Tadej Pogačar újra megcsinálta, 104 kilométerről indított támadással védte meg a világbajnoki címét

A szlovén Tadej Pogačar ismét nagy fölénnyel nyerte meg az országúti kerékpáros világbajnokság férfi mezőnyversenyét. A Ruanda fővárosában, Kigaliban rendezett versenyen a céltól távol indított akciót, majd 67 kilométert egyedül tekerve győzött. Valter Attila sokáig küzdött, de végül a versenybírók kiszólították a körözésből.

A ruandai világbajnokság egyrészt úgy vonul be a kerékpár-történelembe, mint az első afrikai rendezés, másrészt a brutális pályájával is emlékezetes marad. Szinte egyöntetű vélemény, hogy a modern éra legkeményebb pályája ez a 267,5 kilométerbe sűrített 5500 méteres szintemelkedéssel, a kényelmetlen, sokszor ismétlődő meredekekkel. Az előzetesekben rendre túlélőversenyként hivatkoztak rá, és azt tippelték, hogy nagyon kevés célba érkező lesz a 15 darab városi körből és egy 48 kilométeres nagyobb körből álló, a Mount Kigali nevű hegyet is magában foglaló pályán.

Sokat elmond az is róla, hogy olyan, a gyűrődést kimondottan jól bíró klasszisok maradtak otthon, magukat esélytelennek érezve, mint Wout van Aert, Mathieu van der Poel vagy Mads Pedersen. A ruandai vb kimondottan hegyimenőkre lett szabva, így Tadej Pogačar jó esélyekkel készülhetett a címvédésre. A szlovén egy hete az időfutamon is az aranyra ment, de ott jelentősen elmaradt a várakozásoktól, és természetesen mindenki találgatni kezdett, hogy van-e innen visszapattanás, vagy formán kívül van.

Több kerékpárostól lehetett olvasni azt, hogy egyszerűen nem úgy működött a szervezete Kigaliban, mint normál körülmények között. A ruandai főváros körülbelül 1500 méter magasan van, ami már eleve próbatételt jelent, kevesebb az oxigén a levegőben, és ezt tetézi a meleg és a rossz levegőminőség is. Ezek alapján senki sem mehetett biztosra.

Pogačar mellett a fénykorán már túllévő, mostanában radar alatt maradó honfitársát, Primož Rogličot, a Vueltán váratlanul nagyot alakító Tom Pidcockot, és az időfutamot megnyerő Remco Evenepoelt is esélyesként emlegették. Ahogy Pogačar UAE-s klubtársait, az ausztrál Jay Vine-t, a spanyol Juan Ayusót, vagy a mexikói Isaac del Torót sem lehetett leírni a formájuk alapján. Az ilyen stílusú útvonalakon általában jól teljesítő ecuadori Richard Carapaz és az ír Ben Healy is számíthatott jó eredményre. Az egyik fekete ló, a dán Mathias Skjelmose volt, aki idén egyedüliként tudta lehajrázni Pogačart és Evenepoelt is egy hasonló profilú pályán, az Amstel Gold Race-en.

A mezőnyben egyetlen magyarként Valter Attila volt ott. Aki előzetesen azt mondta, hogy az edzésein jól alakult a formája, de hogy ebből mit lehet kihozni, azt nem tudja. Valter általában jól megy a sokat hullámzó körpályákon, és elég állhatatos is ahhoz, hogy ne adja fel a küzdelmet, így egy 20. hely körüli eredmény sem volt tőle elképzelhetetlen.

A verseny nem kezdődött őrült iramban, de az elején egy bukás miatt a belgák és a spanyolok is elveszítettek egy-egy fontos segítőt, Ilan van Wilder és Marc Soler szállt ki. A mezőnyből heten megléptek, nagyjából háromperces előnyt szereztek, de borítékolható volt, hogy nem jutnak el így a célig. Nagyjából a táv felétől fokozódni kezdődött a tempó, addig a szlovénok, a belgák és meglepetésére az amerikaiak és a mexikóiak próbálták kontrollálni a versenyt.

Az aztán a Mont Kigali csúcsához közelítve robbant be, a céltól körülbelül 104 kilométerre. A szlovénok álltak az élre, majd egy meredek részen Pogačar váltott ritmust, és szétszakította az amúgy is megfogyatkozott mezőnyt, aminek a végén még ekkor kapaszkodott Valter is. Pogačarral a nagy nevek közül alig valaki tudta követni, pár perc után már csak Del Toro és Ayuso tartotta vele a tempót, majd néhány kilométer után Ayuso elkészült az erejével egy meredek, macskaköves emelkedőn, így ketten maradtak az élen, és öt kilométer alatt nagyjából fél perc előnyt szedtek össze. Hogy a Pogačar a céltól nagyon távol támad, nem újdonság, az előző, zürichi világbajnokságot is 100 kilométeres szólóval nyerte.

Később körülbelül egy percre távolodtak el, amikor összeállni látszott egy olyan üldözőcsoport, ami faragni is tudott a különbségből. Sokáig nem tudtak közelíteni, állandósulni látszott a szlovén és a mexikói 45 másodperces előnye. Valter körülbelül 80 kilométerre a céltól a második nagyobb csoportban haladt, két és fél hátrányban. Evenepoel látványosan elégedetlen volt a kerékpárjával, majd le is szállt róla, de a kísérő autója nagyon lassan érkezett meg, így a bringacserével jelentős hátrányba is került. Nem adta fel, az egyik csapattársa segítségével visszadolgozta magát az első számú üldözőcsoporthoz.

A 200. kilométerhez érve kiderült, hogy Del Toro túlvállalta magát, az emelkedőn már nem pörögtek úgy a lábai, leszakadt, Pogačar pedig nagy szólóba kezdett. A szlovén az utolsó 50 kilométert egyperces előnnyel kezdte meg, mögötte egy ötfős csoport igyekezett közelíteni, Evenepoel, az ausztrál Jai Hindley, Skjelmose, Healy és Pidcock dolgozott össze ezért.

Érdemben nem tudták csökkenteni a különbséget, sőt, előbb Hindley, majd Pidcock is leszakadt, így hárman maradtak versenyben a dobogó két alsó fokáért. Az utolsó körökre nyilvánvalóvá vált, hogy Pogačar verhetetlen, így a mögötte tempózó hármasnak már inkább egymás ellen kellett hajtania. Huszonegy kilométernél aztán az addig is jobb erőben mutatkozó Evenepoel indított támadást egy emelkedőn, és simán le is rázta magáról Skjelmosét és Healyt, és az utolsó 15 kilométerre már 25 másodperces előnyt szerzett, amit aztán tovább növelt. Healy egy körrel később támadta be Skjelmosét, és a dán nem is tudta vele tartani a tempót az emelkedőn.

Pogačar végül 1 perc 28 másodperces előnnyel verte Evenepoelt, Healy pedig 2:16-os hátránnyal szerzett bronzérmet.

Valternek a 13. kör végén lett vége a versenyének, az utolsó 45 kilométert már nem kezdhette meg az a tízperces hátrányban lévő csoport, amelynek ő is a tagja volt. A vb túlélőverseny volta is igazolódott, összesen csak 30 célba érkező volt.