Mint egy teletöltött zokni – legkönnyebben így lehet leírni, hogy néz ki egy földikutya. És nehéz vitatkozni ezzel az állítással. A szőrős hurkadarabról már azt is nehéz eldönteni, hogy melyik az eleje, és melyik a hátulja. Az állat szemei elcsökevényesedtek, így ez sem segít, leginkább a külön is mozgatható kapafogai árulkodóak, hogy hol is kéne keresni a fejét.
Arra, hogy miért hívják őket földikutyának, nehéz magyarázatot találni, hiszen ezek a rágcsálók még csak nem is ugatnak. A korábban használt népi neveik inkább visznek közelebb ahhoz, hogy mifélék is: ha valahol fogas vakony vagy vak murmutér elnevezésbe botlunk, akkor is róluk van szó.
Élőben persze nagyon kevés esély van megfigyelni őket, mert szinte teljes életüket a föld alatt, kiterjedt járatrendszereikben töltik. Kevés okuk van a felszínre jönni, leginkább a területharc vagy pillanatnyi rövidzárlat lehet az oka, de ezek sem gyakoriak. Amikor a Hajdúbagos határában lévő földikutya-rezervátumba mentünk, mi is csak abban reménykedtünk, hogy legalább a nyomaikra bukkanunk, az egy ufóészlelés esélyével vetekedett volna, hogy szembejön velünk egy zokniforma jószág.
„A földikutyák túrásokkal kommunikálnak felénk, körülbelül másfél méterenként készítenek viszonylag nagy méretű túrásokat. Ezeket homokon a legkönnyebb azonosítani, olykor 5-6 centiméter átmérőjű nagy földhurkákat is fel lehet fedezni bennük, ahogy ferdén elrágott gyökereket, növényi darabokat is, amiket a járatból takarítanak ki” – mondta Moldován Orsolya, a Hortobágyi Nemzeti Park ökológiai szakreferense.
A hajdúbagosi legelőn nehéz is kikerülni ezeket a világos kupacokat, amik mérete jóval meghaladja egy vakondtúrásét. Az egyből látszik, hogy kubikolásban nem kispályások a földikutyák. Moldován Orsolya megemlítette, hogy irodalmi adatok szerint egy 25 dekás jószág egyszerre 5-6 kilónyi földet is képes kitolni. Míg a vakondok ásólapátként is felfogható végtagjaikkal alakítják ki a járataikat, addig a földikutyák a metszőfogaikkal fúrják az alagutakat. A két fog külön is mozgatható, mögötte pedig az ajkukat is össze tudják zárni. A járatokat akkurátusan megtisztítják a növényi törmeléktől és a gyökerektől, a sima, döngölt falakat pedig fejükkel, orrukkal alakítják ki.
A földikutyák fifikásabb túrásokat hoznak létre, mint a vakondok. A túrásláncaikat egy érintő mentén alakítják ki, tehát ha lehúzunk egy földkupacot, biztosan nem a közepén találjuk meg a lyukat. Moldován Orsolya azt mondta, a földikutyák minden szempontból biztonsági játékot játszanak, a túrásláncok geometriája mellett az is védelmi intézkedés, hogy ahol kitúrják a talajanyagot, ott belülről rögtön el is dugaszolják, így még kevesebb esélyt adva, hogy bármilyen ragadozó bejusson a járatba.
A járatokban a nagyon gyorsan mozgó földikutyák biztonságban vannak, de ha a felszínre kerülnek – például mert párzási időszakban összetalálkozik két hím –, teljesen védtelenek, esélyük sincsen, akár macska, akár kutya, ragadozómadarak vagy varjak csapnak le rájuk. A legnagyobb veszélyt persze maga az ember jelenti rájuk.
A földikutyák korábban jóval elterjedtebbek voltak Magyarországon is. A legtöbb élőhelyüket a nagyüzemi mezőgazdaság számolta fel, maga a monokultúrás növénytermesztés sem kedvez nekik, és a talajforgatással, mélyszántással járó munkálatok még gyilkosabb hatással vannak rájuk. Így ma Magyarországon már csak néhány szigetszerű populációjuk létezik, nagyüzemi táblák szegélyeiben, mezsgyékben tudtak túlélni. Leginkább a löszös, homokos talajú gyepekhez, legelőkhöz, kaszálókhoz kötődnek. A hazai fajok erdőkbe nem mennek be, és a cserjéseket sem kedvelik, ahogy legtöbbször a vizenyős területeket sem.
A hajdúbagosi rezervátum 2650 hektárjának nagy részén a nemzeti park által felügyelt legeltetés zajlik, amivel fent tudják tartani a földikutyáknak optimális és változatos fajösszetételű gyepet. A rezervátumot 1976-ben hozták létre, amikor felismerték, hogy ez a furcsa életmódú állat teljesen eltűnhet. Azóta az egyik legnagyobb hazai populáció jött itt létre.
A becslések szerint a rezervátum területén 300 egyed él. A szakemberek a számot úgy hozták ki, hogy mekkora terület alkalmas egyáltalán a földikutyáknak, majd megnézték, hogy hány, nagyjából 20 méter sugarú kör fér el ebben. Egy földikutya járatrendszere ugyanis átlagosan ekkora kiterjedésű.
A fogas vakonyok táplálékszerző járatai 20–40 centiméter mélyen futnak, ezek mellett még kialakítanak egy csomó kamrát és szobát, szeretik elkülöníteni a funkciókat. Van hálókamrájuk, táplálékraktáruk, de külön vécéjük is, amit, ha megtelt, szépen eltömnek, és újat ásnak helyette. Párzáskor, amikor egy hím és egy nőstény összeás, szerelmi fészket alakítanak ki, a vemhesség végén pedig egy kibélelt kamrában folyik az utódnevelés. Ezek a kamrák akár 2–4 méter mélyen is lehetnek. A földikutyák nem alszanak téli álmot, de nyáron, a nagy melegben van egy visszavonulós időszakuk, nevezhetjük ezt hosszú sziesztáznak, amikor nagyon keveset túrnak, inkább a felhalmozott gumókat, növényeket eszegetik. Az őszi esőzésekkel aztán újra aktívvá válnak a november-decemberi leállásig.
Mivel a földikutyák territoriális állatok, egy-egy terület eltartóképessége véges, ami olykor jól is jön. A túlnépesedést a Hortobágyi Nemzeti Park is kihasználja, így a szintén Hajdú-Biharban található Pocsajon is Hajdúbagosról kiköltöztetett egyedek jelentik az állomány magját, de Hajdúsámsonon, Bagaméren és Monostorpályiban is vannak kisebb földikutya-populációk. Moldován Orsolya azt mondta, az a céljuk, hogy minél több önálló állományt hozzanak létre, amik a faj hosszú távú fennmaradását is segítik.
Sokszor azokat az egyedeket telepítik át, amik a felszínen kóborolnak. A fiatal földikutyák általában május végén válnak önállóvá, de a beállt élőhelyeken, amik tele vannak járatrendszerekkel, gyakran a felszínre kényszerülnek. A nemzeti park időnként szervezett befogást is tart, ilyenkor azt használják ki, hogy a földikutyák be akarják tömni a megbontott, szelelő járatrendszerüket. Egy nagyjából egyméteres szakaszt megbontanak, és ezután csak lesben kell állni, várni, míg megjelenik a földikutya a lyukban, és aztán mögé kell csapni egy kapával, elzárva a menekülési útvonalat. A ravaszabb földikutyák persze el sem jönnek a bejáratig, már beljebb elrekesztik a járatukat egy kemény földdugóval. Az emlékezőképességükre és óvatosságukra az is bizonyíték a tapasztalatok alapján, hogy az egyszer befogott, majd szabadon engedett földikutyát még egyszer nem lehet bepalizni.
Amikor az egyik helyről a másikra telepítenek át földikutyákat, a természetvédelmi szakemberek arra is figyelnek, hogy milyenek a talajviszonyok. Homokos élőhelyről csak homokos területre viszik az állatokat, és löszről is csak löszre kerülnek át. Itthon van egy elég extrém állomány is: Mezőtúrnál, egy téglagyár közelében nagyon kötött, agyagos talajba vették be magukat a földikutyák.
Magyarországon egyébként két földikutyafaj él, Hajdúbagoson a magyar földikutyák ásták be magukat, a Tiszántúlon ez a jellemző faj, míg a Duna–Tisza közén a délvidéki földikutyák szereztek maguknak területet. Utóbbiakról akkor is lehetett hallani, amikor a déli határon kerítést emeltek. Erős volt a félelem, hogy az építkezés az ő élőhelyeiket is felszámolhatja. Korábban a szerémségi földikutya is jelen lehetett az országban, de mára kihaltnak tekintik nálunk.
Földikutyát sokszor látni vélnek az ország szinte bármelyik pontján, de ezek az állatok ritkán tévednek be kiskertekbe, a legtöbbször kószapocokkal tévesztik össze őket. Időnként valóban felbukkanhatnak kertekben is, de szerencsétleneknek még a vakondokoknál is rosszabb a PR-juk. A vakondokat is sokan megpróbálják kiűzni a kertjükből, de azért időnként hajlamosak hasznosnak tekinteni őket, mert a menüjükbe bevesznek növényi kártevőket, csigákat, rovarokat is. Ezzel szemben a földikutya teljesen vegán, mindenféle gumós és tarackos növényre, gyökérre rámegy, így előszeretettel sütik rá a kártevő bélyeget.
A kutatók szerint a földikutyák ökoszisztéma-mérnökként is azonosíthatók, mert a túrásaikkal képesek befolyásolni az élőhelyeket. Egy beállt gyepben a túrás felülete más hőmérsékletű, színű és egyáltalán, csupasz felület, ami bizonyos növényfajoknak csírázási lehetőséget biztosít, de megtelepedhetnek rajta hangyák is, más rovarfajoknak pedig vadászterületet jelent. A sík gyepből kiemelkedő részt pedig határjelzőnek is használhatják egyes emlősfajok.
