Ma önéletrajzzal vagy oklevelekkel igazoljuk, kik vagyunk és mihez értünk, de nem is olyan régen elég volt csak egy kalapot felvenni ahhoz, hogy ez az első pillanatban egyértelművé váljon – legalábbis a férfiak esetében biztosan. „A hortobágyi gulyás csak a hortobágyigulyás-kalapot, a kunsági csikós csak kunságicsikós-kalapot tette fel. Fejen hordott önéletrajzok voltak ezek, nem csak a tájegységet, a szakmát is tükrözték.” Erről a Balmazújvárosban élő Sósné Mihalkó Emese mesélt, aki férjével, Sós Attilával együtt továbbvitte a családi örökséget apja, Mihalkó Gyula kalaposmester 2016-os halála után.
A másfél évszázada alapított Mihalkó Kalaposház mögött álló házaspár egyike a még megmaradt, nagyon kevés magyar kalapkészítőnek. Emese és férje kilenc éve vette át a vállalkozást, lelkesedésük azóta is töretlen. Kalapjaikat ma is nagyrészt pásztorok és gulyások, valamint néptáncosok és hagyományőrzők vásárolják. A magyar családi vállalkozásokat érintő problémák Mihalkóékat sem kerülik el, az öröklés kérdése esetükben is kérdéses.
A kalapkészítők legnagyobb ellensége: a hólyagos kéz
„Itt a kezemben a gyufásdoboz; rajta a hortobágyi ember, kivarrott szűrben. A kalapját Mihalkó János csinálta Balmazújvároson, ő az egyetlen mestere ennek a hetyke, felfelé álló karimájú fejfedőnek.” A Népszava egy 1959-es tárcában így ír a balmazújvárosi kalaposdinasztia egyik tagjáról, Mihalkóék híre már akkoriban is elterjedt volt a kalapviselők között. A Népszavában említett János nevét a kert végében lévő kiállítótér falára felfestett, terebélyes családfán is meg lehet találni. Emese ebben a helyiségben – ami korábban az édesapja műhelye volt – kezdett mesélni nekünk a család történetéről.
Mihalkóék az 1870-es évek óta készítenek kalapokat, a vállalkozást az egyik idősebb Mihalkó János kezdte, aki azután ismerkedett meg egy helyi lánnyal, hogy Balmazújvárosra költözött. A lány apja kalapos volt, János tőle tanulta el a mesterséget, ami később a családon belül apáról fiúra szállt. Evidens volt, hogy a kalapokat férfiak készítették, hiszen a népi kultúrában döntően ők voltak azok, akik ilyen a fejfedőt viseltek, a nők kendőt hordtak.
Már csak azért is a férfiakra maradt a kalapkészítés, mert valóban kemény fizikai munka, a nők feladata ezzel szemben a régi időkben a kalapok tisztítása, varrása volt, Emeséék máig ezt a hagyományt követik. Egy kalap akár egy héten át, kézzel készül, készítése igazi mestermunka. A nyers gyapjút először nedvesíteni kell, majd a kalapformára húzva kézzel formázni és szárítani egy teljes napon keresztül. Ezután fajtától függően személyre szabják és formázzák a kalap peremét, majd kézzel bevarrják a belső bélést, igény esetén díszítik. A teljes folyamat még ennél is hosszabb lehet, ugyanis több buktatója van. „A napi 6-7 kalap akkor van meg, ha bírja Attila keze. Nem szabad, hogy hólyagos legyen a kezed; úgy másnap, de lehet, hogy még harmadnap sem tudsz dolgozni” – tette hozzá Emese.
Hajdúsági népviselet baseballsapkával
A kalapműhely Emese édesapja, Mihalkó Gyula idejében lett igazán népszerű. Gyula 14 évesen korában készítette el első kalapját, később más foglalkozást választott, szabadidejében viszont a nagybátyja műhelyében segített. Egyre gyakrabban járt nagybátyjával vásárokra, míg végül beszippantotta a kalapos szakma, pár évvel később már 30-40-féle kalapot készített. Emellett állatokat is tartott, a juhok gyapjából készült a kalaphoz elengedhetetlen nemez is, így teljesen le tudta fedni a termékekhez szükséges alapanyagok skáláját.
Emese nem sokkal édesapja halála után egyszerű látogatóként vett részt egy táncháztalálkozón, ahol épp a hajdúsági népviselet bemutatója ment.
„Az egyik népviseletes akkor azt kérdezte: miután meghalt Mihalkó Gyula bácsi, mi lesz, ha a család nem veszi át a kalapok készítését? Hogyan fogunk itt állni? Baseballsapkában?
Ez volt az a pont, ami után elkezdtünk gyakorolni” – emlékezik vissza Emese. Mivel Attila korábban csak szemlélte a készítési folyamatot, és nem ebben nevelkedett, Emese pedig mindent látott, de lányként sosem volt feladata, hogy a készítésben aktívan részt vegyen, másfél év gyakorlás és jó néhány vita következett. „A sok kritika ellenére a férjem másfél év után is kitartott, mire azt mondtam neki, hogy ez igen, ezt a kalapot szeretném.”
Gyula neve még ma is ismerősen cseng a vásárlók, különösen a néptáncosok között. „Ha választanom kellene, Mihalkó kalap mellett döntenék. Sokkal jobb az anyagkezelésük, strapabíróbbak, formailag is szebbek a többinél” – mondta kérdésünkre a Mihalkó kalapokról egyik korábbi vásárlójuk, a tánctanárként dolgozó Levente, aki gyerekkora óta néptáncol, így több tucat kalap megfordult már a keze között.
A kalapokat hagyományosan úgy tesztelték, hogy a vásárokban ráálltak, nem ritkán rátapostak a vevők a kalap tetejére, aminek – ha tényleg minőségi darab volt – egy szála se görbült a ránehezedő emberi test súlyától, ha viszont behorpadt, egyértelműen hamis darabot árultak. A Mihalkó kalapokat mi is próbára tettük, horpadás nélkül átmentek a termékteszten.
Csakhogy kalapkészítésből már a hatvanas években sem lehetett megélni, 1960-ban arról írt a Hajdú-Bihari Napló, hogy a Mihalkó család soron következő kalaposai „a nagyszélű kalapok megritkulása folytán állandó foglalkozást kényszerültek keresni”. Emeséék a kalapokat szintén a szabadidejükben készítik, Attila eredetileg bádogos, de most egy pálinkafőzőben dolgozik, Emese pedig szociális munkás. Így csak hétvégente járnak vásárokra, egyebek között Bugacpusztára is mindig elmennek. Bár egy kalap sokáig jó (ők garanciát is vállalnak rájuk), a néptáncosok a különböző népviseletek miatt, a pásztorok a hétköznapi hordásra táraznak be akár több kalapból is.
Évente körülbelül 200-300 darabot adnak el, kalapjaik ára darabonként változik, egy termék akár 25 ezer forintba is kerülhet, de az egyéni vállalkozásként működő kalaposműhely éves bevétele még a tízmillió forintot sem éri el. Emese és Attila többször elgondolkodtak már azon, hogy az országhatáron kívülre terjeszkedjenek, de nyelvtudás hiányában nem merték ezt meglépni. Ha a kalap hungarikummá válna, az több szempontból előnyös lenne, a presztízs mellett a termék piaci értékét is növelhetné. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténjen, egyéb szigorú szabályozások mellett szükség lenne a nemzetközi ismertségre is.
A varrásban a lányuk is segít nekik, a fiuknak pedig meglenne a kalapkészítéshez szükséges fizikuma, de nem gondolja, hogy továbbvinnék a lassan kétszáz éves örökséget, hiába kérdezik Emesétől gyakran, hogy ki fogja örökölni a műhelyt. „Én erre azt szoktam visszakérdezni, hogy neveljük-e úgy a jövő generációját, hogy arra vágyjanak, hogy fölvegyenek egy kalapot? Azt látom, hogy elsősorban másra kell hogy tanítsam a gyerekeimet a jövőt illetően.
Jó lenne, szép lenne, de mi sem tudunk csak a vállalkozásunkból megélni.”
