton is látok biztató fejleményeket: beindult a Cinema Niche, ami nagyon jó stratégiával és szelekcióval tud becsábítani fiatal közönséget értékes filmekre. A Cinema Niche celluloidfilmklubjában azt éreztem, hogy Magyarország végre eljutott oda, amit én 2014-ben láttam először New Yorkban, amikor betévedtem egy mozielőadásra, ahol Tim Burton 1989-es Batmanjét vetítették filmszalagról.

Egy művészeti iskola filmklubja volt, ahol kifejezetten az volt a cél, hogy a huszonéves főiskolásokat megismertessék a celluloiddal mint formátummal. Tele volt a főiskola vetítője, kijött egy csávó a színpadra, és elmagyarázta, hogy mit jelent, hogy filmszalag, mit jelent, hogy vetítőgép, mit jelentenek az ugrások, miért fognak hiányozni belőle részek. Aztán a vetítés közben a közönség megtapsolta az összes ilyen dolgot. Ami a Cinema Niche celluloidvetítéseken megy, nagyon hasonló ahhoz a rajongáshoz, amit én tíz évvel korábban New Yorkban láttam és hallottam. Úgy érzem, ezzel valami nagyon jó dolog kezdődött el.

De idetartozik a BIFF beindulása is, vagy akár az Urániában az Itáliai utazás nevű tematikus filmklub, ahol hétről hétre egy tekintélyes számú, főként idősebbekből álló közönséget vonzanak be nagy számban régi klasszikusok és friss ősbemutatók. Nagyon mások a filmek, mégis mindig van közönség. Ezt nagyon jó látni, mert én mostanában ahhoz voltam hozzászokva, hogy ha egy nagyobb presztízsű moziban műsorra tűztek valami régebbi filmet, annak többnyire nem volt közönsége.

Mi lehet ennek az oka, hogy ezek elindultak?

Főként az adott szervezők egyéni érdemei. Nem érzem azt, hogy a magyarok most értek meg arra, hogy újra elkezdjenek lelkesen moziba járni. Inkább azokon múlik, akik kockáztatnak, rengeteg energiát, csomó pénzt beleölnek abba, hogy a százéves filmkultúrának legyen újra trendje a mozikban – lásd a Jeanne Dielman esetét a Cirkóban. Nem nagyon vannak illúzióim a magyar közönség kapcsán. A magyar moziközönség lelkén sok bűn szárad.

Mik ezek a bűnök?

Ez egy kényelmetlen téma, és nem leszek a véleményemmel népszerű. De az, hogy például Magyarországon megszűnt az Örökmozgó, az nem kizárólag az állam bűne, bár döntéshozóként ők is hibásak, amikor tíz éve nem siettek az eladósodott intézmény segítségére. Egy állami kulturális költségvetésnek szerves része egy filmmúzeum üzemeltetése, ahogy Bécsben is az, hogy ne menjünk Párizsig vagy Londonig. Ugyanakkor az osztrák filmmúzeum elképesztő, milyen közönségsikerrel működik. Mondok még egy példát: Pozsonyban a Kino Lumière a mai napig vetít rendszeresen régi filmeket, akár celluloidról. Budapesthez képest harmadannyi ember él abban a fővárosban, mégis van jól működő filmmúzeuma. Skóciában most nyitották meg újra nagy kedvencemet, az edinburghi Filmhouse-t, amely három éve a fenntartó alapítvány csődje miatt bezárt: a teljes költségvetés kétharmadát állami támogatás, egyharmadát – dobpergés – közösségi adományok tették ki, több mint 300 ezer fontot dobtak össze. Amikor az Örökmozgó megszűnt, abban alapvető szerepe volt annak, hogy nem volt közönsége: még egy tisztességes napi bevételt sem dobtak össze a magyar cinefilek. Történt egy nagyon komoly érdeklődés-visszaesés a 2010-es években, ami a megítélésem szerint kifejezetten a hazai közönségre jellemző.

Azoknál a paradigmaváltásoknál, amikről korábban beszéltem, kétszer is láttam azt, milyen kevésen múlik az, hogy valami megszűnjön. Sok dolog meg is szűnt, mint például a videotéka. Megszületett a nyolcvanas években, az emberek azt mondták, hogy megöli majd a mozit, majd tizenvalahány évvel később a mozi köszöni, megvan, videotékák viszont már nincsenek. Pár kultikus hely fennmaradt még nyugaton, Magyarországon pedig megszűnt az Odeon. Apropó: ez nem a magyar értelmiség bűne? Az emberek egyszer csak nem igényelték többé, hogy elmegyek valahova, válogatok egy szakértelemmel megszűrt készletből, majd újraválogatok, mert lehet, hogy kikölcsönözték… megint csak esemény válik a filmnézésből, méghozzá kollektív, mert ott van pár tékás, pár fantasztikus kapuőr, akik értenek hozzá, lehet velük érdemben beszélgetni filmekről. Netflixszel, de még a MUBI-val sem tud elindulni ilyesfajta minőségi diskurzus, az előfizetők legfeljebb egymással beszélik meg a filmeket a virtuális térben, lásd Letterboxd. A magyar értelmiség többsége pedig azt mondta, bocs, ebből az Odeon-kapcsolatból nem kér.

Mi erre a magyarázat? A torrentezés?

Bécsben nem torrenteznek? Ha valaki meg akar nézni valamit, akkor azt bárhol megnézi. Olyan világban élünk, ahol a kultúrát már nem lehet tiltással szabályozni. Szokták mondani, hogy a magyar ember nem szeret fizetni olyanért, amit ingyen is megkaphat. A szlovák, a horvát sem szeret! Akkor miért megy el mai napig a pozsonyi, a zágrábi filmmúzeumba? Nem tudom, hogy miért létezik ez a jelenség nálunk, nagyon boldog lennék, ha lenne rá válaszom. Ha bármi mentsége lenne a magyar közönségnek arra, hogy miért fordított hátat a moziban történő kultúrafogyasztásnak, akkor biztos felhoznám. De nem tudok.

Ebben az országban az értelmiség egyszerűen érdektelenebb a filmművészet iránt, mint máshol. Persze nincs teljesen elveszve, de el van tunyulva, ha jó helyen bököd meg őket – lásd az új Filmszemlét vagy a BIFF-et –, akkor hajlandó megerőltetni magát.

Évek óta pletykálják, hogy lesz majd budapesti, állami Cinematheque.

Évente hallom én is. Érdekes kérdés az, hogy ha az állam végre összehozná, akkor az általuk megteremtett új nemzeti filmmúzeum mennyire tudná bevonzani azt az értelmiségi törzsközönséget, ami alapvetően idegenkedik mindattól, amit ez a kormány letesz az asztalra. Mint ahogy köztelevíziót sem néznek akkor sem, ha sehol máshol nem látható, remek minőségű és szinkronrestaurált Bresson-film megy. Vajon hogyan kell menedzselni majd egy ilyen intézményt, hogy ne azzal szembesüljenek első héten, hogy csak páran ülnek a filmen, velem az első sorban? Kemény kérdés, és ezzel a problémával nem kell megküzdeni a világ más pontján.

Te fordítottad a Harcosok klubját. Mit szólsz ahhoz, ahogy a kormány megpróbálta kisajátítani?

Nekem az utóbbi hetekben minden szabadidős munkám a Harcosok klubjáról szólt, és még szólni is fog 1-2 hétig. Három különböző megkeresést kaptam pár hónapon belül a könyvvel kapcsolatban, utószófordítástól az eredeti szöveg javításán keresztül szubjektív filmcikkig, nehezen hinném, hogy ez puszta véletlen egybeesés.

Meggyőződésem, és nem csak az aktuális politikai propagandafogás miatt, hogy ez az a film és regény, amit a legtöbben próbáltak különböző szempontokból kisajátítani maguknak. Van ez a klasszikus buddhista koan a vak emberekről és az elefántról. Ez a Harcosok klubja. Mindenki megragad valamit: egy ormányt, egy farkat, valamit, és ez neki az elefánt, csak erről tud beszélni. Olvastam olyan elemzést róla, ami freudista, feminista vagy marxista módon próbálja értelmezni.

Mindenkinek megvan a saját Harcosok klubja, és ezek akár homlokegyenest eltérnek egymástól.

Ez egy fragmentált, nem összeálló, értelmezhetetlen mű, ami minden potyautast ledob magáról. Az is ezt bizonyítja, hogy bármennyire radikális filmes szerző David Fincher, aki szereti magához igazítani az irodalmi alapanyagait, a Harcosok klubja-filmben nem nagyon találod meg ezt a Finchert. Valahogy érezhette, hogy a regény annyira eredendően őskáosz, hogy nem szabad vele semmit okoskodni. A leghatékonyabb és legdirektebb módon, két órában, baromi látványosan, nagy arcokkal fel kell vinni a vászonra, és hagyni, hogy működjön. Ettől olyan jó és örök érvényű, mert megőrizte a szuverenitását. Pont leszarja, ki hogyan próbálja befogni a saját szekerébe.

Az utóbbi években elkezdtél egyre többet külföldre utazni és külföldi vetítésekről írni a Letterboxdon. Hogyan kezdődött ez?

Ez egyszerűen abból fakad, hogy viszonylag későn, harmincöt éves koromtól kezdtem el igazán, aktívan utazni. Előtte is jártam környező országokban, és bármikor voltam, elmentem moziba. Ez teljesen evidens volt, nem éreztem soha azt, hogy elrontok egy estét azzal, hogy beülök egy filmre ahelyett, hogy, mondjuk, a neonfényes Montmarte-on sétálnék. Mivel mindig elmentem moziba, egyre több mozit láttam, mindenféle különböző országban és kultúrában.

Ezért mióta járom a világot, elkezdett érdekelni, hogy maga a mozi, a vetítés mennyire meghatározza azt, hogyan fogadok be egy filmet. Emellett az adott ország és kultúra lenyomatát is megkapom egy moziban, az amerikai nézők másként viszonyulnak a vászonhoz, mint, mondjuk, a hongkongi fesztiválközönség vagy egy norvég kisváros lakói. Van, aki ezt úgy csinálja, hogy elmegy kocsmába és idegenekkel kezd el beszélgetni. Én nem szeretek idegen emberekkel beszélgetni. Én inkább beülök moziba, és figyelem, hogyan néznek az idegen emberek filmeket.

Már gyerekkoromtól tudtam, hogy maga a közeg is képes befolyásolni, mennyire szeretek vagy nem szeretek egy filmet. Messze nem csak arról van szó, hogy kényelmes-e a szék, vagy beszélgetnek-e mögöttem. Egy viszonylag friss példám a Barbenheimer. Mind a két esetben sikerült olyan közegben befogadni a filmet, amely a legtökéletesebb volt. Az Oppenheimert két gyerekkori barátommal láttam, mindketten reál érdeklődésűek és ismerik Nolant. A Corvin nagytermében, a kedvenc magyar nagytermemben néztük meg, felirattal, ami eleve megszűrte a közönséget. Nagyjából csak hozzánk hasonló kockák voltak, még a korosztály is stimmelt, saját magunkból láttunk egy rakás klónt, és elképesztően együtt rezegtek a filmmel.

Egy héttel később Tolna megyében voltam egy eljegyzési bulin, és ha arra járok, mindig megnézem, hogy mi megy Bölcskén a Rákóczi moziban. Kevesen tudják, hogy Magyarországon ez az egyetlen töretlenül működő falusi mozi. Láttam, hogy pont megy a Barbie, amit egyébként rohadtul nem volt kedvem megnézni. De már a bejáratnál tudtam, hogy a legjobb helyre jöttem: csak és kizárólag a faluban élő anyukák a tinilányaikkal jöttek el, és mindenki rózsaszínben volt. Volt, aki hozta a Barbie babáját is. Rajtam kívül nem akadt egyetlen férfi sem. Halálosan élvezték a filmet, minden pillanatát levették, nevettek, amikor alázták a csávókat, és így tovább. Úgy jöttem ki, hogy köszönöm szépen, de ez a film remek. Nem hiszem, hogy otthon a képernyő előtt tetszett volna. Az együttműködés a befogadói közeggel átminősítette a filmet. Ha külföldön vagy, ez az érzés hatványozódik, minden élmény egzotikusabb lesz, felértékelődnek azok a Tarantino-féle „apró különbségek”. És ha rendre ilyen élmények érnek, elkezdesz hasonlókra vadászni.

Varró Attila emlékezetes moziélményei

• A feláldozhatók premiervetítése Trondheim sarkkör közeli kikötővárosának Nova nevű, faborításos filmszínházában, egy egész teremnyi kétméteres halásszal. „Amikor a film elején Dolph Lundgren szétlövi közvetlen közelről valami terrorista fejét, kétszáz norvég kezdett üvölteni, mint egy viking hajón.” (2010. augusztus)
• A Rocky Horror Picture Show halloween éjjeli Sing-Along vetítése az összes kötelező rituáléval a Prince Charles Cinema londoni kultfilmmozijában. „Ritkán éreztem ilyen tömény szeretetet egy nézőtéren, egymás és a film iránt, mintha egy több száz fős házibuliban nyomtuk volna le azt a két órát” (2013. október)
• Két 70-es évekbeli bűnügyi film (The Venetian Affair és Hickey & Boggs), korabeli reklámokkal és előzetesekkel plusz egy tévéfilmmel bónusznak, tömény öt órában, a New Beverlyben, Quentin Tarantino Los Angeles-i double-feature mozijában. „Hetven ember rajtam kívül, mindenki magányos harmincas fehér férfi.” (2014. november)
• Európa legszebb filmmúzeumában, a madridi Cine Doréban egy klasszikus Harold Lloyd-némafilm (The Kid Brother) családi matinévetítése élő zongorakísérettel. „Nincs jobb moziélmény annál, mint amikor egy hatéves kisfiú torkaszakadtából kacag mögötted egy százéves burleszkfilmen, és úgy átragad rád a nevetése, hogy a kismajmos fináléban már a vizelet-visszatartással is meggyűlik a bajod.” (2016. január)
• A teheráni filmfesztivál idején a Pardis Gholhak renegát művészmozijában – az egyetlenben, amely nyugati filmeket is vetít – Tarantino Kutyaszorítóban-ja cenzúrázatlanul, nagyjából harminc helyi fiatal társaságában. „Egész idő alatt farkasszemet nézett velem a vászon mellé kifeszített Hámenei ajatollah-arckép. Kábé egyetlen poénon sem nevettek.” (2018. május)