Hónapokig próbáltam Digitális Polgári Kört alapítani, de nem kért belőlem a nemzeti algoritmus

„Létre kell hoznunk az immunrendszert, létre kell hoznunk a mi morális forráskódunkat és a mi nemzeti algoritmusunkat”

– mondta Orbán Viktor miniszterelnök július végén, amikor a tusványosi beszédében bejelentette a Digitális Polgári Körök, azaz a DPK-k indulását. Immunrendszer, forráskód, algoritmus – csupa olyan hívószó, amelyre a Telex tech-tudomány rovatának munkatársaként már akkor felkaptam a fejem.

A miniszterelnök ráadásul sok olyasmit mondott, amit magamra is abszolút érvényesnek gondolok. „A szétrombolás kultúrájának ellenpontját kell létrehozni: az építés, az országépítés, az alkotás és a hazaszeretet kultúráját a digitális térben is. […] Van, akinek kifejezetten elege van a konfliktusokból.” Néhány nappal később a Harcosok órájában azt mondta, „itt mind olyan emberek lesznek ezekben a polgári körökben, akik nemzeti érzelmű emberek, akiknek fontos a hazájuk, akik azt nem rombolni akarják, hanem építeni, és azt akarják, hogy legyen jövője”. Megint pár nappal később az esztergomi MCC Feszten folytatta a DPK-s ember jellemzését: „Nem szeret pofozkodni, nem szeret lökdösődni, fölösleges vitákat sem akar, nem akar megbántani senkit, azt sem akarja, hogy őt megbántsák, értelmes dolgokról akar beszélni, egyszerűen csak békében akar lenni. Szeretni akarja a városát, a családját, a hazáját, valamit tenni akar, és békében akar lenni.”

Na, nézzük csak. Elegem van a konfliktusokból? De még mennyire! Szeretem a családomat, a hazámat? Pipa! Építeni akarom az országot, nem rombolni? Naná! Nem szeretek pofozkodni, lökdösődni? Nem bizony! Fölösleges viták helyett értelmes beszélgetések? Nem lenne rossz! Egyszerűen csak békében akarok lenni? Másra se vágyom! Ekkor már két hónapja csönd volt az átláthatóságinak nevezett törvényjavaslat körül, amely ellehetetlenítette volna a szabad sajtó, azaz például a munkahelyem működését, hát gondoltam, itt az idő, eljött a tökéletes pillanat az árkok betemetésére, és a DPK-hálózat honlapjának erre létrehozott felületén beadtam a kérelmet az Összefogás a sajtó függetlenségéért Digitális Polgári Kör megalapítására.

Mindez épp négy hónappal és négy udvarias érdeklődő üzenettel ezelőtt történt, így viszonylagos biztonsággal ki merem jelenteni: a Digitális Polgári Körök nem kérnek belőlem és a független sajtó melletti kiállásomból.

Amikor ezt írom, a hivatalos honlap szerint 357 DPK létezik, de ez a lista valószínűleg pontatlan, mert a Facebookon ennél jóval többet találni, még ha a Lakmusz gyűjtése szerint ezek közül elég sok kamu- vagy paródia-DPK is. Mindenesetre, bár a sajtószabadság nem fért bele a nemzeti algoritmusba, a Fradi, az ulti, a vadászat vagy épp a #bulika igen.

Jó napot kívánok, itt lehetnék része a nemzetnek?

Elsőre talán szőrszálhasogatásnak tűnhet azt firtatni, hogy miért is engednének egy telexes újságírót a nyilvánvalóan fideszes kampánytermékként funkcionáló Digitális Polgári Körök közelébe. A Fidesz azonban kínosan ügyel arra, hogy pártfüggetlen szerveződésként adja el mind a DPK-kat, mind az azokra épülő gyűléseket.

• A DPK-hálózatot, amelynek már eleve Orbán Viktor miniszterelnök és Fidesz-pártelnök jelentette be a létrehozását; amelynek az egyes számú DPK-jában maga Orbán a húzónév; amelynek a legismertebb további DPK-it fideszes élpolitikusok vezetik; amely egy az egyben a Fidesz politikai üzeneteit közvetíti nap mint nap; és amelynek a területi alapú DPK-i egészen konkrétan a választókerületi fideszes mozgósítás fő online fórumai – szóval ezt a hálózatot nem a Fidesz működteti, hanem egy Digitális Demokráciafejlesztési Ügynökség Nonprofit Kft. (DDÜ) nevű cég.
• Szintén nem a Fidesz szervezi a párt kampányrendezvényeihez megszólalásig hasonlító DPK-gyűléseket, amelyeken Orbán Viktor és más prominens fideszes politikusok beszélnek, hanem a DDÜ, méghozzá a cég mögé rekordsebességgel bejegyzett alapítvány által villámtempóban összegyűjtött magánadományokból.
• Ennek nemcsak az lehet a célja, hogy a költségek kiszervezésével kevésbé legyen látható, mennyi pénz megy el a kampányra, hanem az is, hogy nyugodtan erősíthessék a DPK-kat a részvételükkel olyan figurák – állami hivatalnokok, egyházi, egyetemi, vezetők vagy épp az egyik DPK-gyűlésen Orbánnal beszélgető főkonzul –, akiknél pozíciójukból adódóan etikailag minimum necces, hogy egy párt buliján vegyenek részt. Ezt a névleges pártpolitika-mentességet erősíti a DPK honlapja is, amely a „civil világ digitális erejét” hirdeti, az Orbán által gründolt egyes számú DPK-nál pedig egyenesen azt írja: „A magyar miniszterelnök összefogott a civil világgal, hogy létrehozzon egy új digitális polgári erőt.”

Arról nem is beszélve, hogy az egész DPK-sdit átitatja a nemzetieskedő hazafiaskodás, és ha egy pillanatra úgy teszünk, mintha a szavak valódi jelentése alapján próbálnánk értelmezni egy szöveget, és nem aszerint, hogy az mit jelenthet 2025 Magyarországában, akkor bizony nehéz úgy olvasni a DPK marketingszövegeit, mintha azok nem egy egész nemzetre vonatkoznának: „Arra szövetkezünk, hogy megvédjük kultúránkat, nyelvünket és identitásunkat – az online világban is. A mi nemzedékünkre hárul a digitális szabadságharc megvívásának kötelessége. Élj a Kárpát-medence bármely szegletében, közöttünk te is alakíthatod a magyarság sorsát” – olvasható rögtön a DPK oldalának tetején.

Valójában persze a nemzeti szimbólumból pártjelvénnyé degradált kokárda és a Szuverenitásvédelmi Hivatal országában nem nehéz dekódolni, mit jelent a fideszes újbeszédben a magyar kultúra, nyelv és identitás megvédése, illetve kitől is kell azt megvédeni. Ha valakinek magától mégse menne, Orbán Viktor rendszeresen segít, legutóbb például Lentulai Krisztián műsorában azzal indokolta a DPK-k létrehozását, hogy „nihilista balosok” elfoglalták a digitális teret, amelyet vissza kell tőlük venni.

Kevés aljasabb dolgot tudok elképzelni annál, mint hogy egy párt politikai megfontolásokból próbálja megfosztani a hazaszeretet jogától azt, aki neki nem tetszik, és a maga önös érdekei mentén ossza fel önkényesen a társadalmat jó és nem jó magyarokra; mégis úgy gondoltam, hogy ha a Fidesz elbábozza a demokráciát a DPK-kkal, akkor én meg elbábozom, hogy elhiszem nekik. Mi lehetett a legrosszabb, ami történhet? Csalódnom kell a Fideszben – ezt, azt hiszem, túlélném.

Na és a legjobb, ahogy alakulhatott volna ez az egész? Lesz egy saját DPK-m, kiállok egy nekem fontos ügy mellett, és esetleg megmutatom néhány másik digitális polgárnak, hogy egy telexes újságíró is ember, nem a kénköves pokol ördögi torzszülöttje, és az is lehet rendes, hazaszerető állampolgár, akinek az a munkája, hogy kritikus legyen a hatalommal.

Hát, ez nem jött be.

A forráskód visszafejtése

Persze ahhoz, hogy komolyan vegyem a DPK-kat, és magam is létrehozzak egyet, ami nem puszta paródia, hanem ha engedélyezik, valóban azonosulni tudjak vele, először meg kellene érteni, hogy úgy igazán mi a fenét is akarnak ezzel az egésszel. Pláne, hogy az alapítási kérelem beadására szolgáló felületen szerepel is egy olyan kérdés, hogy miért szeretnék saját DPK-t. A megértést nem könnyíti meg, hogy mint oly sok kormányzati és fideszes politikai üzenet esetében, a szimbolika itt is kicsit zavarosra sikeredett.

Eleve miért volt szükség a júliusban bejelentett DPK-kra, ha alig pár hónappal előtte, májusban indult el a Harcosok Klubja? Orbán szerint azért, mert kiderült, hogy nem mindenkinek való a harc, van, akinek elege van a konfliktusokból, és békét akar. Azon most elegánsan lépjünk túl, hogy ezek szerint a békepárti kormány pártja által gründolt Harcosok Klubja tagjai nem akarnak békét. Aztán a miniszterelnök a DPK-kra alapozva mégis digitális honfoglalást hirdetett, noha így hirtelen azért eszembe jut néhány békésebb párhuzam, mint a Kárpát-medence erőszakos megszállásával abszolvált honfoglalás.

Amikor ezen már épp átlendültünk volna, másnap Orbán már arról beszélt, hogy a Harcosok Klubja a dárda hegye, a DPK pedig a dárda nyele. „Próbáld meg nyél nélkül célba juttatni a dárda hegyét. És hegye nélkül a dárda csak egy haszontalan bot.” Tehát összegezzünk: aki békét akar, mert elege van a konfliktusból, az váljon egy fegyver nélkülözhetetlen részévé, hogy részt vehessen egy erőszakos területfoglalásban, amely valójában a magyarság digitális immunrendszere, és az alapja egy hitvallás, amely a nemzeti algoritmus, amely háborúellenes gyűlések képében realizálódik. Minden világos?

Mivel Orbán szavai nem segítettek tisztán látni, a DPK honlapjához fordultam segítségért. Ennek a tetején a cikk elején is idézett célkitűzés várt: „Arra szövetkezünk, hogy megvédjük kultúránkat, nyelvünket és identitásunkat – az online világban is. A mi nemzedékünkre hárul a digitális szabadságharc megvívásának kötelessége. Élj a Kárpát-medence bármely szegletében, közöttünk te is alakíthatod a magyarság sorsát.” Kicsit lejjebb kiderül a DPK-sok hitvallása is, amely fontos, mert ez „jelöli ki céljaink hármas egységét: megmaradni magyarnak, megvédeni szabadságunkat és gyarapítani az erőnket egy digitalizált világban is. Ez a mi nemzeti algoritmusunk.”

Na, ez már valami, ebből már ki lehet indulni! Így már meg tudtam írni, hogy miért akarom létrehozni az Összefogás a sajtó függetlenségéért DPK-t: „Azért szeretném megalapítani ezt a DPK-t, hogy platformot és közösséget biztosítsak azoknak az állampolgároknak, akik szeretnék kifejezni a sajtó függetlensége iránti elkötelezettségüket. A DPK-k alapját adó nemzeti algoritmus hármas egysége: megmaradni magyarnak, megvédeni szabadságunkat és gyarapítani az erőnket egy digitalizált világban is – mindhárom célkitűzéshez elengedhetetlen a független, magyar, politikai és gazdasági érdekektől mentesen működő sajtó.” És már nyomtam is a „DPK alapítása” gombot.

„Kezdeményezésed az alapítók elbírálják, majd értesítenek az eredményről” – olvasható a felületen. Spoiler: DPK-m azóta sincs.

Fennakadtam a nemzeti immunrendszeren

Ez az egész kísérlet nem „beépülés” volt. Ilyen beszámolót is olvashattak már a DPK-król a Telexen, de én saját magam indultam neki, a saját nevemet, sőt a telexes emailcímemet használva, és nem csatlakozni, hanem alapítani akartam. A kérelmet a fenti indoklással és a személyes adataimmal augusztus 19-én küldtem el. Aztán vártam.

Két héttel később, szeptember 2-án írtam egy érdeklődő emailt a DPK-hálózat központi emailcímére, hogy jó napot, beadtam egy kérelmet, de azóta semmilyen visszajelzést nem kaptam erről se pro, se kontra. Aztán vártam.

Egy újabb héttel később, szeptember 9-én ugyanezt az érdeklődő levelet elküldtem az oldalon található kapcsolati formon keresztül is. Aztán vártam.

Még bő két héttel később, szeptember 25-én harmadszor is érdeklődtem, újra emailben. Aztán vártam.

Október 2-án futottam egy negyedik kört is, ezúttal a DPK-k mögött álló, a honlapon található tájékoztatóban adatkezelőként megjelölt Digitális Demokráciafejlesztési Ügynökség emailcímén érdeklődtem. Aztán vártam.

Ezúttal viszont nem teljesen hiába, mert a többszöri hiába érdeklődést részletező levelemre húsz nappal később érkezett válasz, még ha nem is sokatmondó: „Kedves Barátunk! Kérjük szíves türelmét, mivel a jelentkezések feldolgozása folyamatban van. Kollégáink mindent megtesznek azért, hogy a lehető leghamarabb visszajelzést küldjenek Önnek a csatlakozás ügyében. Köszönjük megértését és türelmét! Tisztelettel, DPK központi közösségi koordinátorok.”

Aztán vártam. És azóta is várok, és most már egészen úgy sejtem, hogy hiába, mert a jelek szerint még elutasításra se méltatnak. Persze nem zárhatjuk ki, hogy holnap hirtelen megérkezik az üzenet, hogy gratulálnak a DPK-m megalapításához – ha így lenne, természetesen arról is be fogok számolni.

Vigasztalódás a vidékkel és Rákay Philippel

Hogy azért ne maradjak teljesen DPK nélkül, október 23-án csatlakozási kérelmet adtam be Gyopáros Alpár, a Magyar Falu Program lebonyolításáért felelős kormánybiztos nevével fémjelzett Vidéki DPK-hoz. Ennek is van saját algoritmusa, amely szerint a „célja, hogy a magyar vidék értékeit, hagyományait, valamint az elmúlt évtizedben elért eredményeit, fejlődését és jövőbeli lehetőségeit értékelje, az új kihívásokra válaszokat keressen és folyamatos párbeszédet folytasson azokkal az emberekkel, akik a leghitelesebb visszacsatolással bírnak: a VIDÉKIEKKEL!”

Mivel történetesen én is vidéken élek, és ez alatt nem Budapest körúton kívüli részét értem, csatlakoztam – és ezúttal sikerrel is jártam. Október 24-én ugyanis megjött a Miniszterelnöki Irodát vezető államtitkár, egyben a DPK-k világában közösségi koordinátorként tevékenykedő Nagy János levele: „Kedves Bolcsó Dániel! Üdvözlünk a Vidéki Digitális Polgári Körben! A digitális honfoglalás új szakaszába léptünk, ugyanis létrehoztuk a Vidéki DPK Facebook-csoportját, ami a közös gondolkozás és kapcsolatépítés online színtere. Egy olyan digitális szellemi műhely, amely egyúttal menedékül is szolgál minden hazaszerető polgárnak a közösségi média sokszor zűrzavaros, ingerült világában. A csoportban önálló témákat vethetsz fel, válaszokat kaphatsz és elmondhatod a véleményed a legfontosabb kérdésekkel kapcsolatban. Lépj be a Facebook-csoportba az alábbi gombra kattintva” – írta, én pedig kattintottam is az alábbi gombra.

Bevallom, itt elkövettem egy kis mulasztást, mert csak egy hónappal később történt meg ez a bizonyos kattintás, így a tulajdonképpeni digitális polgári tevékenység terepéül szolgáló csoporthoz csak november 28-án kértem a csatlakozást. Aztán vártam.

December 15-én megint kértem a csatlakozást, mert a cikk írásakor vettem észre, hogy olyan, mintha nem is jelentkeztem volna. Feltehetően jelzés nélkül elutasították az első próbálkozásomat a Facebook-csoport adminisztrátorai, de ezt sajnos nem tudom teljes bizonyossággal állítani, mert az első kísérletről nem készítettem képernyőmentést. Mindenesetre néhány nappal ezelőtt megint nyomtam a gombot. Aztán vártam, de ezúttal csak három napot kellett, mert végül ide is beengedtek:

A csoportban, ahol én lettem a 4489. tag, három adminisztrátor van: Nagy János, Gyopáros Alpár és a központi DPK-oldal. A legutóbbi posztok elég jól reprezentálják, mi zajlik a csoportban:

• videó arról, hogy Szőke András egy műhelyben halászlét főz, amit valamiért végig egy targoncaszerű jármű vezetőfülkéjén keresztül nézhetünk;
• Horváth László drogügyi kormánybiztos képei egy gyöngyösi óvoda nyitásáról;
• Nagy István agrárminiszter videója arról, hogy a gazdák mellett áll Brüsszellel szemben;
• a Megafon harmadvonalához tartozó Ahogy a Gazda látja posztja arról, milyen csodálatos termések jönnek a magyar földből;
• Szőke András egy régi filmjét linkeli;
• Gyopáros Alpár egy disznóvágásról tesz ki fotókat.

Ez se rossz, de persze az igazi a saját DPK lenne. Amíg arról nem születik döntés, addig maradnak a hírlevelek. Azokat ugyanis az alapítási kísérletem óta kapom rendületlenül, függetlenül attól, hogy azt alapítási kérelmet még el se bírálták. A DPK-s adatkezelési tájékoztató szerint ha azért kezelik az adataimat, mert „DPK alapítására vonatkozó, vagy a DPK-ba történő belépési szándékát bejelentő” személy vagyok, akkor egészen a hozzájárulásom visszavonásáig kezelhetik azokat, „de legfeljebb addig kerülnek kezelésre, amíg a személyes adatokra szükség [van] abból a célból, amelyből azok gyűjtésre kerültek”.

Három lehetőséget sorolnak fel, ahogyan megszűnhet az adataim kezelésének a célja: ha a DPK-alapítási vagy -csatlakozási szándékomat elutasítják; ha 90 napon belül nem lépek be valamely DPK-ba; illetve ha a tevékenységem „nem összeegyeztethető az Adatkezelő célkitűzéseivel”. Ez utóbbi a jelek szerint nem áll fenn, noha az adatkezelő DDÜ erősen kötődik ahhoz a kormánypárthoz, amely rendszeresen vádolja a munkahelyemet és így engem is gyakorlatilag hazaárulással.

Így marad az, hogy az alapítási szándékom elbírálásáig kezelhetik az adataimat, ennek fényében pedig ügyes trükk, hogy négy hónap alatt sem utasították vissza a kérelmemet, mert addig is van jogalapja annak (a Vidéki DPK-s kalandot leszámítva is), hogy hírlevelekkel bombázhassanak. Persze bármikor visszavonhatnám a hozzájárulást, ha úgy döntenék, hogy a kérelmem elbírálására várni nem ér annyit, hogy heti egy-két névre szóló hírlevelet kapjak Orbán Viktortól. Vagy attól a Rákay Philiptől, aki minden levelét azzal zárja, hogy mindig számíthatok rá, hiszen „egy vérből valók vagyunk”. A vele folytatott korábbi levelezésünk merőben eltérő hangvétele után ez legalább üdítő fejlemény, szóval az ő leveleit mindig átfutom. Aztán várok.