A Duna-partról visszaverődő hullámok összevissza táncoltatják talpam alatt a SUP-deszkát, szemből két jet ski közeledik szédületes sebességgel, ráadásul a bal fülemre is rászállt egy rovar, ami nyugodtan birizgálja a cimpámat, mert el se merem engedni az evezőt, nehogy a vízbe boruljak. Ez az a pillanat, amitől tartottam, mielőtt elfogadtam a meghívást a Római-part és az Erzsébet híd közötti SUP-túrára. Szerencsére a kényelmetlen pillanat elmúlt, a bogár elszállt, és a jet ski sem kavart nagy hullámot. A kétórás evezés végén már inkább a szilárd talajon mozgás okozott problémát – de ne dülöngéljünk ennyire előre.
Nem számítok rutinos SUP-osnak, eddig vagy 4-5 alkalommal álltam fel az evezős deszkára (leginkább a Balatonon), de úgy gondoltam, hogy ennyi tapasztalat elég lesz arra, hogy a sok rakparti korzózás után a víz felőli oldalon is végigsétáljak a világörökség részeként nyilvántartott budapesti Duna-parton. Biztos, ami biztos, egy vízbe pottyanással mindenképp számoltam, de azért erősen reméltem, hogy arra nem a turistákkal legjobban zsúfolt partszakasz mellett kerül sor általános derültséget okozva.
A többiekkel a Római-parton találkoztunk, ott kaptam meg megnyugtatóan széles, szinte már lepényszerű deszkámat és az evezőt is. Rövid eligazítás után – miszerint ne menjünk közel a kikötött hajókhoz, és mibe kapaszkodjunk a deszkán, ha beborulás után vissza akarunk mászni rá, vagy mit csináljunk, ha nagy hullámok jönnek – vízre tettük a SUP-okat. Nyilván bokáig a vízbe kellett lépni a deszkára szállás előtt, és a zavaros folyóvíz nem tűnt túl gusztusosnak, de azzal vigasztaltam magam, hogy nemrég ugyanebben a vízben fürödtem egy kicsit feljebb, a horányi strandon, és semmi bajom nem lett.
Mint Dávid, a csoport egyik kísérője is megerősítette, a legtöbben először ugyanattól tartanak, mint én: nehogy belepottyanjanak a vízbe. Megnyugtatott, hogy a tapasztalatok szerint tíz emberből csak egy borul. És akkor is mi történhet? Vizes lesz a fürdőruha meg a mentőmellény, aztán az ember folytatja tovább az utat. A víz most inkább meleg volt, mint hideg, és a víztisztaság is annyira megjavult az utóbbi évtizedekben, hogy már dunai strandokat tervezgetnek a belvárosba, szóval nem volt mitől tartani.
A csapat amőba alakú olajfoltként csorgott le a közeli Újpesti vasúti hídig a nyugodt vízfelszínen. Mellettem evező SUP-társammal megbeszéltük, hogy széles deszkánk inkább olyan, mint egy tutaj, de azon nagyon elcsodálkoztam, amikor azt mondta, hogy neki ez az első alkalom, mert úgy állt a deszkán, mint a cövek. Úgy látszik, van, aki SUP-ra születik. Amit személy szerint nem mondhatok el magamról, így az Óbudai-sziget melletti kis ágig meg-megbillentem párszor.
A kis ágban teljesen elcsitultak a hullámok, és láthatóan felgyorsult a sodrás. Egyikőnk lemérte, hogy körülbelül 8 kilométer per órával, azaz egy jó futótempónak megfelelő sebességgel haladtunk. A deszka kezdett komfortosabbá válni, csak akkor futott végig rajtam a borzongás, amikor hirtelen valami vadul dübögő-csörömpölő dolog érkezett a hátam mögé. Mint kiderült, egy nagy teherautó zúgott el mellettünk a sziget part menti útján a fák között. A nyugodt oldalágban egy szemből érkező jet ski okozott még aggodalmat, de még jóval előttünk lelassított, és veszélytelenül elcsobogtunk egymás mellett.
Az Árpád híd után, a Margit-sziget mellé érve sem kellett nagyon aggódni, mert a nagy hajók a sziget másik oldalán, a túloldali Duna-ágban közlekedtek. Jött viszont pár motorcsónak, ami nagyobb hullámokat keltett. Azt vettem észre, hogy az első hullámzás még könnyen kivédhető, ha nem oldalba kapja az ember, viszont miután a partról visszaverődik, teljesen kiszámíthatatlanul összevissza dobál. Egy ilyen helyzetben következett be a cikk elején említett, idegesítő rovarral súlyosbított helyzet. A két szemből érkező jet ski ezúttal nem lassított, de szerencsére nem vertek nagy hullámot az amúgy is bizonytalan felszínen.
Miután a hullámzás lecsillapodott, végre tudtam élvezni a Margit-sziget látványát is, aminek futókörén nagyjából azonos sebességgel haladtak a kocogók. Láttam, páran irigykedve nézegetnek minket, hogy mi csak álldogálunk a deszkán léhán, néha evezve egyet, milyen jó lehet nekünk. Jelzem, hogy ekkor már kissé kezdett zsibbadni a talpam első fele, és a karjaimat is kezdtem érezni. És a Margit-sziget után még hátravolt a nyílt víz, azaz a Duna teljes szélességében a maga jelentős hajóforgalmával.
Átsiklottunk a Margit híd külső mederpillére és a part között. A hídról gyakran szoktam nézegetni, micsoda örvényeket, feláramlásokat produkál itt a Duna. Hát most pont ezeket lovagoltuk meg. Szerencsére nem volt kemény a helyzet, úgy átsuhantam rajtuk, mint Luke Skywalker az űrsiklójával a homokbuckákon. Annál vészesebb volt a lehorgonyzott nagyhajók mellett elcsalinkázni, mert a Duna közepe felől érkező különböző intenzitású hullámokat a hajó oldala sokkal agresszívabban verte vissza, mint a part.
Egy SUP-társunk itt el is engedte magát, és hangos csobbanással a vízbe pottyant. Külön segítség nélkül, hamar visszamászott a deszkájára, és minden további nélkül folytatta az utat. Akkor ki is pipálhatjuk a tíz százalékot, gondoltam magamban, talán megúszom most már szárazon. A nézőközönségünk ugyanis megszaporodott. A Margit hídon, Lánchídon járókelők integettek, gyerekek kiabáltak nekünk, a rakparton sétálgató turisták meg úgy néztek minket, hogy szinte hallottam, ahogy mondják egymásnak: „Fogadjunk, az a zöld gatyás ott mindjárt vízbe borul!”
A Parlament mellé érve mintha csak a mi kedvünkért tenné, kibukkant a felhők alól a késő délutáni nap, ferde sugaraival bearanyozva az ország házát. Ez volt az útvonal deluxe, világörökségi szakasza, inkluzíve a naplementét. Nyilván meg lehet nézni Európa egyik legszebb városképi panorámáját tömött sétahajóról is, de azért meg kellett állapítanom, hogy így az igazi. Menet közben azt is megtanultam, hogy ha nem bámulok bele a hullámokba, hanem kissé elnézek felettük, akkor könnyebben meglovagolom őket.
Az Erzsébet hídi kiszállóhelyhez érve úgy éreztem, elfáradtam a végére, mint kezdő síző a piros pályán. Elég sokat kellett koncentrálni a hullámokra, a kisebb megingások kivédésére, de szerencsére voltak nyugodtabb szakaszok is, ahol pihenni lehetett. A csúszkálós, moszatos hullámtörő kövek jelentették az utolsó akadályt a kiszállásnál, utána már a biztos talajon álltam.
Itt tapasztaltam meg azt, amit regényekben már többször olvastam: a partra lépő tengerészeknek az addig megszokott hullámzás miatt bizonytalanabb, dülöngélő a járásuk. Az első percekben ugyanis alig tudtam fellépkedni a rakpart lépcsőjén, úgy elszokott a lábam a biztos talajon való mozgástól a kétórányi, sokszor megfeszített koncentrálással súlyosbított vízi billegés alatt.
Láttam, hogy nem vagyok egyedül, a könnyűnek tűnő túra másokat is lefárasztott. Volt, aki búcsúzóul még egyszer beleesett a vízbe a célban, mások inkább térdeltek vagy ültek a deszkán a biztonság kedvéért az utolsó métereken. Persze gyakorlat teszi a mestert, ha néhányszor még végigeveznék ezen a szakaszon, utána már valószínűleg fütyörészve menne. Így azért volt némi kockázattal vegyes sportértéke, még akkor is, ha a körülmények, így a szél, a vízhőfok vagy a hajóforgalom megfelelőnek mondhatók voltak.
Túránkhoz a felszerelést és a kíséretet a SUP Budapest biztosította.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További vízitúrák a Szépkilátás rovatban:
