Ha tapasztalt és kezdő túrázóknak is teljesíthető, többnapos túrát keresünk, akkor a szlovákiai Nagy-Fátra ideális célpont. 1500 méter feletti csúcsaival a gyönyörű kilátás garantált, az útvonalon található menedékházaknak köszönhetően pedig étellel és felszereléssel sem kell nagyon készülni. A napi távok kezdő túrázóknak kihívást fognak jelenthetnek, de elszántsággal és kitartással nekik is teljesíthető a túra.
Háromnapos túránk kiindulópontja a Besztercebányától (Banská Bystrica) 15 kilométerre északra található Staré Hory (Óhegy), ahova Budapestről autóval körülbelül három, tömegközlekedéssel, egy átszállással, négy óra alatt lehet eljutni. Mi az utóbbi opció mellett döntöttünk, reggel hatkor buszra szálltunk, nem sokkal 9 után pedig már Besztercebányára is értünk. Innen egy helyi busszal 15 perc alatt el is lehet jutni Óhegyre, ahol a busz közvetlenül a turistaút aljában tesz le.
Gyorsan túlestünk a legmagasabb csúcsokon
Az első napi túraszakaszunk (18 km 1300 méter szintemelkedéssel) jelentős részét rögtön a nap elején meg is tettük: az első 4 kilométeren 500 méterről 1283 méterre kapaszkodtunk fel. Miután szétosztottuk egymás között a három napra hozott ételt, el is indultunk a verőfényes májusi napsütésben. A kék jelzést követve a főútról aszfaltos út indult a hegy felé, pár száz méter után azonban beértünk az erdőbe, ahol hamar meredekbe váltott az út.
A 4,5 kilométeres szakasz valóban embert próbáló tud lenni, de miután keresztülhaladtunk a tölgyeseken és bükkösökön, felfelé folyamatosan ritkult az erdő. Ezzel együtt a látóhatár is kinyílt, és egyre pompásabb panorámában volt részünk. Jól tettük, hogy a vízzel takarékoskodtunk, az első forrás nagyjából 3 kilométer és 500 méter szintemelkedés után fakadt, ottjártunkkor azonban éppen hogy csak csordogált belőle a víz.
Első kilátópontunkat, a Majerova skalát (Majer-szikla) 1283 méteres magasságban értük el, a kaptatás jó 2,5 órába telt. A hegygerincből kiugró sziklatömb több védett állat- és növényfajnak ad otthont, tetejéről pedig mind a távolba, mind a völgy aljára kiváló kilátás nyílik, így kiindulópontunkat, Óhegyet felülről is megcsodálhattuk. A sziklás csúcson átmászva kijutottunk egy füves nyeregbe, ahol megkezdtük a 2,5 kilométeren át tartó emelkedést következő célpontunk, a Nagy-Fátra (szlovák nevén Veľká Fatra) főgerincének legdélebbi magaslata, a Križna felé. Utunk végig gyephavas területeken vezetett, jobb oldalt az ösvényt törpefenyvesek szegélyezték.
Felfelé menet az egykori Turečká (Török) síterep felső részén mentünk keresztül. Azt, hogy itt egykor nagy síélet volt, már csak a völgyből felfelé futó csákányos felvonó oszlopai és kicsit fentebb, az egykori egyszemélyes libegő felső állomásának romos épülete jelzi. A felvonót 1971-ben adták át, majd 1993-ban kezdtek hozzá a szerkezet felújításához, modernizálásához. Csakhogy a pénz menet közben elfogyott, így a beruházás soha nem fejeződött be. Ezt tetézte, hogy a felső állomáson 2005-ben tűz ütött ki, ebben az épület jelentős része megsemmisült. Ma már csak a kőalapzatból és a már erősen rozsdásodó vasszerkezetből lehet következtetni arra, hogyan is nézhetett ki fénykorában a felvonó.
Az 1574 méter magas Križna a Nagy-Fátra harmadik legmagasabb pontja, négy hegygerinc találkozásában fekszik. Elég tiszta időben értünk fel a csúcsra, így északon egészen a lengyel határig, nyugaton a cseh határig, délre pedig a magyar határig is elláttunk. A környező hegységek közül tisztán látható volt a Kis-Fátra, az Alacsony-Tátra, a Selmeci-hegység, a távolban pedig még a Magas-Tátra hófödte csúcsai is kivehetőek voltak.
A csúcson egy szlovák légvédelmi radar áll. A katonai objektumot egy kerítésen kívül nem sok minden védi, így mi egészen a tövében fogyasztottuk el az uzsonnánkat. Képet a kihelyezett táblák szerint szigorúan tilos lenne készíteni róla, én azért a csoportunkat fotózva mégis megörökítettem. Ezen a ponton fut össze több nagy, szlovák turistaút is. Itt kereszteztük például Szlovákia leghosszabb egybefüggő túraútvonalát, a Szlovák Nemzeti Felkelés Hőseinek Ösvényét (Cesta hrdinov SNP), ami kelet-nyugati irányba szeli keresztül az országot. Keleti végpontja a szlovák–lengyel határon található Duklai-hágó (Dukliansky priesmyk), nyugati vége pedig a szlovák–osztrák határon található Dévény (Devin).
Rövid pihenő után a piros jelzést követve a Nagy-Fátra gerincein 49 km hosszan kanyargó Nagy-fátrai Magisztrálé (Veľkofatranská magistrála) nevű útvonalon, észak felé folytattuk utunkat a Nagy-Fátra legmagasabb pontja felé. Innentől havasi legelőkkel borított meredek hegyoldalak fölött, a széles hegygerincen haladtunk. Itt éreztük meg először, mennyire ki van téve az időjárás szeszélyeinek egy túrázó a hegygerincen. A kellemes, napsütéses túraidőt ugyanis hirtelen hatalmas, sötét esőfelhő és rendkívül erős szél váltotta fel. Végül nem áztunk el, és a gerincen sétálva felülről nézhettük, ahogy a vihar lecsap az alattunk fekvő Turócszentmártonra.
Két kilométerrel a Križna után, több hullámot is megmászva érkeztünk meg a Frčkov-csúcsra, innen pedig már csak egy kilométert kellett megtenni, hogy megérkezzünk az 1595 méter magas Ostredokra, túránk legmagasabb pontjára. Itt minden irányba gyönyörű kilátást élvezhettünk, viszont egy gyors csúcsfotó után hamarosan elindultunk, hogy megtegyük túránk utolsó, körülbelül 7 kilométeres szakaszát, és még sötétedés előtt eljussunk a szállásunkra.
Az Ostredoktól már gyakorlatilag végig ereszkedtünk lefelé. A Suchy vrch (Száraz-hegy) sziklaformáció oldalában elhaladva egy hegyi legelőn találtuk magunkat, ahol egy kis menedékház is volt. Ha nagyon elfáradtunk volna, akár itt is meghúzhattuk volna magunkat éjszakára, de erre nem volt szükség. Ereszkedés közben a havasi legelőket fokozatosan ismét felváltotta az erdő, az utolsó kilométereket pedig már erdei ösvényeken, a hegyoldalban kanyarogva tettük meg.
A Chyžky-nyeregben egy nagyobb birkanyájjal is találkoztunk. A pásztorkodást a környéken a középkorban oláh pásztorok honosították meg. Főleg nekik köszönhető a Nagy-Fátra gyephavas jellege. A természetes fahatár ennél magasabban lenne, a pásztorok azonban a fák kivágásával kultúrtájat csináltak a hegység felső részéből.
A nyeregben áttértünk a kék jelzésre, ami az 1532 méteres Ploská oldalában vezetett minket. A Ploská alatt kanyarogva egyszer csak előtűnt első napi célpontunk, a Boriszov-menedékház (Chata pod Borišovom). Az időjárás végül megkegyelmezett nekünk, a felhők estére eloszlottak, így gyönyörű naplementében érkeztünk meg a házhoz.
A menedékháznak kiváló konyhája van, remek szlovák ételekkel, így egy ebéd vagy vacsora, na meg egy korsó sör erejéig mindenképp érdemes itt megállni. Mi sem hagytuk ki. Kevés dolog esik jobban az egész napos túrázás után, mint egy forró lencseleves (šošovicová polievka), amit én két sült kolbásszal és savanyúsággal fejeltem meg. Ha időben foglal az ember, akkor amúgy akár itt is lehet tölteni az éjszakát, mi erről azonban sajnos lecsúsztunk, megteltek a szobák.
Szerencsénkre a tulajdonosok odaadták egy közeli pásztorszállás kulcsait, így a vacsora után még egyszer, utoljára felkerekedtünk, hogy a sötéttel együtt leszálló ködben leereszkedjünk éjjeli menedékünkhöz. A pásztorlakba bejutva gyorsan fát hasogattunk, tüzet raktunk a kályhában, és főztünk egy jó meleg teát, majd kihasználva, hogy a túránk során itt vagyunk a legmesszebb mindenféle lakott területtől, a napunkat a kunyhó melletti mezőn, csillagnézéssel zártuk.
Jégesőben a hegygerincen
Második nap havazásra ébredtünk. A pásztorszállásról felmentünk a Boriszov-házba reggelizni, majd megkezdtük túránk második napját (18 km, 1100 méter szintemelkedéssel). A reggeli havazás fokozatosan alábbhagyott, a köd azonban nem szállt fel, sőt nagyjából a nap hátralévő részére velünk is maradt. Ködben, hidegben túrázni? Ez nem hangzik túl jól, de a Nagy-Fátra még ilyen zord körülmények között is gyönyörű volt.
Ahogy az előző este megismert cseh túratársaink elindultak, és fokozatosan eltűntek a szemünk elől a sűrű ködben, kicsit olyan érzésünk volt, mintha egy csapat mesebeli törpe kelt volna útra, akiket nemsokára mi is követünk az Óperencián túlra. Egyébként a cseh túrázók kiválóan szemléltették az egyes számú túratörvényt, miszerint nincs olyan probléma, amit egy ragasztószalag ne tudna megoldani. Többüknek is megrongálódott ugyanis a túrafelszerelése: egyiknek a cipőtalpa vált el, másiknak a vízhatlan nadrágja szakadt el. Nem estek azonban kétségbe, előkerült egy tekercs duct tape, és a talp újra eggyé vált a cipő többi részével, a szakadás a nadrágon pedig mintha nem is lett volna!
A második napi szakaszt végig a hegygerincen töltöttük, 1100-1400 méteres magasságban haladva a piros jelzésen. A magasabb részeken fenyőerdőkön, az alacsonyabb részeken bükkösökön vágtunk át. Habár először azt hittem, hogy a túra legnehezebb részét már az első nap legelején megtettük, nem tévedhettem volna ennél nagyobbat. A folyamatos emelkedés-ereszkedés sokkal többet kivett belőlem, mint számítottam rá, ráadásul az időről időre eleredő eső és a feltámadó szél sem ígért sok jót.
Ebédelni a Kopa és a Jarabiná közötti nyeregben álltunk meg. Innen pár száz méterre forrás is van, ahol a kulacsokat is meg tudtuk tölteni. Az egyórás pihenő alatt elállt az eső és a szél is, így meg tudtunk melegedni a tűznél. Azt viszont, hogy mikor induljunk tovább, szintén az időjárás döntötte el: egyszer csak leszakadt az ég, zuhogni kezdett az eső, amit néhány percen belül jégeső váltott fel.
Mivel már bőven délután járt az idő, és még az utunk közel fele hátra volt, jégesőben indultunk tovább. A törpecserjéssel, főleg áfonyával és az örökzöld, fenyőszerű hajtásokkal rendelkező részegkorpafűvel szegélyezett hegyoldalon lépkedtünk felfelé, miközben a föld a lábunk alatt gyakorlatilag teljesen fehér lett a 10-15 percen át az erdőre zúduló borsónyi méretű jegektől.
Szlovákiában nagy probléma a fenyőerdők tömeges pusztulása, amit a klímaváltozás együttesen okoz a viharokkal és a különböző kártevő bogarakkal. Ezt itt mi magunk is megtapasztaltuk, mivel az amúgy is keskeny ösvényre több helyen kiszáradt fenyőfák dőltek. Ez igencsak nehezítette az utat, a kidőlt fákat ugyanis megkerülni nem igazán lehet, így marad az átmászás vagy az átbújás, ami egy 10-15 kilogrammos táskával nem kis kihívás. A megpróbáltatás azonban ismét kifizetődött, az 1313 méter magas Jarabinára felérve ismét kisütött a nap, ismét elláthattunk egészen messzire.
Az ösvényen haladva távolról hagymaillat csapott meg minket, aminek hamarosan az eredetére is fény derült. 1175 méteres magasságban, a Svrčnícke-nyeregben egy hatalmas medvehagymamezőn találtuk magunkat, ahonnan neki is kezdtünk szakaszunk legmagasabb pontjának, és egyben utolsó csúcsának megmászásának.
Az 1394 méter magas Kl'akra vezető út utolsó méterei meredek sziklafalon vezetnek. Minden tartalékenergiánkra – ami közel 15 kilométer megtétele után még maradt – szükségünk volt ahhoz, hogy felküzdjük ide magunkat. Viszonylag tiszta időben és naplementében értünk fel a csúcsra. Innen gyakorlatilag a teljes Turóci-medencére – benne a keletről nyugatra tartó Vággal – rálátásunk volt, a háttérben a Kis-Fátra vonulataiban gyönyörködhettünk, északra pedig a szlovák–lengyel határon lévő Babia Góráig is elláttunk.
Érdekesség, hogy a szomszédos Kis-Fátrában is található egy Kl'ak nevű csúcs. A szlovák kľak szó egy oldalra dőlt csúcsú, görbe dombot, hegyet jelent, méghozzá az ívelt, hajlott (ekenyél), görbe (törpefenyő) szóeredet alapján. Mire a korábbihoz hasonlóan meredek sziklafalon leereszkedtünk a Kl'ak túloldalára, már bőven sötétedett, előttünk azonban még 3 kilométernyi út állt a Príslop-nyeregben található menedékházunkig.
Valószínűleg nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy nem szabad hosszú, többnapos túrára indulni fejlámpa nélkül. Sosem tudhatjuk, hogy mikor alakul úgy a helyzet, hogy még a hegyen vagyunk sötétedés után, ilyen helyzetben pedig egy fejlámpa hatalmas segítséget jelent. A saját példám mutatja azonban, hogy nem elég, ha van nálunk fejlámpa, pótelemet is mindenképp kell vinni magunkkal.
Saját fényforrás hiányában úgy döntöttem, hogy a csoport közepén fogok lejutni a hegyről, így látom majd, hogy az előttem lévők merre mennek, illetve a mögöttem jövők fényéből valamennyi elém is jut. Jó elképzelés, borzalmas kivitelezés. Végül azért én is lejutottam a hegyről, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legnyugodtabb túraélményem volt 340 métert ereszkedni gyakorlatilag félvakon.
A túravezetőnk ekkor már érezhette, hogy elfogyott a csapat energiája, így a nem éppen könnyű körülmények között énekléssel tartotta bennünk a lelket – és távol tőlünk az éjszaka sokkal aktívabb medvéket. Valószínűleg életem egyik legszürreálisabb élménye, ahogy Cseh Tamás dalokat énekelve, vaksötétben, a hegyoldalban csúszkálva „küzdök az életemért”. Csak hogy stílusosan zárjuk a napi túraszakaszt, még utoljára leszakadt az ég, így zuhogó esőben érkeztünk meg a Príslop-menedékházhoz (Koliba Príslop).
A menedékházak különlegessége, hogy a legtöbb esetben nem foglalhatóak, aki kapja, marja alapon működnek, de azért a túrázó közösség eléggé összetartó, pláne rossz időben mindenkinek szorítanak helyet. Így volt ez most, a mi esetünkben is. Mire este 10-kor megérkeztünk, egy kedves szlovák pár már éppen lefekvéshez készülődött. Ennek ellenére beinvitáltak minket, sőt a férfi még néhány szlovák népdalt is énekelt nekünk, amíg mi a vacsoránkat készítettük.
A menedékházak alapvetően elég puritán felszereltségűek. Legtöbb esetben tényleg csak egy elnyűtt matracot és fedelet kapunk a fejünk fölé. Ha szerencsénk van, akkor van egy kályha is, amiben tüzet tudunk gyújtani. A Príslop-menedékház lenti részében 4 embernek van hely, de a padláson akár még 8-10 ember is elaludhat. A dolog szépséghibája, hogy a tető két oldalán egy-egy háromszög alakú lyuk van, hogy nyáron jusson be levegő, ez azonban nem befedhető. Így hidegebb időben itt bizony süvít be a fagyos szél.
Ezért, mint másnap reggel kiderült, az éjszakát elég különböző módon éltük meg. Én az alváshoz több réteget is magamra vettem a hálózsák alá, ezenkívül pedig még egy külső hőtartó huzat is felkerült a hálózsákra, így kifejezetten jól aludtam. Azonban nem mindenki járt ilyen jól. Volt, akinek a hálózsákjának a cipzárja romlott el, és nem tudta teljesen behúzni, és volt olyan is, aki hiába vett magára több réteget, annyira fázott, hogy szinte képtelen volt elaludni.
Vissza a civilizációba
A harmadik napunk reggelére elvonult az eső. Felkelés után gyorsan tüzet raktunk a menedékház előtt, a közeli forrásból pedig vizet hoztunk a reggelinkhez (zabkása aszalt gyümölcsökkel és magvakkal). Az utolsó napi túraszakaszunkat reggel módosítottuk a társaság fáradtsága és az előző este kapott információk alapján. Az eredeti terv szerint a Príslop-nyeregből Ľubochňára (Fenyőháza) mentünk volna, a szlovák pár azonban ezt nem ajánlotta medveveszély és a kidőlt fák miatt. Így végül a Nagy-Fátra lábánál fekvő Krpel'any (Kerpelény) lett az utolsó úti célunk.
A harmadik napi szakaszunk így 9,5 kilométerre csökkent, mindössze 230 méter szintemelkedéssel, amit a nyeregből elindulva nagyjából le is tudtunk. A legmagasabb csúcs az úton a Kékesnél éppenhogy csak magasabb Vysné Rudno (1056 méter) volt, onnan pedig már végig fenyveses, bükkös környezetben ereszkedtünk le a Turóci-medence (Turčianska kotlina) északi végébe.
A Nagy-Fátra nyugati gerincéről a Kerpelénynél futó nagy elektromos vezetékeknél tértünk le, majd 3 kilométer múlva elértük a lakott terület szélét. A városka határában átkeltünk a Vág (Váh) folyó felett, és elhaladtunk a vízerőmű mellett, ami a felduzzasztott folyó vízét használva termel energiát 1957 óta. Túránk a kerpelényi vasútállomáson ért véget. Átvonatoztunk Rózsahegyre (Ružomberok), ahonnan FlixBusszal 4 óra alatt Budapesten is voltunk.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További szlovákiai túrák:
