Feleségemmel, 7 és 11 éves fiainkkal egész pontosan 4973 kilométert tettünk meg egy több mint hat méter hosszú lakóautóval 22 nap alatt az Egyesült Államok négy nyugati nemzeti parkját érintve. Megérkezés a néhol lehangoló arcát mutató Las Vegasba, semmihez sem fogható, szédítő kilátás a Grand Canyonban, önfeledt rohangálás homokdűnéken, az őslakosok több ezer éves rajzai a sziklákon, majd egy furcsa hely, ami elsőre űrbázisnak néz ki. Első rész.
Nem vagyunk kezdő lakóautósok. Utaztunk így már többször is, így amikor elhatároztuk tengerentúli nemzeti parkos túránkat, nem volt kérdés, hogy az utazásnak ezt a módját fogjuk választani. A tervezésnél szempont volt, hogy átlagosan napi 2-3 óránál többet nem szeretnénk vezetéssel tölteni, hogy ne lépjük túl se a mi, se a gyerekeink tűréshatárát.
Viszonylag pontos útitervet raktunk össze, amit utólag is köszönünk két nagy utazó ismerősünknek, Schmid-Lengyel Móninak és Hársas Péternek. Ebben rögzítettük, melyik nap hány kilométert teszünk meg, melyik kempingekben és hány napot alszunk, és ennek megfelelően alakítottuk foglalásainkat is.
A Telex fotóriportereként úgy gondoltam, hogy az utazásról egyfajta vizuális naplóként, a helyszínek domináló színvilága alapján, több részletben számolok be. A vörös színnel kezdjük, ami a kősivatagok, kanyonok világát uralja, aztán következik a zöld (hegyek, fenyőerdők), és a kék szín (óceán).
Las Vegas, Hoover gát, Grand Canyon
Huszonnégyórás utazás után gépünk Las Vegasba érkezett meg, a repülőtérről belvárosi szállásunkra Überrel jutottunk be gyorsan és olcsón. Nem akartunk sok időt tölteni Las Vegasban, mivel éreztük, hogy ez nem feltétlenül a kisgyerekes családok kedvelt desztinációja. Feleségem a Flamingo hotelt választotta, leginkább a kedvező árfekvése miatt.
Az első pillanattól kezdve villantak be a városhoz kapcsolódó filmélményeim. Például a Better Call Saul, ahogy az autóból kitekintve egymás után jöttek az ügyvédeket reklámozó óriásplakátok, amelyek megbízható, kemény, vicces jelzőkkel próbálták eladni hirdetőik jogi tevékenységét.
A Casino című film eleganciájából kevesebb jött szembe, a Las Vegas, végállomás című film kisírt kutyaszemű, alkoholista karakterét megformáló, szétesett Nicolas Cage-ből viszont annál több. A szállodába lépve óriási embertömegbe keveredtünk, a legénybúcsúsoktól a kétes tevékenységű hölgycsapatokig sokféle társaságba futottunk bele. Nehezen tudtuk a gyerekek figyelmét másfelé terelni.
Nagyvonalú, zárt, turbólégkondival lefagyasztott promenádok több ezer négyzetméteres szőnyegpadlója vezetett végig a játéktermeken, amelyek növényi mintái fel akartak kúszni a lábamra, mintha csak a Félelem és Reszketés Las Vegasban című filmbe olvadtam volna. De nem ezért jöttünk, hanem hogy pihenjük egy éjszakát. Ez nagyjából sikerült is, de csak miután a szomszédban bulizó fiúcsapat éjjel fél kettő magasságában elcsendesedett.
Másnap délelőtt sétáltunk egy kicsit a Flamingó hotel környékén. Elmentünk a Mirage, a Venetian, a Bellagio, a Caesar’s Palace szállodák előtt. Úgy éreztem, mintha az egész város az illúzióról szólna, egy nagy mintha. Az épületek imitálnak egy stílust, történelmi kort, például az egyiptomi piramisokat, a velencei Szent Márk teret, a Sóhajok hídját, a Rialtót – talán csak a sötét középkor maradt ki, de az érthető. És persze nem hiányoznak az újkori szimbólumok sem, mint például a Szabadság szobor és az Eiffel torony.
Délben felvettük a négyszemélyes Ford lakóautót, amiben ketten a tetőrészen, ketten pedig az ülőrészből kialakítható fekhelyen lehet aludni. Vettünk telefonkártyát, bevásároltunk a Walmartban, feltöltöttük a hűtőt és beszereztünk 12 dollárért egy ülésmagasítót. Utóbbi később igazán bölcs döntésnek bizonyult, mert míg Nevadában ennek nem vették szigorúan a használatát, később Kaliforniában csak úgy engedtek fel minket a Yosemite Nemzeti Parkig menő turistabuszra, ha a gyerek alatt van a magasító.
Első célpontunk a Grand Canyon volt. Nem akartuk egyben lenyomni a 4-5 órás utat, ezért aludtunk egyet egy Kingman nevű településen, amit a 66-os út szívének tartanak. Útközben megnéztük a Hoover gátat, ami méreteiben és színvilágában is lenyűgöző volt.
Grand Canyon
Másnap időben elindultunk, hogy kora délután megérkezhessünk a Grand Canyon Nemzeti Parkon belül foglalt kempingünkbe, ami kialakításában eleve meglepően szellős volt, és ezt az érzést még fokozta, hogy csak körülbelül félig volt tele.
A fő kilátóponttal, a Mather Pointtal kezdtünk, ahol viszonylag sok ember volt, de ez egyáltalán nem volt zavaró. Az elénk táruló látvány egy hozzám hasonló, zalai dombok között felnőtt embernél kellemes szédülést okozott. Semmihez sem fogható, hogy akár 30-40 kilométerre is el lehet látni a horizont irányába, lefelé pedig közel 1,5 kilométeres, szinte függőleges szakadék hajlik a lábunk alá. Aztán a Yavapai Pointtal folytattuk, a végén pedig az interaktív érdekességekkel tömött, gyerekkedvenc geológiai múzeumot néztük meg.
Másnap a kempingben a közelben lévő lakóautó mellett békésen legelésző szarvasra ébredtünk. Reggeli után felpattantunk a nemzeti parkot behálózó buszjáratra, hogy a Bright Angel Trail útvonalon megkezdjük kétórás túránkat lefelé a kanyonba.
Érdekes tapasztalat volt a meglátogatott nemzeti parkokban, hogy az információs pontok munkatársai és a buszvezetőként dolgozó emberek szinte kivétel nélkül jó kedélyű, viccelődő nyugdíjaskorúak voltak, míg a rangerek, parkőrök diákéveikben járó fiatalok.
Délelőtt tíz és délután négy óra között a forróság (40-46 fok) miatt nem ajánlják a túrázást, ezért 8-kor indultunk. A feleségem az első 100 méter után visszafordult, mert nem tudott megküzdeni a tériszonyával, így a fiúkkal folytattuk az utat. Lefelé haladva méterről méterre forrósodott a levegő.
Nem teljesítménytúra volt a cél, komfortzónán belül akartunk maradni, ezért is határoztuk el, hogy maximum két órát szánunk az oda-vissza sétára. Egy órát mentünk lefelé, aztán visszafordultunk. Mivel felfelé folyamatosan hűlt a levegő, ezért gyorsabban is haladtunk. Egyszer megálltunk pihenni, beálltunk egy szikla árnyékába, ami azért is volt szerencsés döntés, mert pár perccel később öklömnyi kövek zúgtak el mellettünk az arra kóricáló hegyi kecskék miatt.
Nagyobbik fiammal később elindultunk a Rim Trailen a Hopi Point kilátóig, ahonnan az esti naplementét is megnéztük később. A kisebbik fiúnknak elég volt a délelőtti túra, ő már csak fára akart mászni. A kanyon melletti fák gyönyörűek, ahogy az időjárás viszontagságai miatt elhagyják kérgüket, és megmutatják belső anatómiájukat, erezetüket.
Aztán jött az ebéd, ahol gyorsan felmértük, hogy két gyerekmenü és egy felnőtt főétel, amihez lila és piros színű nachos chips járt sajtos mártogatóssal, valamint ingyen víz és két újratölthető kávé, bőven elegendő kalóriát biztosít mindenkinek estig. Mindezekért 55 dollárt fizettünk, azaz kb. 18 500 forintot.
Este két átszállással, három shuttle busszal mentünk vissza a Hopi Pointra – körülbelül 20 perc volt az egész út. Innen kísértük végig a naplementét, azt a színváltozást, ahogy a hasadék felső csipkéi egyre vörösebbé válnak, a völgyek pedig sötétbe borulnak.
A jetlag még bőven sújtotta családot: a kisebbik fiam hajnalban kelt, így igyekeztünk hamar nyugovóra térni. Előtte még lefoglaltunk egy vízitúrát a Colorado folyón, amit másnap 11 óra 30-kor kellett elcsípnünk a háromórányi autóútra lévő Page-ben.
Úgy kalkuláltunk, hogy ha 30 perccel előbb megérkezünk, akkor is van időnk néhány rövidebb megállóra, amit még az elején a Grand Canyon keleti kijáratánál lévő Desert View Watchtower kilátónál meg is tettünk.
Útközben azonban egyszer csak átváltott az óránk egy órával későbbre, pedig még ugyanabban az államban voltunk. A feleségem pánikba esett, egyrészt azért, mert így nem értük volna el a csónaktúrát. Másrészt itt tudatosult bennünk először igazán, hogy az itteni utak többségén nemcsak internet nincs, hanem térerő sem. Egy órát mentünk feszített tempóban, mire sikerült felhívnunk a túravezetőt, aki álmoskás hangon megnyugtatott minket: ugyanaz az időzóna van Page-ben, mint a Grand Canyonban, csak az útközben lévő indián rezervátumban van valamiért egy órával később.
Colorado folyó
A Marble Canyonon keresztül vittek minket a Coloradóhoz. Utunkat „sziklagombák” kísérték, amiket az eső és a szél formált, a háttérben természetes esőcsatornákkal barázdált kopár hegyekkel.
Felfújható motorcsónak várt minket, olyan méretű, mint amilyeneket legutóbb a török–görög tengerszorosban láttam, amikor családok menekültek a szíriai háború elől. A háromórás vízitúrán a motorcsónakot vezető fiatal lány részletesen beszámolt az élővilágról, a folyó mellett békésen legelésző vadlovak életmódjáról. Megtudtuk, hogy a vadkecskék mikor borjadzottak, a sasfélék pedig hova fészkeltek.
Vékony szemöldökként futó zöld csík választotta el a különböző földtörténeti korban gyűrődött, majd a víz által formált, és helyenként áttört vörös sziklákat a 6-8 Celsius fokos, sötétbe hajló víztől. A sziklafalakat néhol a vezető által algakakiként definiált fekete minták festették át.
Az utazás felénél kikötöttünk egy fél órára a Horseshoe Bend nevű Colorado kanyarulatnál, amit két nappal később felülről is megcsodálhattunk. Ez a hely attól is különleges volt, hogy egy tízperces sétával elkirándulhattunk az őslakosok 3-6 ezer éves sziklarajzaihoz
Monument Valley
A napnak azonban a Colorado folyós kirándulással még nem volt vége. Nem tudtam elengedni, hogy megnézzük a számos western film forgatási helyszíneként ismert, vagy akár a Forest Gump futójelenetének végén látható Monument Valley-t.
Így vállaltam még három óra vezetést, amit Ennio Morricone spagettiwestern betétdalaival színesítettünk. Este érkeztünk meg, és bár utazásunk során sok helyszínen ígértek fényszennyezésmentes, soha nem látott csillagos eget, azt végül itt kaptuk meg, hullócsillagokkal együtt.
Másnap elindultunk bejárni a közel 30 kilométeres útvonalat, ami táblahegyek és sziklatűk között vezetett. Szinte mindegyik helyszínen csak mi voltunk, így egy kicsit saját élménynek érezhettük. Egy helyen megálltunk, ahol egy indián ranger érces hangon mesélt a sziklák keletkezéséről és elnevezéseiről (Elefánt, Három Nővér).
Page
A westernfilmek forgatási helyszínét elhagyva, Page-nek vettük az irányt. Útközben kinéztem a Lake Powell, Lone Rock nevű partszakaszát, mivel úgy éreztem, egy kis tópartra lenne szükségünk a felfrissüléshez.
Ezt a reményünket be is váltotta a hely, ami érzetre nagyon hasonlított egy tiszta vizű, óriás bányatóhoz, amelyből szemmel láthatóan 15-20 méter magas víztömeg hiányzott a megszokotthoz képest.
Másnap elindultunk a Zion Nemzeti Parkba, útba ejtve a Sand Caves barlangokat és a utahi Coral Pink Sand Dunes állami parkot. A gyerekek teljes őrületben rohanták meg a közel 100 méter magas, rózsaszín árnyalatú homokdűnéket.
Életükben nem láttak ekkora homokozót. Maradtak is volna, ha fizikailag nem készültek volna ki teljesen. De hátra volt még másfél óra autóvezetés, és végül éjszakára megérkeztünk a Zion Nemzeti Parkba.
Zion Nemzeti Park
Zion vörös és rózsaszín hegyek által ölelt völgy, ahol az esték hűvösek, a nappali hőséget pedig a Virgin-folyó kanyarulatainak kismedencéiben lehet csillapítani. A Grand Canyonhoz hasonlóan itt is shuttle buszokkal vagy biciklivel lehet közlekedni a fő állomások között. Innen indulnak a mormonok által elnevezett Angyalvár, Három Pátriárka, Nyugati Templom, Nagy Fehér Trón sziklák alatt tekergő, különböző erősségű túraútvonalak, amelyek sok esetben egymásba kapcsolódnak.
A gyerekek miatt a könnyű és a közepes túraútvonalakat választottuk. Zion legészakibb pontján, a Riverside Traillel kezdtünk, ahol a buszjárat megfordul, és elindul visszafelé a völgybe. A folyó mentén sétáltunk az egyre szűkülő úton, oldalról magunk fölé magasodó sziklafalakkal, amelyeket a reggeli betörő napsugarak feketéről vörösre festenek át. A kanyon végül vízi útvonallá változik, ami már a Narrows Trail közepesen erős útvonala.
Ezt azt jelenti, hogy az itt még jéghideg Virgin Riverben, csúszós köveken kell órákon keresztül menetelni, hogy a végén a felettünk szinte összeboruló sziklafalakat megcsodálhassuk. Ez speciális felszerelést igényel, amire fel lehet készülni, és bérelni is lehet neoprén zoknit, vízálló túrabakancsot, túrabotot. Mi csak 20 percre kóstoltunk bele ebbe az életérzésbe, mert világos volt, hogy hétéves gyerekünk ennek a túrának csak a töredékét élvezné, a többit viszont nagyon nem.
Személyes kedvencünk a Kayenta Trail volt, amit a Middle és Lower Emerald Poolson keresztül tettünk meg. Mivel nagyon meleg volt, és a túra közepes besorolású volt, ezért azt javasoltam a családnak, hogy a túrát az északi, magasabb pontról indítsuk, mert úgy kevesebb szintet kell menni. Ez az útvonal egy vékony ösvényen kapaszkodik fel a kanyon oldalán lévő hegyekre, és – követve vonulataikat – különböző szögekből nyújt változatos rálátást a Virgin-folyó kanyarulataira.
Útközben a sziklafalból kibuggyanó források a táblalemezeken kis medencékké terebélyesednek, ahol a gyerekek ebihalakat hajkurászhatnak. Mindezt 100-150 méterrel a folyó felett, kiváló rálátással a kanyonra. Visszatérve a völgybe egy fürdőzéssel frissítettük fel magunkat.
Másnap felkapaszkodtunk lakóautóval a szerpentinen, ami egy alagúton keresztül vezetett el a Canyon Overlook Trailhez. Ez olyan szűk volt, hogy rangerek irányították a forgalmat, ami mindig csak az egyik irányba haladhatott. A parkolás után a kilátópont oda-vissza egy óra sétát vett igénybe. Az izgalmas útvonal néhol összeszűkült, és a sziklafalhoz lapulva kellett haladnunk, máskor befordulva egy kisebb barlangba hűsölhettünk egy kicsit. Majd egyszer csak kiértünk a kanyon szájához, ahol elénk tárultak az U-alakú völgy zöld bokrokkal, kisebb fákkal színezett vörös sziklái. Olyan volt, mintha karmesteri pódiumon álltunk volna egy teljes zenekar előtt.
Általánosságban elmondható, hogy a túraútvonalak többsége könnyen teljesíthető, és az időtartamok, amiket hozzárendeltek, jelentősen túltervezettek, azaz jóval gyorsabban abszolválhatóak.
Zionból egy Las Vegasban eltöltött éjszaka után a Sequoia Nemzeti Park felé vettük az irányt. A sivatag útközben még adott a szürreális világából egy utolsó, a memóriánkba beleégő képet.
A 15-ös utat övező holdbéli tájban egyszer csak elénk tárult egy űrállomás, legalábbis úgy nézett ki. Ez az ivanpahi tornyos naphőerőmű volt a Mojave-sivatagban. Több százezer tükör három toronyra irányul, amelyek magasabbak a New York-i Szabadság-szobornál. 2014-ben kezdte el működését, de alig egy évtized múlva bezárták, mivel a technológia meghaladta időközben ezt a műszaki megoldást, és drágává vált az ilyen típusú energiaelőállítás.
Éjszaka érkeztünk meg a hűs hegyekbe, a mamutfenyők gulliveri világába, hogy a sivatagi orrfeszítő száraz levegőt az illatok, a vörös színt pedig a zöld váltsa fel.
Újságírónk a túrát szabadsága alatt, saját költségvetésből járta be.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További amerikai túrák a Szépkilátás rovatban:
- A nemzeti park, aminek a bejáratánál le kell adni a szendvicset, nehogy ránk jöjjön a medve
- Földöntúli tájon jártunk az amerikai Halál-völgyben
- A világ legelvarázsoltabb túraútja: a Babafej-ösvény
- Magyar lány az USA legbrutálisabb túráján: Találkoztam grizzly medvével is, nem bántott
- Mit tegyél, ha egy éhes puma néz rád a sötétből? – így járta végig két magyar a 4200 kilométeres amerikai túrát
- Nem nagy cucc, csak egy 1800 méter mély szakadék a sivatag közepén