Szeifert Natália: Este

Ha fogalma volna a beszédről vagy a nyelv létezéséről, akkor sem keresgélné a szavakat, hogy leírja mindazt, ami történik vele, tudná, hogy fölösleges. Lehetetlen vállalkozás. Mert történik – ezt mondaná, ha mondana bármit –, de nem úgy történik, ahogy a beszélők, írók, nyelvet használók értik vagy elképzelik, ez a történés kezdet nélküli és vég nélküli, állandóságában folyamatos, zajlik, majdnem ahogyan víz zuhan végtelen mély szakadékba – ha tudna a vízről, ha tudna szakadékról –, de nem gyorsulva és nem is lassulva, soha el nem fogyva, soha földet vagy más vizet nem érve, mert nincs föld és nincs víz. Nincs iránya, nincs fent, ahonnan le lehetne zuhanni és nincs lent, ami felé tartani lehetne, nincs határa, széle, alja, vége, kezdete, felszíne.

De vannak benne apró örvények, amiket hangoknak nevezne, ha nevezné őket valahogy. Remegő körök, a sodródás állandóságában pillanatokra felbukkannak, mintha mindig ott lettek volna, és örökké ott remegnének, kiszakadva az áramlásból és megzavarva az áramlást, és mégis teljessé téve az áramlást, miközben maguk is áramlásból vannak.

Némelyik remegő kör nagyobb, mint a másik, lyukat üt az áramlásba, és habár a lyuk maga is áramlás, önmaga körül forog, hirtelen alakot ölt, és ez a változás rossz, úgy mondaná, súlyos fájdalmat okoz, szúr vagy éget, olyan érzeteket kelt, amelyeknek nincs helyük a nyugalmas zuhatagban, a sima, változatlan, akár úgy is mondhatná, boldog történésben. Az időtartam ugyanis megsérti az időtlen törvényeket, a felbukkanás és eltűnés megszaggatja az időt, holott az idő végtelenből áll, mégpedig úgy, hogy minden pillanatban elkezdődik és véget ér, ahogyan a tűz folyamatosan ég, de maguk a tűznyelvek fellobbannak, fodrozódnak, ellobbannak, és új életre kelnek szakadatlanul – mondaná, ha tudná, mi az idő, a fájdalom, a boldogság, a tűz.

Minden lobbanás egy utazás kezdete, vele világ keletkezik, akár a buborék a vízben, anyagparányok ütköznek, kapcsolódnak, moccannak, elválva a víztől, átszűrve magukon a vizet, évmilliók múlva ráébrednek az úszás boldogságára, pikkelyt növesztenek álmukban, végtagjaik törekedni kezdenek a fény felé, szárazföldet érnek, talajba fúródnak, gyökeret eresztenek, lábakat növesztenek, szárnyakat növesztenek, a talajból erdőségek bomlanak ki, hegyek emelkednek, síkságok terülnek szét, és mindet bejárják lábaikkal, és mind fölött elrepülnek apró szárnyaikkal, vaskos szárnyaikkal, tollak, páncélok, karmok, nőnek, más karmoktól és hidegtől védelmező bunda sérülékeny bőrre, másoktól elvett bunda kerül. Így folyik a nyüzsgés a fény körül, haladás valami felé, évmilliók alatt kitaposott utak kanyarognak, amelyeken elindul egy lény, aki már nem emlékszik az áramlásra, az időtlen ritmusra, örvényekre, amelyek maguk is áramlásból vannak, legföljebb álmában sejlik fel a teljesség, de nem tud róla, teste van, és a testét azonosítja önmagával, és az utakat ellepik a hozzá hasonló lények, a levegőt átszelik másfajta lények, aprók és hatalmasok, újabb és újabb évmilliók gyűrűznek át a világon, amíg a szárnysuhogás, zümmögés, patadobogás, surranás, csobbanás, kövek pattanása, tűz pattogása, forróság fütyülése, elektromos vezetékek zizegése, távíróvonalak kattogása, hajókürtök kiáltása, futószalagok surrogása, autók brummogása, repülőgépek húzása, ajtók csapódása, billentyűzetek pötyögése, vonalkód-leolvasók csippanása, villamosok csikorgása, metróalagutak búgása, álmatlanok nehezen lehunyt szemén kicsorduló könny csorgása, puskák ropogása, atomerőművek csöndje, leomló házak robaja, légkondicionáló berendezések kondenzvizének csöppenése, bombák villanása, gyorséttermek önfeledt csámcsogása, rejtegetett fájdalmak felszisszenése, gyerekek játszótéri nevetése, fűnyírók zaja, hétvégi barkácsolók káromkodása, anyák vajúdása, fészekből kihullott tojás héjának elpattanása össze nem áll egyetlen monoton zúgássá – ez már ismét az áramlás hangja, és a buborékvilág szétpattan, a lángnyelvvilág ellobban, mintha sosem létezett volna. És minden, ami benne valaha keletkezett, visszatalál a zuhatagba, amelynek nincs iránya, sem felszíne, hogy aztán újra megjelenjen egy kiszakadó lángnyelvhez hasonló buborék, ahogy megjelenik minden másodpercben száz és ezer, hogy végtelennek tetsző ideig létezzen zárt időkupolája alatt, és elpukkanjon.

Figyeli hát, anélkül, hogy tudná, hogy figyeli, magamagát is, egyszerre mondhatná víznek és tűznek, ha mondana ilyesmit, ha látott volna valaha vizet, látott volna valaha tüzet, ha tudna róla, hogy a víz neve víz, a tűz neve tűz, valahogy így mesélné el, de csak a biztos, minden mögött húzódó ritmust tudja, és nem tud arról, hogy tudná.

S mintha mindennek a mélyén mégiscsak akadna egy középpont, vagy egy alsó szólam, egy másik áramlás, vagy áramlásnak forrása, mintha minden alatt, mellett és között létezne egy másik örökké. Sejtés ez, amely lassan keletkezett valahol az áramlásban, nem ütött rajta lyukat, folyik, zubog vele tovább, a tudatába lép, anélkül, hogy tudata volna, örökkétől van, nem zavarja meg az állandót, ahogy azok a csobbanásszerű, remegő körök, amelyek felbukkannak és örvényeket keltenek, így nincs benne semmi nyugtalanító.

Erősödő sejtés ez, egyre inkább bizonyosság, ott van valahol mindenek alatt és mindenekben, magában a zuhatagban – ha gondolkodna, nem is értené, miért nem tudta mindig, hogy ott van, aztán arra jutna, hogy de hiszen tudta, mindig is tudta, ez a legigazabb igazság, amit tud, anélkül, hogy gondolna rá, így, hát innen a nyugalom, amely nem engedi, hogy bármiféle csobbanás, moccanás, hullámtörés, zaj, megzavarja a sodrást.

A bizonyossága akkor érezhető legerősebben, amikor elülnek a csobbanások, és nem keletkezik több rezgő kör, ezt estének nevezné, ha tudna arról, hogy létezik nappal. Ennek is van egy ritmusa. Akkor mélyen tudja, hogy létezik az a másik örökké, beleburkolódzik, és az lassan, egyenletesen simogatja, mint a langyos szél – mondaná, ha tudná, mi a szél. Nem létezhet ennél biztosabb dolog és nem létezhet ennél megnyugtatóbb, mert kizárólag szeretetből van, így mondaná, ha mondhatna bármit, ha gondolna bármit. Ha nevet kéne adnia neki, úgy hívná, anya.