Amikor feltöltődni indultunk Azerbajdzsán legmagasabb hegyére, a 4466 méter magas Bazardüzüre, álmunkban se gondoltuk volna, hogy szó szerint sikerülni fog. Feszültséggel teli túra a Kaukázusban.
A csúcs előtti széles gerincen 80-100 kilométer/órás szél csapkod keresztbe, Gabi a karomba kapaszkodik. Próbálom szélárnyékban tartani, ne lökje ki egy szélroham. Kabátom kapucnija fáradhatatlanul pofozza arcom bal felét, orromat-szememet igyekszem óvni a nagy nyomással érkező, ritkás hódara elől. 4400 méter felett vagyunk, vastag ködfoszlányok rohannak el közvetlenül előttünk. Néha kibukkan a negyven méterre levő csúcs. Mindjárt odaérünk. Egyszer csak ezer tű szúrását érzem a fejemen és sistergés hallatszik, mint amikor valaki állomást keres egy régi, rossz rádión. A túrabot fémrészét fogó kezemen szikra pattan, csíp, mint az állat. Aztán a derekamon is, a fémcsat közelében. Majd a bakancs acélrészeinél. Egymásra nézünk Gabival: „Villámfészek! Húzzunk innen lefele!”
Ha bármikor eszembe jut jövőben a 4466 méter magas Bazardüzü csúcs megmászása, mindig ez a kép fog felidéződni bennem. Szerencsére a viharfelhő, aminek a közepébe kerültünk, gyorsan elment, a további kisüléseket is elkerültük kicsit lejjebb egy szikla árnyékában. Sőt, aztán még vissza is mentünk a csúcsra, de kezdjük inkább a legelején!
Ha manapság egy magashegyi túrázó a 4000 méteres határ fölé szeretne jutni, nincs egyszerű dolga Európában: a klímaváltozás miatt arra a pár csúcsra is nehezebbé vált az út, ahová eddig lehetséges volt felmenni. Ezért is örültem, amikor lehetőségünk nyílt a Keleti-Kaukázus azerbajdzsáni négyezreseinek megmászására. Hó semmi, szépen felcsoszogunk, mi baj lehet? – gondoltam. Persze az élet általában nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
Feszkó a Bazardüzün
Az utazás viszont igen, Bakuba direkt járat indul Budapestről, négy óra alatt már Azerbajdzsán fővárosában lehetünk. Innen következő állomásunk Khinalig hegyi falu, ami az ország legmagasabban (2180 méter) fekvő településeként sokáig a legmegközelíthetetlenebb is volt, de mára kisbusszal 4-5 óra alatt elérhető aszfaltúton. Szállásunk helyi szemmel nézve modern: mosdó és zuhanyzó is van (tábori minőségben), de a közös étkezőbe gyakran betéved egy tyúk az udvarról, és az esti vécézéshez is a hazatérő tehenek között kell áttolakodnom.
Délután még teszünk egy előakklimatizációs sétát a 2700 méter magas, de füves rétekkel borított Kharibulbul hegyre, ami egy nagyon ritka és szép azerbajdzsáni virágról kapta a nevét – sajnos nem látunk belőlük, már rég elvirágoztak. Az esti vacsora (zöldségleves csirkével, krumplival) után korán ledőlünk, hogy másnap frissen ugorhassunk fel egy ezeréves, a szovjet időkből maradt négykerék-meghajtású teherautó platójára. A túra kiindulópontjáig ezzel döcögünk úttalan utakon, atomjainkra rázódva.
Egy ponton már a mindenen átmászó GAZ–66-os sem tud továbbmenni, itt leszállunk, felvesszük a tábori felszereléssel (sátor, aláfekvő, hálózsák, főző, kaja) teli hátizsákunkat, és megindul a kaptatás a vad Yatig-patak sziklás völgyében az alaptábor felé. Az út szerencsére nem sok: négyszáz méternyi szintet emelkedünk négy kilométeren, de 25 kilós hátizsákom, valamint a patakátkelésekkel és völgyfalcsuszamlásokkal dúsított ösvény kiveszi az erőt rendesen. Az utolsó átkelésnél a frissen olvadt, néhány fokos gleccserpatak térdig érő hullámai között kelünk át mezítláb: ébresztőbb hatású, mint a legerősebb tripla kávé.
Táborunk elképesztő helyen van: egy déli fekvésű, aránylag sík, füves-virágos terasz a hegyoldalban. Sehol egy fa, a sziklák is messze, teljes erővel tűz a fejünkre a nap. A körülbelül 15 fokos hőmérsékletet ilyenkor kánikulának érzi az ember, szinte serceg a bőr az UV-sugarak alatt. Elsétálunk egy közeli tóig, aztán a patakból szűrt ivóvízzel lekísért (liofilizált) sonkás krumplipüré elfogyasztása után eltesszük magunkat másnapra. (Párommal nem kockáztatunk, a pakisztáni hegyekben megtanultuk, hogy ételben-italban fő a biztonság, mert egy szűnni nem akaró hasmenés lehetetlenné teszi a legkönnyebb csúcshódítást is.)
Hajnalban tizenöten vágunk neki a 4466 méteres Bazardüzünek, Azerbajdzsán legmagasabb hegyének. Nincs igazán hideg, a felfelé lépkedésben kimelegszünk, lassan jön fel a nap is. Az ösvény nagyon egyhangú. A táborból nézve iszonyúan meredeknek és omlósnak tűnik, ahogy ferdén halad felfelé az apróra őrlődött, törmelékköves lejtőn, de rajta állva érzem, hogy van tartása. Csissz-csossz – cammogunk lassan felfelé. Ahogy egyre feljebb érünk, laposodik az emelkedő szöge, megjelennek a hófoltok.
Bár tökéletesen tiszta ég alól indultunk, az ötórás menetelés vége felé megjönnek hirtelen nyugatról a szürkésfekete viharfelhők. Bízunk benne, hogy a hegyvonulat eltereli, távol tartja tőlünk őket. A hegyen túlról, az orosz oldalról mennydörgés hallatszik, villan is néhányat valami. „Problem” – mondja szűkszavúan hegyi vezetőnk, Saiq. Hosszan böngészi telefonján a meteorológiai radarképeket, aztán int, hogy menjünk tovább. Hát jó, ha ő mondja. Közben üvöltőre vált a szél, kisebb vihar szórja meg jeges kis golyókkal vékonyan a lapos hegyhátat. Az emberek elbizonytalanodnak, kicsit szétszóródunk. Gabival ketten haladunk a közeli csúcs felé, hárman mennek előttünk látótávolságban. A szél tovább erősödik, és jön a jelenet, amit a cikk elején vázoltam.
Egyszer az Andokban jártam már hasonló villámfészekben, olyan 5500 méteren, ezért nem pánikolok be annyira. Összeszedem párom elhajított botjait, és lejjebb behúzódunk a többiekkel egy aránylag biztonságos zugba. Többen még sokkolva vannak a hirtelen jött elektromos kisülésektől. Próbáljuk kitalálni, mi lehet ez a jelenség, de nem jutunk messzire.
Egy héttel később, itthon Simon Gergő meteorológus próbált magyarázatot adni kérdésemre. Eszerint egy képződő zivatarfelhő kellős középén lehettünk, töltésszétválasztás közben, amikor villámkisülés még nincs, de az ahhoz szükséges erők már megvannak. Ilyet lentről, kilométerekkel a felhők alatt természetesen nem lehet megélni, mi azért éreztük a feszültséget, mert szó szerint benne voltunk a felhőben. Nagy szerencsénk volt, hogy nem lett villámkisülés a helyzetből, és a felhő gyorsan továbbállt – mondta Simon Gergő.
Az elektromosságtól zizegő felhőt gyorsan messzire fújja az erős szél, az ég kikékül. Elindulok, hogy körülnézzek fent, hiszen néhányan fennmaradtak, amikor lerohantunk. Félúton találkozom két társunkkal, egyikük később azt mondja, hogy olyan felfokozott állapotban volt, hogy észre se vette igazán, mi történik körülötte.
A csúcsot egy fémcsövekből összetákolt gúla jelzi, rajta orosz feliratú tábla két hegymászó emlékére. Igen, most pedig lépek egyet, és hopp, már Oroszországban is vagyok. Az orosz–azeri határ ugyanis pont a Kaukázus vízválasztóján halad, csakúgy, mint Európa határa. Kicsit totyogok még Európából Ázsiába, meg vissza, lövök pár csúcsfotót a közben felérő többiekkel, aztán elindulunk lefelé, nehogy visszatérjen az elektromos felhő.
Lefelé már azon viccelődünk, hogy milyen jól feltöltődtünk a Bazardüzün. A hegy neve amúgy is viccesen hangzik, valójában annyit jelent, hogy Bazártető, ugyanis a túloldali völgy alján rendszeresen hatalmas vásárokat rendeztek a középkorban. Sokkal gyorsabban haladunk, mert a szerpentint átvágva egyenesen lépkedünk lefelé. Mintha hétmérföldes csizma lenne rajtunk: a laza törmelékben szinte síelve csúszkálunk a lejtőn, igaz, bakancsom kissé megszenvedi az éles kis kavicsok ezerfogú harapásait. Az ötórás felfelé baktatáshoz képest három óra alatt lenn vagyunk a táborban, ahol rápihenünk a túrára, és korán ledőlünk aludni. Vizuális típusoknak az útról készült minivideó jól összefoglalja a lényeget.
Nem kevésbé veszedelmes kalandok a Királyok hegyén
Következő nap ismét egy kis teherautózás vár ránk, ehhez le kell cipelni a tábort, és tíz kilométert zötyögni a platón a másik nagy hegy, a Shahdag (Şahdağ) alá. Teherautónk nem jön üresen, 12 fős lengyel társaságot hoz. Ők a váltás. Több csapat nem nagyon fér be még szezonban sem, mert kevés a táborhely. A katonák amúgy se engednének át senkit a határsávon a völgy alsó részében, szóval bármilyen csábító is az egyéni túrázás, itt nem nagyon lehetséges. Ezt az érzésemet csak erősítik a több helyen is vadul a teherautónak ugró nagy darab, marcona pásztorkutyák, akik a völgyben legelő ezernyi birkát vigyázzák. Vezetőnk szerint évente 500-600 túrázó indul el a Bazardüzüre, főleg kelet-európaiak.
A GAZ–66-os itt sem tud felvergődni teljesen az alaptáborig, egyórányi cipekedés vár még ránk táborverés előtt. A Shahdag alaptábor gyökeresen más környezetben fekszik, mint a Bazardüzüé. Nem sivár törmeléklejtős hegyoldalak övezik, hanem mészkőből és márványból álló hatalmas sziklafalak, és az azokból kiszakadt, háznyi méretű szikladarabok alkotják azt a labirintust, aminek a szélén sátrat verünk. A tábor melletti sziklapadról gyönyörű a kilátás a völgyre, a közelben mesebeli vízesés zuhog. Eszegetünk, pihengetünk, élvezzük a paradicsomot, mert másnap hajnali négykor indul az újabb csúcstámadás.
Ugyan a Bazardüzü Azerbajdzsán legmagasabb hegye, de a környező nemzeti parkot mégis a Shahdagról nevezték el, aminek a neve is jóval méltóságteljesebb: magyarul annyit tesz, hogy a Királyok hegye. Másnap hajnali négykor a fejlámpák fénykörében nem sokat látunk abból a látványos sziklakertből, amin keresztülvágunk a hágó felé. Nem szeretek korán, félvakon indulni, de el kell ismernem, hogy hasznos dolog. Olyan, mint egy sötét időalagút: inger nélkül, gyorsan telik az idő, és mire felvirrad, már megtettük az emelkedő harmadát.
A hágó túloldalán ismét világot váltunk. Vége a zöld, sziklakertes völgynek, egy kövekkel teli hatalmas medence terül el előttünk. A medence bal oldalán a Shahdag hatalmas, mindent leuraló masszívumának égbe törő sziklafalai meredeznek vészjóslón, körben a „futottak még” kategóriába tartozó egyéb hegyek. Kicsit a Dolomitokra emlékeztet a hegytömb: folyamatosan málló, függőleges, gigantikus sziklamonstrum, aljában hatalmasan elterülő törmelékszoknyával.
E két kilométer széles törmelékszoknya ölén kell átkelnünk, folyamatos kőgörgetegveszély mellett (csak ennek a kis szakasznak a kedvéért hoztunk magunkkal sisakot). Pár száz méterrel előttünk egy többmázsás szikla válik le a falról, és nagy robajjal görög lefelé a lejtőn. Jó, hogy nem vagyunk alatta. Úgy érzem magam, mint egy légy, ami az álmos, de fürge kezű parasztasszony szoknyáján akar átszaladni: a végzet bármikor lecsaphat. Ráadásul a lejtő, amin vízszintesen haladunk, elég lazán egymásra gurult, billenékeny, nagy kövekből áll. Ha az egyik szerencsétlenül fordul ki a lábunk alól, az egész hegyoldalt ránk rántja. Ezért jókedvűen, de úgy haladunk tovább, mint ha tojásokon lépkednénk.
A törmelékszoknya végén észrevesszük: felkúsztak a felhők. Élénken él még bennünk a Bazardüzü platójának emléke, hosszas tanakodás kezdődik. Van, aki vissza is fordul, azeri tolmácsunk kíséri el GPS-es térképpel felszerelkezve. Saiq viszont ismét továbbot int, nekilendülünk a száz méterrel feljebb lévő nyeregnek, hogy ott jobban körülnézzünk a felhőtérképen. A nyeregbe érve a túloldalon feltárul maga a hegyi mennyország. Vagy maga a pokol, hiszen ilyen változatos és vad vidéket csak a balkáni Elátkozott-hegységben láttam még. Gigászi sziklatornyok, barázdált kőoszlopok, hihetetlen formák minden mennyiségben.
És ami a legjobb: a medencébe felkúszó felhőtömbök megnyugodtak, nem jöttek feljebb, mi meg jóval a felső felhőhatár fölött vagyunk. Ráfordulunk a szélesen emelkedő, néha összeszűkülő gerincre. Még egy hosszú kaptató vár ránk, hómezőkkel, olvadt-jeges, sáros törmelékfoltokkal, amik néhány helyen úgy nyelik be bakancsunkat, mint a mocsár. Vidáman érünk fel a csúcsra, ahol van ugyan szél, de sokkal kellemesebb a helyzet, mint a Bazardüzün. Körbenézve alig látunk valamit a kéken ragyogó ég alatt. A szomszéd, alacsonyabb csúcsokat elborítja a felhők vattatengere.
Alaposan kiélvezzük a helyzetet, mert jó eséllyel mi vagyunk az első magyar csapat, ami felért a Shahdagra. (A Bazardüzün már többen is jártak, a magyar utazó Déchy Mór a 19–20. század fordulóján hét nagy expedíciót is vezetett a Kaukázusba, majd még sokan mások.) Lefelé a törmelékszoknyáig tart a vidámság. Beereszkedünk a tejfehér felhőkbe, alig látunk valamit. Egyre többször fordul ki lábam alól a kő, esek-kelek. „Mi a fene, idefelé nem volt ennyire nehéz ez az út” – gondolom magamban.
Persze hogy nem, mert a fehér homályban letévedtünk róla. „Problem” – mondja ki ismét vezetőnk, Saiq, a szót, amit nem szeretek hallani hegymászás közben. De valahogy megtalálja a nyomvonalat a térképen, és sikerül is nagyobb balesetek nélkül levergődnünk rá. Szerencsésen elérjük a kőszoknya végét, a ködös völgyben pedig sajnos ugyanannyit látunk, mint a hajnali szürkületben. Csak körvonalakat. A táborba érve hálát adunk az égnek, hogy csak enyhe permetet küldött ránk, így nem kell ronggyá áznunk táborbontás közben. Mire leérünk a placcra a cuccokkal, és jön értünk a teherautó, már újra süt a nap. (A shahdagi menetről szóló minivideó pedig itt nézhető meg.)
Ha valakiben, aki idáig eljutott a cikk olvasásában az merülne fel, hogy a sok küzdés, veszélyes helyzet miatt esetleg megbántuk volna az utat, azzal közlöm, hogy egyáltalán nem. Egy négyezres csúcs tetején állni még szaggató szélben is fantasztikus, csakúgy mint az ilyenkor jelentkező, szinte orgazmusszerű „megcsináltam-érzés”. Körben a világ a lábunk alatt hever, ha szerencsénk van, ellátunk messze a csipkés csúcsok felett, ha pedig a felhőpaplan fölött állunk, kicsit tényleg a mennyekben érezhetjük magunkat. Egy szó mint száz: megéri.
A Szelek városa
Visszatérve Bakuba (lefordítva: a Szelek Városába) egy napunk marad megismerni a környéket. Ezért csak felületes benyomásaim maradnak az olajvezetékek lefektetése után kirobbanó fejlődésnek induló azeri fővárosról, amit a helyiek szerényen csak Párizs és Dubaj szerelemgyerekének tartanak. Valóban látszik, hogy Bakuba dől a pénz, hihetetlen formájú modern felhőkarcolók szegélyezik a központját, ahol barokk és klasszicista jellegű épületek váltják egymást. A főterek nagyok, parkosítottak, tiszták, és rengeteg az ember. A szupermarketek tele nyugati áruval, muszlim országhoz képest rengeteg a pub és söröző. (Az alkoholfogyasztás tilalmát itt a testvéri Törökországhoz hasonlóan nem veszik szigorúan az emberek.)
A legautentikusabb épület a picinyke óvárosban magasodó 12. századi Szűz-torony. A műemlékhez számos legenda kapcsolódik, amikben egy Jeanne d’Archoz hasonlatos tűzhajú lány megvédi az ellenségtől a várost. Más világiasabb vélemények szerint azért Szűz a torony neve, mert „az ellenség sosem penetrálta”. Ezt nyilván elősegítette, hogy a toronyba nem visz fel lépcső, a katonák kötélen másztak fel belül, ha azt elvágták fent, senki nem tudott felmenni. A torony tetején régen holttestemésztő volt, a kitett porhüvelyek „fertőtlenítését” a keselyűk intézték, és persze a tengerről közelítő ellent is a toronyból figyelték. Terjedelmi és elhoppálozódási okokból nem térek ki a legutóbbi hegyi-karabahi háborúra, amit az azeriek fölényesen megnyertek, de az tény, hogy általános téma még mindig a városban.
A város tengerparti sétánya szép, de a környéken tomboló gáz- és olajkitermelés következtében nem mondanám éppen frissnek és illatosnak. A vízbe be se merjük tenni a kezünket. Baku az olaj- és gáziparnak köszönhetően sajnos a világ egyik legszennyezettebb fővárosa. A Kaszpi-tenger a város mellett nem a legtisztább, a legközelebbi, jó minőségű strandhoz 21 kilométert kell autózni. Egy érdekesség még, aztán abbahagyom a virtuális idegenvezetést. Baku a Föld legalacsonyabban fekvő fővárosa: 28 méterrel a tengerszint alatt fekszik. Persze nem a Kaszpi-tengerhez, hanem a Balti-tengerhez képest.
A város árai egyébként valamivel a magyar árak alatt vannak, ha betérsz egy vendéglőbe, akkor dolmával (hússal töltött szőlőlevél), a rizses húshoz hasonló piláffal, vagy az utcán a kutabbal (hússal vagy zöldséggel töltött lepény) nem nyúlsz mellé. Ha van időd 20 kilométerrel távolabb menni, akkor a kobusztáni sziklarajzokat bemutató érdekes múzeumot csak ajánlani tudom, a nevezetes sárvulkánok viszont csak néhány csalódást keltő puha buggyanást tudtak produkálni.
További több mint száz kép a galériában, itt.
A két túra nagyítható túratérképen:
A cikk elkészítéséhez elfogadtuk az Eupolisz túraszervező iroda felajánlását, a szervezet fizette újságírónk kinti költségeinek egy részét, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt. A repjegyet Bakuba a Wizz Air biztosította.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
Hasonló, keményebb csúcstúrák:
- A Karakorum nirvánája, ahová egy gleccserútvesztőn vezet az út
- Forró menetelés az arab sivatag hegyeiben
- A Himalája legszebb túrája, az Everest Base Camp Trek
- Nem egészen olyan a Kilimandzsáró tetején állni, mint amire számítanál
- Robotok a hajnali gerincen: a Mont Blanc megmászása
- Viszontagságaim az Andokban, a világ legmagasabb vulkánján
