Cukorborsó hercegkisasszony galajhintóján lengedez a rét felett, a nap hét ágra süt, körötte zsong a táj. Mikor elégedetten hátradől, és szeme sarkából megpillantja udvarlói hosszú sorát, Cukorborsó királyság minden hű lovagját, kacéran felkacag, és csak kacag, kacag.
Ez a vízióm az óbudai Mocsárosban támadt június elején*, amikor az élettől zsongó réten guggolva végre személyesen is találkozhattam az elmúlt évek legnagyobb budapesti természetvédelmi felfedezésével, a fokozottan védett magyar tarszákkal, amikre a Telex korábbi riportja nyomán talált rá egy fiatal kutató.
Az asszociáció azért is adta magát, mert a nőstény tarszák pocakja pattanásig tele volt petékkel, a tojócsövük az égnek meredt, és ettől pont úgy néztek ki, mintha szép kerek szemekkel teli cukorborsók nőttek volna a rét lágyan ringó virágain. Ráadásul a tarszáknak a csinos kis fejüktől az oldalukon át a szárnyvégeikig fehér csík húzódik, akárcsak a borsó héjának. A szárnyuk azonban csak dísznek van, repülni nem tudnak vele, sőt hiába a hatalmas ugrólábak, egy pillanat múlva az is kiderült, hogy ezeket sem ugrálásra teremtette félálmában a jóisten.
De állítsuk is meg ezt a pillanatot, mert Cukorborsó hercegkisasszony és udvarlói nem adták magukat ilyen könnyen, másfél órája barangoltunk már a Mocsárosban, mire megpillantottuk őket.
A vízitündérek most máshol ropják
Kirándulásunk a Gladiátor utcai játszótérnél kezdődik, ahová elsőként Bardóczi Sándor főtájépítész érkezik meg, ezúttal nem gyalog, ahogy az eddigi túráinkra. Egy fához köti a bicaját, másfél órát tekert otthonról, sétálva talán három is lett volna, magyarázza. Behúzódunk vele mi is az árnyékba, pár perc múlva Takács Noémi és Barabás Sándor, a Fővárosi Önkormányzat Tájépítészeti Osztálya Természetvédelmi Csoportjának vezetője és botanikus tagja is csatlakozik hozzánk. De hiába, még nem indulhatunk el, a napunk egyik főszereplője ugyanis még nincs sehol. Fejben már próbálom elengedni a hetek óta egyeztetett kirándulást, bocsánatkérően pislogok Janóra, a fotósunkra, aki a parlamentből szökött meg, hogy nekem szöcskéket fotózzon, mikor a hátam mögött feltűnik egy fiatal férfi vászonkalapban.
Egy rövid bemutatkozás után elindulunk befelé az ösvényen, a jól ismert csapáson a Mocsárosba. Tavaly tavasszal már megjártuk ezt az utat, amikor a főváros szakemberei megmutatták, mi mindent fognak csinálni a 75 hektáros természetvédelmi területen abból az 1,4 milliárd forintból, amit három küzdelmes év után végre elnyertek az Európai Unió LIFE pályázatán.
Ezúttal azonban nem cuppog alattunk a földút, és a fákról sem csöpög az eső. Hónapok óta nem esett, a patakban szinte áll a víz, csak az alján látszik ki valamicske a békalencse alól. Bardóczi Sándor szerint
„extrém módon változik az időjárásunk, 2023-ban ezer mm csapadék esett itt, kb. a másfélszerese az átlagosnak, idén meg ha 200 mm leesett, hát sokat mondok”.
Épp kiteszi a pontot a mondat végére, amikor kiérünk arra a részre, amiről a Mocsáros a nevét kapta – az idén erről ugyan fel nem ismerné senki.
Tavaly itt akkora tó volt, hogy a vízében tükröződtek a környező hegyek, a partján álló hatalmas fűzfa ágait langyos áramlatok simogatták. Olyan mesebeli volt a látvány, hogy látni véltem Rumcájsz vízi tündéreit, ahogy lenből készült ruhácskájukban, hajukban virágfüzérekkel táncoltak a tó partján. „Hát most elmentek máshová ropni, de majd visszajönnek, ha működik a varázslat”, reménykednek túratársaink.
Bemászunk a sás közé, a meder alja még vizes, a sárban vaddisznók túrását látni, úgy tűnik, igencsak szeretnek itt dagonyázni. Felettünk elrepül egy ragadozó madár, talán vércse lehet, mellettünk pillangók pihegnek az egykori kiskertekből kivadult sárga íriszeken. „Ha kiszárad teljesen, Huszka bácsi majd lekaszálja, lesz mit ennie télen a birkáinak” – mondja Takács Noémi, a társaság ökológus tagja.
Az egykori tótól északra, a Határ útnál lévő Zabszalma Alapítvány lovasterápiás központja azonban útban lesz a varázslatnak. Bardóczi Sándor azt mondja, elkezdtek már velük beszélgetni arról, hogy hová tudnának innen elköltözni, a főváros ajánlott nekik három fővárosi helyszínt. „A szerződésük 2028-ban fog lejárni, de ha a tervek szerint haladunk, és a vízrendezés jövőre megvalósul, akkor szerencsésebb lenne hamarabb új helyre költözniük.”
A fővárosnak ugyanis az a terve a LIFE-pályázaton elnyert pénzből, hogy az élőhely helyreállítása érdekében a Fővárosi Csatornázási Művekkel (FCSM) megemeltesse a patakmeder és a talajvíz szintjét, és akkor annyival több víz maradhat a mostanra teljesen kiszáradt területen, hogy akár a nyár végéig is víz boríthatja a rétet – akkor viszont a lovas terápiás központ mostani területét is elboríthatja. Óbudának ezen a részén a hegyek felől érkező csapadékvíz elvezetése amúgy is nagy problémát jelent, de a Mocsáros kiváló lesz záportározónak is, és a nyári villámárvizeket is be tudja majd fogadni a terület. Azt mondják, hogy az FCSM-nél már kész vannak a tervek a vízkormányzás helyreállítására, „a gőték és a mocsári teknősök is alig várják”.
De a mocsár felduzzasztásától azt is várják, hogy jelentősen megnő majd a madárfajok száma. Egy ekkora sekély vízterület ugyanis feltehetően vonzani fog majd egy csomó vízparti madarat is, amik a Duna közelsége miatt át fognak járni ide táplálkozni, és van esély arra is, hogy a vonuló madarak itt fognak megpihenni.
Nem véletlen, hogy ide akart költözni a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület is, a lovardától jobbra már majdnem készen van az új látogató- és oktatóközpontjuk. Tavaly még semmi sem volt ott, egy kapavágás sem, egy év alatt szinte kinőtt a földből az épület. Barabás Sándor szerint „az MME azért vette meg ezt a területet egy másik LIFE-programos támogatásból, mert itt jól be tudják mutatni a vizes élőhelyhez kötődő madárvilágot”.
Nem tudtam, hogy milyen fenenagy találmány az
Útban Huszka Imre, az utolsó budapesti juhász tanyájához vizslatni kezdem a fák alját, de semelyik alatt nem találom az itt felejtett koszos kis kék kombi Trabantot, ami tavaly úgy beleégett a retinámba, mint egy korabeli cseh film jelenete. Szinte láttam, ahogy Rudolf Hrusínský az utolsó csepp benzinnel bekormányozza az útról a fa alá, majd a kulcsot benne hagyva kikászálódik belőle, becsapja az ajtaját, és elindul gyönyörködni a mezőbe. Hiányzik ez a jelenet, hiányzik ez a látomás.
De legalább a Trabi eltűnésének „csodálatos története van” – kezd bele a főtájépítész. „Amikor beszámoltam a Mocsárossal kapcsolatos tervekről Vitézy Dávid bizottságában, akkor azt ezzel a huszonsok éve itt álló kék Trabanttal és a kálváriájával zártam, miszerint a főváros csak akkor tudná innen jogszerűen elvinni, ha leesne a rendszáma. Ez általános derültséget okozott a bizottságban, és meg is lett a hatása, mert az előadásom után két nappal hipp-hopp eltűnt”.
A történet végét már alig hallom, annyira csaholnak a juhász kutyái a kerítés túloldalán. Az ugatásukra kijön Huszka úr, és rögvest bekérdez, „na, mit keresnek ma?”. Mondjuk neki, hogy a tarszákat. „Nem kell azt sokat bogarászni” – mondja –, ilyen vastagok is vannak, mint az ujjam, meg picikék is, sárga csík van az arcukon, azok a kölykök. Ahogy megyek, ráugranak a csizmaszáramra, és úgy másznak rajta egész a végéig, ott rágicsálják. Látom, itt a szöcskeszakértő is” – mutat Duchaj Benjaminra.
Kérdezem tőle, „igaz-e, hogy amikor kiderült, hogy itt tarszát találtak, akkor maga azt mondta, hogy minek kellett azt a kövér dögöt keresni, hát mindig is itt volt”. Azt feleli, hogy „igaz, persze, mert itt volt az 30 évvel ezelőtt is, vagy több is már, csak én nem tudtam, hogy milyen fenenagy találmány az. Mindig azt hittem, még nem fejlődött ki az a szöcske, hogy nem nem nyílt ki a szárnya. Hát mondtam magamban, majd kinő.
Délután, estefelé minden nyáron megszállják a réteket a madarak táplálkozni. Aztán azokat a nagy kövér szöcskéket a seregély le se bírja egybe nyelni, mind nevetem, mikor veri széjjel, csípködi. Jó, de hát a madaraknak nem lehet megtiltani, hogy ezt egyék, mert ők az Isten állatai, meg hát förtelmes sok van a rét fölső végében.
Meg tudják, mi van még rengeteg?” – fűzi tovább anélkül, hogy levegőt venne. „Őzek, múltkoriba' ötöt láttam azon a tisztáson estefelé, de megijednek a birkáktól, azt' elfutnak. Meg vaddisznó is mennyi van, minden este találkozok vele. Este fél kilenckor jövök be a birkákkal, hát itt a gesztenyefánál pihen egy egész család. Rájok ordítok, de még csak nem is veszik föl a fejüket. Csak akkor, mikor rácsapok a fóliára, na, akkor a csattanástól hát nem mondom, hogy elfutnak, inkább elkocognak arrébb. De ahogy becsukom a birkákat, már jönnek is vissza. A kutyák majd megőrülnek tőlük, és akkor aztán én is az ugatásuk miatt”.
Hirtelen fordulattal Takács Noémit kezdi kérdezgetni, hogy a tarszák miatt hol fog tudni kaszálni, „ki fogja nekem megjelölni, hogy mit kaszálhatok le és mit nem? És hogyan? Karót ütnek le, vagy megfestik, csomót kötnek a fűre?” „Meg kell beszélni, hogy mi az, amit jól lát, és akkor a természetvédelmi őrök majd úgy csinálják” – felel neki. „Na, jól van, jó lesz úgy, hát akkor jó tarszázást!” – búcsúzik tőlünk, mert a kutyák már nagyon idegesek tőlünk. De nem csak ők, mentünkben a libái gágognak ránk eszelősen az utánfutó alól.
Kérdezem, hogy miről beszélt Huszka bácsi, mire Takács Noémi elmondja, hogy „a természetvédelmi területen a gyep szempontjából az lenne a legjobb, ha csak legeltetve lenne, de a cserjésedés és a juhok miatt muszáj kaszálni is. De Huszka bácsi megértette, hogy nem kaszálhat akárhol és akármikor, mert azt a gyep élővilága érdekében térben és időben is korlátozni kell. Egy-egy sávot, összefüggő nagy területen sávokat kell meghagynia kaszálatlanul, aztán évről évre ezek a sávok máshová kerülnek, ez teszi majd mozaikossá a tájat, ettől megnő a biodiverzitás. A vaddisznókkal igazából meg azért van csak baja, mert nem tesz jót a traktorának, ha belemegy a túrásokba, a gödrökbe”, magyarázza.
Mire Barabás Sándorból kitör a botanikus: „a gyepnek viszont jót tesz, mert nézd, ott, ahol túrás van, ott van csak pipacs, tehát a változatos növényzet kifejlődésének kell a vaddisznó, ami egyébként itt nem tájidegen állat. A volumene lehet probléma, elsősorban neki, meg a lakosoknak, de az esetleges gyérítésük nem a mi dolgunk, hanem kerületi hatáskör”.
A sávos kaszáláshoz még hozzáteszi, hogy azoknak hagyássáv vagy búvósáv a neve, ugyanis ami rovart vagy madarat felzavar a kaszálás, az be tud menekülni a sávokba, és ott túl tud élni. De ezekben a sávokban lesz biztosítva az is, hogy a védett növények leéljék a teljes ciklusukat, elszórják a magjaikat. A természetvédelmi őrszolgálat azonban nemcsak ezeket a búvósávokat jelöli majd ki Huszkának, hanem a nagyon különleges, fokozottan védett növényeket is körbekerítik, hogy nehogy lekaszálja őket.
Repülni nem tud, fürgének nem fürge, inkább esik, mint ugrik
Közeledünk egy hatalmas rét felé, úgyhogy a „szöcskeszakértő” után futok, aki a kirándulás alatt folyton lecsatlakozott a társaságról a fűben kurkászni. Kérlelni kezdem, mesélje már el, hogy akadt itt először a magyar tarszákra. „Mikor tavaly olvastam a cikket a Telexen, az járt a fejemben, hogy ez milyen egy jó kis élőhely, a leírás alapján simán lehetne az én kutatásom tárgyának is az élőhelye. Monoron lakom, ott korábban találtam néhány tő mocsári kosbort és közel négyszáz tarszát is egy kaszálóréten, holott mindenki úgy tudta, hogy ott semmi védendő érték nincsen. Ezen felbuzdulva, mikor legközelebb jöttem fel Budapestre, elkanyarodtam ide, a Mocsárosba is. Bevallom, letértem a kijelölt útról – de hát máshogy nem is lehetett –, és fent, az üdébb részen bejöttem a gyepbe.
Nem sokat kellett keresgélni, mert pár lépés után ott volt a lábamnál egy nőstény, még nem fejlődött ki, és akkor gondoltam, hogy jó lenne egy hímet is találni. Elmentem a szárazabb rész felé, és ott már hallottam is, ahogy ciripelt egy kifejlett hím. Nem volt nálam fűháló, hogy megnézzem, mennyi lehet, de gyanús volt, hogy sok lehet belőlük, ha csak úgy belefutottam.
A tarsza ugyanis pont ezt a félnedves gyepet kedveli, se a nagyon szárazban nincs, se a tocsogósban nincs” – mondja. „Nem minden szöcske magyar tarsza a gyepben, vannak különféle rétiszöcskék és virágszöcskék, van szemölcsevő szöcske és málnaszöcske is. De a laikusok a sáskákat is tarszának nézhetik” – folytatja, de bevallása szerint azokról ő sem tud túl sokat.
Barabás Sándor szerint „Benjaminnak szöcskefókusza van, hívni kell majd egy sáskafókuszú kutatót, aki meghatározza őket. A LIFE-programnak egyébként lepkésze is van, a Mocsáros ugyanis az európai lepkefelmérés egyik monitoringpontja, azonosítottak itt már nagy tűzlepkét meg nagy színjátszólepkét is. A gazdag madárvilágot pedig Bajor Zoltán monitorozza, aki azontúl, hogy Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Budapesti Helyi Csoportjának az elnöke, nem mellesleg a BKM FŐKERT Természetvédelmi és Erdőkezelési Osztályának is a vezetője. Budapesten azért ilyen nagy a biodiverzitás, mert sok itt a kutató” – teszi hozzá a közkeletű csipkelődést nevetve.
Duchaj Benjamin, mintha felszólítást kapott volna, lekapja a hátizsákját, összeszereli a fűhálóját, és megindul – olybá tűnik, hogy célirányosan. Kérdezgetik is tőle a többiek, hogy hallja-e a tarszák ciripelését, mire azt mondja, most nem hallja, „de nem mindenki hallja, olyan magas frekvencián tolja. De aki hallja, annak inkább estefelé kell a hang után mennie”.
Utánaeredünk mi is, ahogy csak lehet, mert jó egy méter magas, sűrű a növényzet a réten. Akármerre nézek, mindenhol fehér, sárga és kék virágok pettyezik, ez jó jel, mondja a botanikus, „mert a tarsza is azt szereti, ha sok a kétszikű meg a pillangós virág, mert azt eszi”. Mennyi most a szarka! – kapja fel a fejét Takács Noémi a nagy cserregésre, ahogy haladunk a rét közepe felé, mire Barabás Sándor ismét rákontráz: „meghallották, hogy LIFE lesz, és nagyobb hatása lett, mint a családpolitikai kedvezményeknek”.
Eközben a fiatal kutató simogatja a fűhálójával a rétet, mikor végre egy pár pók mellett két tarszát is talál a hálóban, felém nyújtja, hogy meghatódva bemutatkozhassak nekik. Aztán finoman a kezére veszi őket, elindulnak rajta vándorútra, majd egyikük a hátizsákjához érve szó szerint a mélybe pottyan. Annyira komikus a jelenet, hogy felröhög mindenki. A főtájépítész a tarszák esetlenségét dicséri,
„repülni nem tud, fürgének nem fürge, inkább esik, mint ugrik, de ha ledobja magát, beolvad a zöldbe, így tud elbújni, ennyi a teljes eszköztára a védekezésre. Bezzeg mi fokozottan védjük, 100 ezer forint darabja”.
Beljebb hatolunk a gyepbe, Duchaj Benjamin tovább fűhálózik, nagyjából három-négy lépésenként talál egy-egy tarszát, mire egyszer csak beérünk egy sárgán virító gyepfoltba. Tejoltó galaj a hivatalos neve, de a helyzethez jobban illik, ahogy népiesen nevezik, Szent Antal virága, ugyanis megtörténik a csoda, szinte minden szálán látunk egy-egy tarszát.
Leguggolok hozzájuk, és végre egészen közelről nézhetem szép, kerek formájukat, és akkor beugrik a cukorborsós hasonlat. Úgy lengedeznek galajhintóikon, hátravetve fejüket, ahogy csak igazi hercegkisasszonyok szoktak. Hallom kihívó kacajukat, mire Cukorborsó királyság hű lovagjai páncélszárnyaikkal percegve felelnek. A rét velük lengedez, mintha szerelmeseknek készítené elő a nászágyat. Sárga és zöld cukormámor önti el hullámokban a lelkemet.
Nincs kedvem felállni a meséből, pedig muszáj lesz. Duchaj Benjamin beszél hozzám, így jut el lassan a tudatomig, hogy a legkerekebb cukorborsók nem borsószemekkel, hanem petékkel vannak tele. „A párzás után a nőstények belefúrják a tojócsövüket a talajba, és lerakják petéiket, akár több ezret is egyszerre. Ez a stratégiájuk, mert tudják, hogy prédaállatok, a több ezerből kevés éri majd meg a felnőtt, szaporodásképes kort. A peték azonban nem mind kelnek ki következő tavasszal, hanem akár 2–4 évig is életképesek maradnak a talajban. A lárvák májusban alakulnak át imágókká, a kifejlett tarszák aztán élnek, ameddig élnek. Július közepén még bőven látni őket, aztán vagy maguktól elpusztulnak, vagy elfogyasztja őket a seregély vagy valamelyik ragadozó madár”.
Egyedül a tehenész párral nem bírtunk szép szóval
Az, hogy a Mocsárosban ilyen sokan, több ezren is vannak, igazi szenzáció, ugyanis a magyar tarszák nagyon megritkultak a Kárpát-medencében, holott a világon egyedül csak itt fordulnak elő. Takács Noémi szerint azzal, hogy itt védett területen vannak, elég nagy populációjukat sikerül majd megmenteni. Budapesten a Mocsároson kívül eddig csak a Tétényi-fennsíkon találtak belőlük jelentős mennyiséget annak ellenére, hogy nem ez a tipikus élőhelyük, inkább a lápréteket kedvelik, például a Kiskunságot. Az egy következő kutatás témája lehetne, hogy mégis miért érzik ilyen jól itt magukat. A kutató hozzáteszi, hogy
„valószínűleg azért fogyatkoztak meg ennyire egyébként, mert évtizedekig az volt a szokás, hogy tavasszal meggyújtották a gyepeket, mert azt gondolták, hogy attól fog regenerálódni. Ami néhány fajnak lehet, hogy kellett, de a tarszáknak évről évre kevesebb példánya érte meg a felnőtt, szaporodásképes kort”.
Ekkor veszem észre, hogy én is úgy érzem magam, mint akit meggyújtottak, még nem állt át a szervezetem a két nappal ezelőtti 20-ról a mai 35 fokra. A hírre, hogy elindulunk kifelé, a hosszú, fekete nadrágjában és fekete pólójában fotózó Janó is hálásan megtörli a homlokát. Ahogy csörtetünk vissza, ráadásképp még lelkiismeret-furdalásom is támad, vajon hány növényt törhettünk derékba a védett gyepen, hogy bemutatkozhassunk a tarszáknak. De nem tart sokáig, mert egy perc múlva mezei nyúl ugrik ki a fűből, a farka, mint egy rajzfilmben, úgy pattog a rét felett.
A botanikust azonban, úgy tűnik, nem lehetett holmi szöcskékkel lenyűgözni, ő azzal büszkélkedik, hogy míg mi a réten guggoltunk, elment a túloldalra „megkeresni azt az egy szál mocsári kosbort, amit évekkel ezelőtt feljegyeztek, de azóta sem látta senki. Nem minden évben bújik elő, de most megtaláltam. Már nem túl mutatós, kicsit el van nyílva, két hete biztos szebb lehetett, de legalább megvan”.
Kifelé menet elhaladunk a villanypásztorral lekerített tehenészet mellett, ezért rákérdezek, hogy mi van a Mocsárosban illegálisan tartózkodókkal. Takács Noémi szerint két házat már megszüntettek, „a leégett házat a Pilisi Parkerdő takarította el tavasszal, a romos tanyából pedig a lánya költöztette magához az ott élő idős nőt, már az ő háza is el lett bontva az alapokig. A többiekkel megy az egyezkedés, hogy milyen ütemezéssel hagyják el a területet”.
„Egyedül a tehenész párral nem bírtunk szép szóval – veszi át a szót Bardóczi Sándor – , az együttműködésre továbbra sem hajlandóak, ezért az ő ügyüket a Fővárosi Önkormányzat jogi főosztálya menedzseli már. Nagyon fontos lenne a tarszák szempontjából is, hogy minél előbb felhagyjanak az intenzív legeltetéssel, mert a szarvasmarháik a taposásukkal és túllegelésükkel tönkreteszik a védett gyepeket”. Séta közben újabb általuk elkerített területre akadunk, azon most lovak bólogatnak, azt mondják, hogy múltkor, mikor kint jártak, még ez nem volt.
Duchaj Benjamin is aggódik miattuk, szeretné minél nagyobb területen felmérni a magyar tarszák jelenlétét a Mocsárosban, de az önhatalmúlag egyre nagyobb területet elfoglaló tehenészet miatt ez egyelőre esélytelen. Kérdezem is tőle, hogy milyen módszerrel számolja a tarszákat. „Esélytelen volna 75 hektáron minden fűszálat átvizsgálni, de tudományos szempontból nincs is szükség ilyen gigászi munkára. Úgynevezett transzekteket, vagyis mintavételi vonalakat jelölök ki a gyepekben, és minden évben GPS-szel rögzített sávokban – például 1 méter szélességben és 20 méteres hosszúságban – alaposan megszámolom őket, és rögzítem azt is, hogy milyen növekedési fázisban vannak. Ezekből az adatokból lehet becslést adni egy-egy nagyobb területre, és így lesznek majd évről évre összehasonlítható adatok az egész Mocsárosra”.
Ezt a monitorozást már elkészítette idén is, ami érzésre a tavalyi adatokhoz hasonló eredménnyel zárult. „A két monitoring részletes összehasonlítása őszre lesz kész, akkor okosabbak leszünk, hogy többen vannak-e vagy az aszály miatt kevesebben.
Abban lehet bízni, hogy ha elkészül a vízkormányzás, akkor a mocsárosodás felé fognak elmozdulni az élőhelyek, és a tarszák szépen lassan meghódítják az egész területet, oda is átmásznak majd a maguk lassú tempójában, ahol eddig még nem találtam őket.”
Úgy tűnik, ennek a szitakötők már előre örülnek, egy pár a fejünk felett kezd őrült fogócskázásba, így kísérnek vissza minket a Gladiátor utcába.
(*A riport még június elején készült, azonban a természetvédelmi szakemberek kérésére azért nem jelentettük meg a cikket a tarszák életciklusának a végéig, nehogy a riport hatására tömegesen látogassanak el a területre tarszákat fotózni, ezzel tönkretéve az élőhelyüket és megzavarva a párzási időszakukat. Sajnos a riport felvétele után egy héttel a tarszák egyik élőhelyét 4 hektáron lekaszálta az illegális tehenészetet üzemeltető gazda, akit 19 éve nem lehet kitenni a Mocsárosból annak ellenére, hogy számtalan eljárás zajlik ellene. Az ügyben a rendőrség természetkárosítás miatt nyomoz.)