Minden ínyenc szokott olyasmin viccelődni, hogy csak az étel a fontos számára, semmi más, sőt még olyan túlzásokat is el szoktak ejteni, mint hogy életüket az étkezéssel kapcsolatos események határozzák meg. Nem Stanley Tucci az első, akinek eszébe jut az a gondolatkísérlet, vajon el lehet-e mesélni egy életet a legfontosabb gasztronómiai élmények alapján, de ő az, aki ezt meg is valósította, méghozzá nagyon szórakoztató módon.
Stanley Tucci a koronavírus-járvány alatt debütált a gasztronómia világában egy szimpla Insta-videóban, amiben Negroni koktélt kevert. Igazából már azelőtt is főzött és szakácskönyveket is írt, de ekkor vált gasztroikonná, sőt a New Yorker újságírója szerint kései szexszimbólummá is, de ez inkább ízlés kérdése. Bár a tévé tele van főzőműsorokkal, az internet főzős videókkal, az utóbbi évtizedekben kiveszett a karakteres személyiségek köré fűződő főzős műfaj, nincsenek mostanában Nigella Lawsonok, Keith Floydok és Julia Childok, akiket egyszerűen jó volt nézni, miközben főznek. Tucci olyan stílussal, fejtartással, pillantásokkal keveri a koktélját, hogy közben olyan, mintha a nagybácsink vagy a haverunk lenne, aki áll a konyhájában. Bár szakmai feladatom lenne a főzőműsorok nyomon követése,
tizenöt éve semmi nem ragasztott úgy a képernyőhöz, mint ez az ember, ahogy a konyhában működik.
Szerencsére mások is észrevették, hogy mostanában valahogy épp ez a plusz az, ami hiányzik minden főzős műsorból, sorozatból. Vannak profi séfek, akik lenyűgözően vagdosnak szabályos kockákra mindent, de nem erre, vagy nem feltétlenül kizárólag erre van szükség, ha ilyesmit szeretnénk nézni. A valódi kapcsolódást épp olyasvalaki tudja létrehozni a néző és az étel, illetve az étel mögött álló történet között, aki a profizmus és a hétköznapiság határán áll, ráadásul régről ismerős arc az egész világ számára.
Ekkor készült az olaszos sorozata és a könyve is. Az Életem az ételeken át című könyv kapható magyarul, Az olasz konyha nyomában című filmsorozat viszont csak nemrég került a hazai streamingfelületekre. Bár teljesen más műfajú és témájú a könyv és a sorozat, mindkettőben a lényeg maga a színész, az ételek és Olaszország.
A könyv végtelenül egyszerű sztorizgatás, nem kéne se szakácskönyvnek, se memoárnak nevezni, de pont ez a természetesség a bája. Sztorik egy amerikai olasz bevándorló család hétköznapjaiból, uzsonnákról és tízóraikról, az olasz hagyományt még féltve őrző szülőkről és a teljes erővel amerikaivá válni akaró gyerekekről. Én is írhatnék ilyet, gondolhatja az olvasó, hiszen mindenkinek vannak nagyihoz, iskolához, haverokhoz, szerelmekhez kötődő evős sztorijai. Tuccinál ez azért különleges, mert teljes mértékben kihagyja a történetekből épp azt a vonalat, ami miatt sokan megvásárolják a könyvet: hogy világhírű színész. Egy-két kósza megjegyzést leszámítva nincs szó a színészi pályájáról, az életét úgy írja le, mint amiben a legfontosabb dolog az evés volt, és az ételek.
Szép dolog úgy elmesélni egy életet, mint étkezések, főzések és éttermi vacsorák sorozatát, de önmagában nem is lenne annyira érdekes mindez, ha az evések sorozatába nem lépnének be folyamatosan tragikus életesemények. Ezek persze át is rendezik mindazt, ami táplálkozás közben történik a főhőssel, egy feleség elvesztése, a gyerekek felnövése, új szerelem, új gyerekek, járvány, majd a legvégén egy olyan sokk, ami visszamenőleg átírja az egész könyvet.
Tucci beteg lesz, méghozzá éppen a nyelve alatt nő egy óriási tumor, amit egy olyan brutális sugárterápiával tüntetnek el, amelynek hatására évekre elveszíti az evés, aztán a rágás, nyelés, ízlelés képességét is. A könyvet már a gyógyulás nézőpontjából írja, így sok mindent megmagyaráz, miért az evésre mint vezérfonálra fűzi fel a kötetet. Az is más megvilágításba kerül, miért ír olyan érzékletesen az ételek szenzoros, fiziológiai hatásairól, a nyelv, nyál, savak, állagok étkezésben betöltött szerepéről.
Mindazon túl, hogy ínyencként mélyen lehet kapcsolódni ahhoz, amikor valaki minden élethelyzetben az evés felől közelíti meg a dolgokat, sokat lehet tanulni az olaszok amerikai hatásra átalakuló főzési szokásairól, illetve arról a kimeríthetetlen gasztronómiai szakterületről, ami az olasz konyha pizzán-tésztán-fagyin túlmutató oldalát mutatja meg. A témában épp Magyarországon jelent meg az egyik legjelentősebb munka az elmélyült kutatásokat végző Váncsa Istvántól. Tucci könyvében ez annyiban más, hogy kifejezetten egy amerikai bevándorló szemével nézi az olasz konyhát, így a házias, egyszerű, komfortételek receptjeivel foglalkozik. Ilyen a paradicsomos tojás, vagy a parmezános alaplé, a babos tészta és a káposztás-sajtos rakott hajdinás metélt, meg még persze sok más. Ezeket már végig is főztem, mégis Tucci babos tésztáját ajánlom nagyon, igazi ősz eleji étel, nagyon egyszerű, és nagyon jó.
Babos tészta (Pasta e fagioli)
Alapanyagok:
- 2-3 evőkanál olívaolaj
- fél kg fagyasztott fejtett bab (vagy más, világos)
- egy fej vöröshagyma
- egy szál répa
- 400 gramm paradicsom (friss vagy konzerv)
- 250 gramm kisebb formájú tészta
- egy parmezán vagy grana padano héja
- egy kelkáposzta külső levelei vagy 4-5 levél cavolo nero
- a tetejére reszelt grana padano/parmezán
Egy nagyobb, nehezebb lábosban az olívaolajon megpárolom a felaprított hagymát, hozzáadom a meghámozott-felaprított répát, majd a paradicsomot, sózom, beleteszem a sajthéjat, majd a babot is, és az egészet felöntöm annyi vízzel, amennyi éppen ellepi. Addig főzöm, míg minden éppen puha lesz, ekkor keverem bele a feldarabolt káposztaleveleket. A tésztát külön főzöm ki hozzá, majd keverem bele.
A gondolatkísérletet Tucci aztán folytatta – idén jelent meg a memoár folytatása Egy év a tányéromon címmel magyarul is. Ha visszaemlékezni lehet ételeken keresztül, akkor naplózni is, erre tesz sikeres kísérletet ebben a kötetben, ami a nagyon gyatra fordítás ellenére kedves és szórakoztató. (Aki teheti, mindkét könyvet szerezze be angolul, eredetiben a színész egyszerűen, de szépen ír.) Ebben a könyvben már azt hihetnénk, kap szerepet a munkája is, de nem, csupán annyiban, ahogy az olaszok forgatási catering szolgáltatásait szidja. Nem fontos, milyen a Konklávét játszani, az viszont igen, hogyan térképezi fel a római vendéglőket és mi a véleménye a megjátszós fine dining tányérokról. Ettől persze egy gourmet olvasó számára még szerethetőbb, a mozirajongók viszont lépten-nyomon hoppon maradnak.
Olaszország keresése
Mintha a könyv logikus folytatása lenne, épp ezen a vonalon halad tovább a sorozat. Lehetne ez egy újabb ismeretterjesztő utazás, amiben a sármos amerikai színész rácsodálkozik a nápolyi pizzaiolokra és tésztasodró nagymamákra, de szerencsére ennél jóval izgalmasabb. Vagy olyan régiókba utazik, amikről általában kevesebb szó esik – például Trentino Alto-Adigébe, ahol tulajdonképpen osztrák konyha van, vagy olyan helyekre, amiket mindenki ismer, de ezekben megtalálja a kevéssé felkapott alapanyagokat és ételeket. A márványkádba lerakott zsírszalonnát, a pacalos zsemlét, a káposztás nokedlit és a kaviáros spagettit. Az abruzzói sivatag motorosait, akik báránynyársakat sütnek és a milánói háztetőn gnocchit gyúró szivárványcsaládot. Meglepően sok olyan gasztronómiai elemre talál, amihez magyarként is erősen tudunk kapcsolódni: bográcsban bárányragut főznek, gulyást készítenek savanyú káposztával és polentával, egy klasszikus nagymama pedig palacsintát süt ipari mennyiségben – bár aztán nem kakaóval tekeri fel, hanem lasagneszerű rakott tésztát készít belőle apró húsgolyókkal.
Nem csak a szupercsillagos helyekre megy, de nem is kizárólag az utcai ételekre fókuszál, nem akarja csak ilyennek vagy csak olyannak bemutatni az annyiszor át- és újraértelmezett olasz gasztronómiát. Pont úgy látja, amilyen, millió- és még többfélének, húsosnak, tésztásnak, zöldségesnek, édességesnek, ami már több ezer éve váltakozik állandóan.
A könyvhöz képest a sorozatban teljesen háttérbe vonul, csak a kóstolásokkor kapcsol vissza ugyanazokkal a gesztusokkal, amikkel abban a negronis videóban meghódította az internet gourmet-it. Iszonyú nehéz dolog epizódról epizódra úgy ételeket kóstolgatni a kamera előtt, hogy képi és hangtechnikákkal nem lehet az ízeket átadni, elmagyarázni, megmutatni. Hogy éppen a betegség miatt-e, vagy sem, nem tudni, de Tucci valahogy ezt is megoldja, már abból a mimikai készletből sok mindent le lehet venni, ahogy ízleli, rágja az ételeket. Egy-két szavas megjegyzésekkel próbálja érzékeltetni, milyen is az étel, amit megkóstol éppen, csak annyival, hogy el tudjuk képzelni az ízét és az állagát.
