A gyülekezési jog mint alapvető szabadságjog korlátozása, az EU-ellenes retorika felerősítése, TEK-es politikai erődemonstráció Boszniában, szélsőjobboldali politikai erők támogatása Európában – hosszan lehetne sorolni azokat a régi és friss ügyeket, amelyek miatt Orbán Viktor sokak szemében olyan politikussá vált, aki az Oroszországban honos politikai modell magyar verziójának megteremtésére törekszik, és olyan lépéseket is tesz, amelyekben nem lehet kristálytisztán csak magyar érdekeket felfedezni. A legenyhébb kifejezés, hogy Orbán az EU-n belül olyan különutas bel- és külpolitikát képvisel, ami az orosz vezetésnek nincs ellenére.
Orbán kritikusai előszeretettel hangoztatnak olyan elméleteket, amelyek szerint a kormányfő valamiféle kényszer hatására alakította Magyarország külpolitikáját olyanná, amilyen. Azok, akik ezekben a teóriákban hisznek, inkább csak a gyanújukat fogalmazzák meg, bizonyítékok nélkül. Ezeket az összeesküvés-elméleteket nemcsak a bizonyítottság hiánya miatt érdemes erős fenntartásokkal kezelni, hanem azért is, mert miközben egyesek maffiaszálat, zsarolást és mindenféle egyebet feltételeznek, van egyszerűbb, racionális magyarázat arra, hogy 2010 után miért váltott irányt a miniszterelnök anélkül, hogy erre bármilyen külső erő kényszerítette volna. Ahogy arra is van magyarázat, hogy mitől vált vonzóvá számára az orosz modell magyarosított, lightos verziója, illetve annak a keresztény-nacionalista ideológiának az előretörése, amelynek nevében most már alapvető szabadságjogot is korlátoznak.
Amikor 2008-ban Oroszország megtámadta Grúziát (hasonlóan ahhoz, ahogy tette azt később Ukrajnával), Orbán még azért bírálta a nyugati politikusokat, mert szerinte azok tétlenül nézték és tűrték az orosz agressziót. Egyúttal megtapasztalta azt is, hogy ha a nyugati vezetők bírálták is Moszkvát Grúzia megtámadása miatt, továbbra is üzleteltek az oroszokkal. Éppen ezért vannak, akik az egy évvel későbbi pálfordulását annak tudják be, hogy a miniszterelnök úgy érezte: semmi értelme konfrontálódni az oroszokkal, ha ebből egyébként sem belföldön, sem külföldön nem profitál semmit. Ráadásul egyik kormány sem tett sokat azért, hogy az ország energetikailag függetlenedjen Oroszországtól, így a 2010-ben második ciklusát kezdő Orbánnak nem is igen maradt mozgástere ebben a kérdésben. Igazodnia kellett.
Azt, hogy a nyugati hatalmi elit álszent, Orbán nemcsak megtapasztalta, de ez a megállapítása a kormányzati kommunikációban vissza-visszatérő elem. 2024 nyarán Szijjártó Péter a kormányközeli MCC Feszten például arról beszélt, hogy az amerikaiak és a franciák is üzletelnek az oroszokkal, miközben Indián és más országokon keresztül vásárolnak európai országok – köztük Lengyelország is – orosz olajat. A külügyminiszter akkor azt mondta, „egész Európa bizniszel az oroszokkal”, csak szerinte a liberális, mainstream média erre nem hívja fel soha a figyelmet. De hasonló véleményt szokott hangoztatni Hernádi Zsolt Mol-vezér is, aki szerint a legkritikusabb nyugat-európai országok is nyakló nélkül veszik vagy szállítják az orosz energiát, csak sutyiban. Visszatérő elem a kormánypárt soraiból az is, hogy Magyarország azért nem akar konfrontálódni Moszkvával, mert rendkívüli mértékig függ az orosz gáztól.
A felismerés
Orbán és Putyin először 2009-ben találkozott. Egy olyan időszakban, amikor még mindenki a 2008-as gazdasági világválság hatásait nyögte, és amikor úgy tűnt, hogy a globális rendszer léket kapott, aminek a Nyugat lesz a vesztese.
Ez volt az a pont, amikor Orbán arra a felismerésre jutott, hogy a Nyugat teret vesztett, és elindul egyfajta geopolitikai átrendeződés a keleti hatalmak javára.
Ebben az időszakban ezt a jövőképet bizonygatta Orbánnak az a Matolcsy György is, akinek a szavaira akkor még adott. Matolcsy ugyan azóta kegyvesztett lett nála, de a szellemi öröksége megmaradt. Sőt, az azóta zajló folyamatokból a miniszterelnök akár arra a következtetésre is juthatott, hogy amit 2008-ban gondolt, az úgy is lett. Trump második győzelme után az Egyesült Államok magától mond le geopolitikai státuszáról, magára hagyva nemcsak Ukrajnát, de az Európai Uniót is.
Amikor Putyin Szentpéterváron először találkozott az akkor még ellenzékben lévő Orbánnal, a helyzet kicsit ahhoz az éles fordulathoz volt hasonlatos, amit most az orosz–amerikai kapcsolatokban láthatunk. A szentpétervári találkozó után az addig oroszbarátnak nem nevezhető Orbán úgy állt fel az asztaltól, hogy úgy érezhette, az oroszokkal igenis lehet jó üzletet kötni, és ez Magyarországon nem csak a szocialista, baloldali kormányok kiváltsága.
A fordulatban az üzleti vonatkozáson túl szerepet játszott az is, hogy Orbán tudta, a várható kétharmados többséggel a háta mögött gyakorlatilag szabad kezet kap, és úgy alakíthatja Magyarország sorsát, ahogy csak akarja. Márpedig egy ilyen grandiózus átalakításnál egy vezető számára sokkal komfortosabb az orosz illiberális modell, mint a klasszikus értelemben vett liberális demokrácia. Előbbit határozottabbnak, tökösnek, utóbbit tehetetlennek, töketlennek, túlságosan bürokratikusnak tartja.
Emellett az orosz modellben a gazdag oligarchák az ország első számú vezetőjétől függenek. Ez akkor lett igazán lényeges szempont, amikor egykori harcostársával és pártpénztárosával, Simicska Lajossal összeveszve ráébredt, milyen fontos, hogy ne legyen olyan belső gazdasági, az informális hatalmát is befolyásoló erő, amitől függenie kell. Ebben a modellben a főhatalom csakis tőle származik, minden más csak díszlet, mindenki más csak politikai statiszta. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindez csak Orbán érdeke, hiszen a kiépített rezsimnek rajta kívül rengeteg haszonélvezője van, nemcsak egyes választói réteg, hanem az időközben kialakult új elit is.
Az orosz modell magyarosított verziójának megvalósítása minden pénzt megért a kormányfőnek. Még a NER gazdasági holdudvarának eltartásához is szükséges EU-s pénzekről is lemondott, amit az unió visszatart. Nem kevés pénzről, közel 10 milliárd euróról van szó, amit Orbán láthatóan veszni hagy.
Kavics a cipőben
Brüsszel nemcsak képletes, hanem valóban politikai ellenfele lett Orbánnak. Bár az ellenségképgyártás alapvetően szimbolikus és kommunikációs célokat szolgál, nem lehet pusztán azzal magyarázni. Mert amíg Oroszország vezetőjének a kezét nem köti egy külső erő, Magyarország még az EU tagja – bár érezhetően Brüsszel sem tud mit kezdeni a magyar üggyel. A visszatartott pénzekkel nem tudja Orbánt letéríteni arról az útról, amire rálépett. Ebből még így is az következik, hogy Orbánnak egy olyan unió felelne meg, amelynek a belső működésmódját, a döntéshozatali rendjét nem a föderalizmus jellemzi. Számára az lenne az előnyös, ha Brüsszel amolyan kiszolgáló egységként működne, az egyes tagállamok pedig azt csinálnák, amit csak akarnak, legyen szó az uniós pénzek elköltésének sajátos módjáról, a jogállami kérdésekről vagy éppen a külkapcsolatok alakításáról.
Erre utalt a minap Lázár János is, amikor arról beszélt, hogy vissza kell szerezni azokat a jogokat, amelyeket az EU-csatlakozáskor elvesztettünk, és ezért folyik a „szuverenitásvédelemnek” mondott küzdelem is a „globális erők” ellen. A Fideszben tudják, hogy nemcsak a magyarok, de a fideszes szavazók többsége sem szeretné, ha Magyarország kilépne az EU-ból, ezért Orbán nem az unióból való kilépést, hanem az unió elfoglalását, átalakítását, saját képükre formálását hangoztatja. Ez már régóta cél, az európai szélsőjobboldallal szövetkezve pedig már reálisabb is, mint abban az időben, amikor a Fidesz kilépett a Néppártból, és a semmi közepén találta magát.
Az EU megváltoztatását sürgeti a Patrióták Európáért EP-frakció, a Fidesz új szélsőjobboldali otthona is. Manifesztumuk szerint az EU központosított államként, az európai polgárok számára nagyrészt ismeretlen és tőlük távol álló intézményekkel a nemzetek helyébe akar lépni. A patrióták ezt akarják megakadályozni, ennek egyik eszköze az a karikatúraszerű ellenségkép, amiben „Brüsszel”, a liberális think tankekkel összefogott globalista kormány irányít. Orbán úgy érzi, hogy Trump győzelmével a globalisták teret veszítettek Washingtonban, ezért Brüsszelbe menekültek, és most onnan kell őket elzavarni. Ami Trumpnak a mélyállam, az Orbánnak Brüsszel. Az ellenfél ugyan más, de a paranoia közös. Ehhez az ideológiai harchoz közvetve, de nem elhanyagolható mértékig Oroszország biztosítja a szellemi muníciót. Azoknak a szélsőjobboldali politikai erőknek, amelyek Brüsszelben a birodalmat, az ellenséget látják, a Moszkva által kínált tekintélyelvű modell olyan ideológiát és ellenségképet kínál, amit politikailag hasznosítani tudnak:
egy olyan politikai szoftvert, ami a demokratikus hardverben is működőképes.
A globalizáció- és a migrációellenesség, a szexuális kisebbségek elleni hergelés az orosz propagandából ismert elemek. Ezekre a „normalitásért” küzdő európai politikusok is támaszkodhatnak akár úgy is, hogy nem állnak be az oroszok mögé, nem közösködnek Putyinnal.
Az oroszok tehát nemcsak energiát, olajat és gázt, hanem egy olyan identitáspolitikát is kínáltak egyes nyugati politikusoknak, amelyeket utóbbiak szervesen be tudnak építeni politikájukba, annak gerincévé téve azt. Így a saját közösségükben a keresztény Európa védelmezőiként jelenhetnek meg.
Persze mindez csak látszat, hiszen azt senki nem gondolja komolyan, hogy a politikai ellenfeleit dehumanizáló politikus, aki a nemzetközi kapcsolatokban tömeggyilkosok pártját fogja, a szó klasszikus értelmében keresztény lenne. Ahogy nyilván az a politikus sem liberális, akinek csak addig fontos a szólás- és véleményszabadság, amíg azt hallja vissza, ami neki tetsző.
A magukat liberálisnak és a magukat kereszténynek valló, de egyébként a társadalom polarizációjában érdekelt politikai erők ténykedése egymásra is hatással van. A keresztény nacionalizmus azért is tudott szárnyra kapni, mert a nyugati liberális diskurzusban is megjelentek olyan szélsőségek, például a cancel culture, amelyek sokszor már tényleg szembementek a józan ésszel, a klasszikus értelemben vett liberalizmussal. Bár eltérő mértékben, de az ideológiai árkokat közösen ásták annyira mélyre, hogy aztán az identitáspolitika olyan erőssé váljon, ami elhomályosítja a józan gondolkodást.
Ebben az értelemben Orbán nem Putyin bábja, ahogy azt egyes kritikusai láttatni akarják, sokkal inkább egyfajta ideológiai, politikai szövetségese.
Vagy más szóval: Orbán és Putyin ugyanabban a politikai boltban vásárol. A kormányzati-fideszes narratíva és az orosz propaganda emiatt az ideológiai hasonlóság miatt fedi egymást. Nincs szükség rá, hogy teljesen átfedjék egymást, elég, ha a kulcstémákban (migráció, homoszexualitás, globalizáció) ugyanazt a követ fújják. A Kreml így szerez befolyást a nyugati világban, míg a keresztény-nacionalista ideológiát hirdető nyugati politikai erők – köztük az amerikai trumpista MAGA-mozgalom – ezzel akarnak stabil identitást biztosítani a jelenlegi és jövőbeni szavazóinak. És így akarják megkülönböztetni magukat politikai ellenfeleiktől, de ez több, mint egy egyszerű belföldi politikai játszma. Nem is tegnap kezdődött.
Ez az ideológiai közeledés a magyar kormánypárt és Moszkva között hosszú évekre nyúlik vissza, az orosz propaganda és a kormányzati sajtóban megjelent tartalmak közötti átfedés már 2018-ban nyilvánvalóvá vált. A közmédia elfoglalása, a sajtó megregulázása, a független média leügynöközése, a CEU kizavarása, az álcivil, de valójában kormányzati propagandát képviselő szervezetek, az állami intézmények fölötti informális hatalomgyakorlás, a kamupártok megjelenése egytől egyig annak a jelenségnek a részei, amit Oroszországban már jól ismernek.
Kétségkívül a központi elem a kommunikációban, a szavazók világról alkotott képének befolyásolásában keresendő. Oroszország a Krím 2014-es megszállása után olyan dezinformációs kampányt indított el, amely a migrációra, az LMBT-jogokra, a hagyományos (konzervatív) értékekre, az EU növekvő elnéptelenedésére és elszegényedésére fókuszált. 2022 februárja után mindezt már nemcsak Ukrajna-ellenes szólamokkal egészítette ki, hanem még jobban célba vette az EU-t, azt hangoztatva, hogy Brüsszel gyenge, és egyébként is rosszul képviseli Ukrajna érdekeit. Ezek a tételmondatok ismerősek lehetnek a magyar kormányzati sajtóból, valamint a civilnek álcázott fideszes szervezetek megszólalásaiból is.
A katalizátor
Ha Orbán számított is arra, hogy a 2008-as világgazdasági válság geopolitikai átrendeződéshez vezet, ennek a folyamatnak nem ellent akart tartani, hanem a saját, akkor még szerény eszközeivel a katalizátora lett – éppen amiatt, mert tudta, hogy abból hatalomtechnikailag profitálhat. Uniós ország vezetőjeként egy olyan politikai piaci résbe furakodott be elsőként, ahol nem volt komoly versenytársa. Viszont elég bátorsága volt ahhoz, hogy tabukat döntsön, és ezzel a nemzetközi térben építsen saját brandet. Miközben a gazdasági konjunktúrát és az országba ömlő uniós forrásokat ki- és felhasználva stabil gazdasági hátországot épített ki egy jól működő hatalmi gépezettel, az erőforrások nagy részét a kommunikációra fordította, erősítve azt az identitáspolitikát, amiből a legitimitását reméli.
2014-ben a Fidesz még azzal támadta a Jobbikot, hogy annak egyik EP-képviselője, Kovács Béla az oroszoknak kémkedett az Európai Unió intézményei ellen. Kovácsot évekkel később jogerősen el is ítélte a bíróság, a magyar állam mégis futni hagyta őt, az egykori politikus azóta Oroszországban él, politikai menedékjogot kapott. És hogy mit csinált Kovács, a kém? Például igyekezett összefogni az akkor még szalonképtelen európai szélsőjobboldalt, abból a célból, hogy az oroszok számára kedvezően alakíthassa az uniós politikát. Ha Orbán nem is az oroszok kedvében jár, hanem a saját pecsenyéjét sütögeti, de ugyanazt teszi: szélsőjobboldali erőkkel szövetkezik, ahogy tette azt korábban Kovács Béla is.
Kovács Béla volt az is, aki a Krím elfoglalása után EP-képviselőként legitimálta az oroszoknak kedvező krími szavazást. Ez is ismerős lehet. Tavaly az Európai Parlament állásfoglalást fogadott el, amelyben elítélték az EU-tagjelölt Grúziában október 26-án tartott parlamenti választásokat, amiért azok nem voltak sem szabadok, sem tisztességesek, és amelyek hozzájárulnak a grúz demokrácia leépüléséhez. Grúziában az oroszbarát Grúz Álom került kormányra, Orbán Viktor pedig egyetlen uniós vezetőként rohant gratulálni a győztesnek. Ezek a lépések már nem magyarázhatók belpolitikai célokkal, de nem látható bennük a magyar érdek sem.
Ez nem azt jelenti, hogy Kovács Béla és Orbán Viktor egy lapon említhető, mert egyikük bizonyíthatóan orosz kém, míg a másikukat legfeljebb csak csúfolják ezzel a jelzővel. Azt viszont jól mutatják ezek a lépések, hogy nemcsak az orosz és a magyar politikai modellben vannak hasonlóságok, hanem azokban a cselekedetekben is, amiket egy orosz kém és a magyar kormányfő tesz. Mindez viszont ismét csak egy olyan nagyobb stratégia meglétét jelzi, ami jóval többről szól, mint egy kommunikációs belpolitikai hatalmi játszma vagy az ellenzéki szavazók hiszterizálása, hergelése. Ráadásul ez a folyamat már a nemzetközi térben, a nagypályán zajlik, jóval túlmutatva Magyarországon.
Míg Oroszország 2008-as grúziai beavatkozását élesen elítélte, a Krím 2014-es elfoglalásánál Orbán már nem az ellenállás, hanem az elfogadás politikáját hirdette, mintegy belenyugodva abba, hogy ha Moszkva vissza akarja szerezni a kommunizmus szétesésekor elveszített befolyását, akkor csak tegye.
A megengedő
„Az oroszok célja, hogy visszabillentsék a korábbi állapotot, úgy tűnik, nem irreális. Ebben az összefüggésben kell gondolkodni az Európai Unió és Oroszország viszonyáról” – mondta a magyar kormányfő egy tusványosi beszédében már 2018-ban.
A fenti mondatot sokan úgy értelmezték, hogy Orbán előre megjósolta a 2022-es orosz–ukrán háborút. A 2018-as tusványosi beszédében mondta azt is, hogy az eddig felerészben a Nyugathoz, felerészben a Kelethez tartozó Ukrajna úgy döntött, a Nyugathoz akar tartozni, ám Orbán szerint sem a NATO, sem az EU tagsága nem reális számukra.
Ekkor beszélt Orbán arról, hogy az EU primitív, „szankciós és biztonsági fenyegetésre hivatkozó” politikát folytat Oroszországgal szemben. Miközben azt ő is elismerte, hogy vannak olyan EU-s országok, amelyek valóban fenyegetve érezhetik magukat (ezek közé sorolta a balti államokat és Lengyelországot), de szerinte Magyarország, Szlovákia, Csehország és Nyugat-Európa sem érez ilyen fenyegetést. Orbán ekkor azt javasolta, hogy az EU és a NATO a fenyegetett európai államoknak adjon extra biztonsági garanciákat, de Európa többi részét engedje, hogy kereskedjen Oroszországgal.
Már a 2018-as tusványosi beszéd is arról árulkodott, hogy Orbán nem szeretné az ideológiai támaszként is szolgáló keleti nyitást feláldozni a nyugati szövetségi rendszer oltárán, bármit is lép Oroszország Ukrajnával szemben.
A magyar miniszterelnök úgy szeretné Magyarországot a nyugati szövetségi rendszer részének tudni, hogy közben Oroszországgal is jó viszonyt ápol.
Az ukránoknak ismerős lehet ez a lavírozás: egykori, oroszbarátként elkönyvelt elnökük, Viktor Janukovics irányítása alatt Ukrajna orosz szövetségesnek számított, de kacsintgatott a Nyugat felé is, ezt viszont Moszkva nem nézte jó szemmel. Ennek a hintapolitikának azonban csúnya vége lett, mert miután Janukovics kitáncolt az EU-val kötendő társulási szerződésből, tömegtüntetések törtek ki Kijevben, az ukrán elnök pedig kénytelen volt Oroszországba menekülni. Orbán hasonlóan jár el, csak fordítva: de facto a nyugati szövetségi rendszer része az általa irányított ország, de közben a keleti despotákkal üzletel és köt ideológiai szövetségeket. Így az, ami 2010 után évekig csak egy jogállamisági kérdés volt, ma már jóval több: Kelet és Nyugat harca.
Ez az ideológiai szövetség annyira erőssé vált már, hogy a „2008-as Orbánt” is felülírta. A kormányfő jelenlegi értelmezésében a Nyugat provokálta Moszkvát azzal, hogy Ukrajnát magához akarta édesgetni. Ha ezt a magyarázatot elfogadjuk, akkor abból az is következik, hogy Ukrajnának eleve nem volt meg az önrendelkezési joga, a szuverenitása – legalábbis Orbán szerint. A hintapolitika része, ha néha ezt, néha azt mondja egy politikus. Ma már bizonyosan érvényét vesztette, de 2022 decemberében egy nemzetközi sajtótájékoztatón Orbán még azt mondta, hogy egy szuverén Ukrajna léte magyar érdek.
Gesztusok, magyar érdek nélkül
A fentiek fényében nem meglepő, hogy miután Oroszország 2022-ben megtámadta Ukrajnát, és az Oroszországgal addig üzletelő nyugati államok mégiscsak konfrontálódtak Moszkvával, Orbán semmit sem változtatott az oroszpolitikáján, noha sokan akkor arra számítottak, hogy rá lesz kényszerítve a fordulatra. De ahogy a Krím 2014-es megszállása után, úgy 2022-től kezdve is ellenezte az Oroszország elleni szankciókat, és azokat, valamint az „elhibázott brüsszeli szankciós politikát” tette felelőssé Magyarország rosszabbodó gazdasági teljesítményéért.
Orbán rendre azzal fenyegetőzik, hogy a félévente megújítandó szankciókat megvétózza, majd az utolsó pillanatban mégis megszavazza azokat. Ennek a különutas politikának a farvizén tesz gesztusokat Moszkvának: hol a valóban háborúpárti Kirill pátriárka elleni szankciót fúrja meg a vallásszabadságra hivatkozva, hol orosz oligarchákért lobbizik, máskor Svédország NATO-csatlakozását ellenzi, vagy a Grúziában kétes körülmények között nyert orosz bábkormány győzelmét ünnepli. De említhetnénk Boszniát is, ahol Orbán nyíltan az oroszbarát Milorad Dodik mellé állt, kockáztatva ezzel az egyébként is puskaporos ország destabilizálódását.
Ezek azok a lépések, amelyeknél már nagyítóval is nehéz megtalálni a magyar érdeket. És már az is kérdés, hogy az orbáni politika mennyire van szinkronban azzal, amit a tanácsadói képviselnek. Jó példa erre, hogy Bíró Marcell irányítása alatt tavaly tavasztól az a Porkoláb Imre lett a kormányfő egyik nemzetbiztonsági tanácsadója, aki 2023 őszén a Mandinernek adott interjújában azt mondta: Svédország felvétele erősebbé tenné a NATO-t, így mind a szövetség, mind Magyarország érdeke a svéd csatlakozás. Porkoláb akkor beszélt erről, amikor Orbán még javában csuklóztatta a svédeket, akadályozva a NATO-hoz való csatlakozásukat.
Ez utóbbi sokakban keltette azt az érzetet, hogy Orbán az oroszok malmára hajtja a vizet. Miközben a svédek szívatásával Magyarország semmit sem nyert, a huzavona azt a látszatot erősítette, hogy a nyugati katonai védelmi szövetség nem egységes a kérdésben. Ugyanebbe a sorba illeszthető az úgynevezett „békepolitika” is, ami szintén szerves része az orosz propagandának, sőt, egyesek szerint jóval több annál. Ez a „békepolitika” az orosz–ukrán háborúért nem az agresszort, hanem a Nyugatot és a megtámadott Ukrajnát teszi felelőssé. A Fidesz által felépített narratívában az orosz–ukrán háborúban a Nyugatnak nem lett volna szabad beavatkoznia (hiszen nem NATO-tagot ért támadás), és ha nem avatkozott volna bele, akkor Kijev pillanatok alatt elvérzett volna, így most nem lenne háború – így szól az érvelés.
Ám az, ahogyan jelenleg Orbán beszél Ukrajnáról, még a korábbi megnyilatkozásaihoz képest is új szint, és valószínűleg nem független attól, hogy Trump egészen máshogy viszonyul Kijevhez, mint az előző amerikai adminisztráció. Túl azon, hogy Orbán az EU-ról mint rossz értelemben vett birodalomról beszél, azt állítja, hogy a birodalom gyarmatosítani akarja Ukrajnát. De ennek némileg ellentmondva azt is állítja, hogy az EU finanszírozni akarja az ukránokat, vagy ahogy egy később törölt üzenetben közölte, életben akarja tartani Ukrajnát.
Nincs visszaút
Nem kétséges, hogy a közeljövőben Orbán már nem vesz újabb fordulatot, mivel a politikai identitása megmerevedett, és egyelőre úgy tűnik, hogy a Fidesz törzsszavazói mellett a Mi Hazánk szimpatizánsainak, sőt magának a szélsőjobboldali pártnak is bőszen udvarolni kezdett. Ráadásul van olyan értelmezés, ami szerint azért is húzott merészet a Pride betiltásával, mert így akar csapdát állítani a Fideszre veszélyes Tisza Pártnak. Eszerint ha Magyar Péter felveszi a kesztyűt ezekben az ideológiai kérdésekben, akkor belép az „óellenzék” sorába, és azt a szerepet játssza majd, amit a Fidesz előre kiosztott neki, ha viszont nem hallatja a hangját ebben az ügyben, akkor szavazatokat veszíthet azok körében, akiknek a jogállami kérdés fontos.
De bármi is magyarázza a putyinizálódás egyik újabb lépését, ettől még igaz: ha ez lesz a Fidesz útja, akkor a miniszterelnök tovább fogja erősíteni az orosz modell magyarosított verzióját, az ideológiai kérdések még nagyobb hangsúlyt kapnak.
A kormánypárti és a Mi Hazánk-szavazók túlnyomó többsége már most oroszpárti, de legalábbis ukránellenes. Az IDEA Intézet februári felmérése alapján a két párt szavazói szerint az orosz–ukrán háborút lezáró béke elmaradásért inkább az ukránok okolhatók, de legalábbis a háborúzó feleknek azonos felelősségük van.
Persze a magyar hibrid rezsim össze se hasonlítható azzal az Oroszországgal vagy akár Belarusszal, amelynek vezetői már nem a jogszabályokat csavargatják, hanem ha kell, erőszakos úton tartják kezükben a hatalmat, az ellenzéket börtönbe juttatva és a választási csalástól sem visszariadva, szervezett bűnözői csoportokkal kooperálva.
A jól ismert osztogatás, az ígérgetés mellett a magyar kormány kommunikációs hadjárattal, jogszabályok alkotásával, módosítgatásával, az Alaptörvény sokadik hegesztésével, szimbolikus politizálással és az ellenzék hergelésével próbálja a politikai céljait elérni, legnagyobb politikai ellenfelét zavarba hozni, de az erőszakos megoldás még számukra sem lehet opció. Jó példa erre, hogy még azt is el szeretnék kerülni, hogy a Pride szervezői vagy résztvevői – amennyiben megtartják az eseményt – a kiszabott bírság befizetése helyett leülnék azt. Ám a Pride betiltása érdekében a gyülekezési törvény módosítása egy olyan határ átlépése, ami eggyel közelebb viszi az országot a putyini Oroszországhoz.
A magyar modellben egyelőre csak az ideológiai szoftver van meg, a hardver hiányzik, de a Fidesz nem is az erőszakra épít, ebből a szempontból távol áll az orosz rendszertől. A magyar rezsim egyelőre neki előnyössé tett pályán a politikai versenyt akarja megnyerni, a kormányzóképességből fakadó hiányosságokat, az inflációt, a lakhatási válságot, egyszóval egy sor olyan problémát, amit a szavazók a mindennapi életben tapasztalhatnak, ideológiával és pénzosztással próbálja feledtetni. Egyelőre nincs jele annak sem, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal több lesz egy olyan állami szervezetnél, amelynek célja a független újságok és újságírók, a kormánnyal kritikus civilek megbélyegzése.
Az ideológiai-kommunikációs harcba eddig csak a 2026-ban a parlamentbe bejutásért küzdő Momentum és Karácsony Gergely főpolgármester ugrott be, a jogállamiságot érintő ügyet, a Pride betiltását taktikai okokból még a legerősebbnek tartott ellenzéki erő, a Tisza Párt sem karolta fel. Orbán valószínűleg azzal kalkulál, hogy a Pride betiltása politikailag nem jelent kockázatot a Fidesznek, ellenben annál nagyobb árkot áshat az egyébként is polarizált társadalomban, megoszthatja a Tisza szimpatizánsait, és felerősítheti az „óellenzék” egyes erőit.
Ha nyers politikai számítás is áll a Pride betiltása mögött, a 2010 óta tartó folyamatok bizonyítják: ami kül- és belföldön zajlik, az jóval több egyszerű hatalomtechnikai játszmánál, mivel a rendszer már akkor is merített az orosz elemekből, amikor nem volt jelentős belpolitikai ellenfele. És vannak olyan lépések (például Orbán boszniai kavarása), ami ebben a belpolitikai dimenzióban egyáltalán nem magyarázható, semmilyen kommunikációs haszna nincsen.
Ám ha el is fogadjuk, hogy csak ennyi, azaz a pillanat uralása, a politikai napirend kontrolljának visszaszerzése-megtartása vagy az ellenzék hergelése, provokálása az egyetlen célja a Pride betiltásának, a Fidesz akkor is a rendszerváltáskor kivívott egyik alapjognak ment neki az orosz modell mintájára. Ezzel viszont újabb lépést tett azon az úton, amely így vagy úgy, de végül mégiscsak Moszkvába vezet.
A cikk eredeti változatában az AP hírügynökség alapján szerepelt egy mondat arról, hogy az új amerikai hírszerzési igazgató szerint „Trump és Putyin jó barátok”. Az igazgató valójában Trump és Narendra Modi indiai miniszterelnök viszonyáról beszélt, az AP később javította a hibát, mi pedig eltávolítottuk a mondatot a cikkből.
