Tudnom kell, hogy ki ölte meg a fiamat, tudnom kell, hogy ki ölte meg azt a 16 embert

„Lesznek ugyan óráink, de még semmi sem ér véget. Mivel a követeléseinket még mindig nem teljesítették, folytatjuk a küzdelmet a célunkért, nem adjuk fel” – mondta a Telexnek Újvidéken Teona, a vegyészetet tanuló PhD-hallgató, aki az elmúlt egy évben fontos szerepet vállalt a helyi diákmozgalomban. Szerbiában szombaton emlékeztek meg az újvidéki állomásomlás tragédiájáról, a városba pedig sok tízezren érkeztek az ország minden pontjáról, sokszor száz kilométeres gyaloglások végén.

Egy éve tart a mozgalmuk

2024. november 1-én omlott le a nem sokkal korábban felújított állomásépület előtetője Újvidéken, a tragédiában 16 ember meghalt, egy pedig élete végéig megnyomorodott. Független szakértők és a társadalom a kivitelezés hanyagságára, messzebb tekintve a mindent átszövő korrupcióra vezette vissza a tragédiát. Ezért is terjedt el a „Véresek a kezeitek!” kifejezés és a vörös tenyér szimbóluma, ezzel üzentek a zsebét tömő, életekkel nem törődő elitnek.

Az előtető leomlása után az egyetemisták vették át a tiltakozások szervezését, eleinte egyetemfoglalásokkal, majd a blokádokat kiegészítendő hatalmas tömegtüntetésekkel és menetekkel. Az egész országot átszelő menetek indultak az elmúlt napokban Szerbia sok szegletéből Újvidékre, hogy péntek este a vajdasági székvárosban egyesüljenek, majd szombaton mindenki ott emlékezzen meg az áldozatokról.

Többpontos követeléseik központi eleme a felelősök elszámoltatása, és hogy olyan országot szeretnének, ahol működnek az állami intézmények, nem ismeretség alapján kerülnek emberek pozíciókba. Ugyan néhány miniszter és Miloš Vučević miniszterelnök politikai felelősséget vállaltak az állomásnál és a későbbi tiltakozásokon történtek miatt – egyes diákokat a kormánypártokhoz köthető alakok bántalmaztak –, és lemondtak, de a tragédia felelősei nem lettek meg.

A gyász mellett Szerbiában a mai napig tapintható a hatalom iránti düh is. A korábban a tüntetőket támadó, külföldi ügynököknek minősítő Aleksandar Vučić elnök pár napja egy riporternek értetlenkedett, hogy nem tudja, milyen esemény lesz szombaton Újvidéken („Egy focimeccs?”). Pénteken már megbékélésről beszélt, majd miniszterelnökével és a házelnökkel elmentek a belgrádi Szent Száva székesegyházba gyertyákat gyújtani az áldozatok emlékére. „Egy évvel az előtető leomlása után megállapítható, hogy sokan a társadalmunkban nagyon komoly és nagy hibákat követtek el, velem együtt. (...) Sokan megszegték a szabályokat, erőszakot követtek el az állam és más tulajdona ellen. Ahogy egyesek kifejezték a haragjukat, én is sajnálok bizonyos dolgokat, amiket kimondtam és bocsánatot kérek ezekért” – próbált békülékeny hangot megütni. Gyásznappá is nyilvánították november 1-jét.

Ezzel párhuzamosan a diákok alulról szerveződően hatalmas tömegmegmozdulást hoztak össze, ami egészen biztosan egyedülálló volt Újvidék történetében. A Liman Park környéke és Újvidék fő artériája, a Felszabadulás sugárút már pénteken tízezrekkel telt meg, akik fiesztaszerű ünnepléssel várták a több száz kilométereket legyalogló-lebicikliző tömegeket. Két menet résztvevőivel a Telex is beszélt a helyszínen, ezekről, valamint az euforikus megérkezésről itt olvashatják helyszíni riportunkat.

Közel harminc magyar egyetemista is utazott volna az újvidéki omlás évfordulóján Szerbiába, de a határon sokan nem jutottak át, órákat váratták őket, volt, akit fehérneműre vetkőztettek. Majd kaptak egy dokumentumot arról, hogy nemzetbiztonsági fenyegetést jelentenek a szerb államra. Végül a szerb nagykövetség Dózsa György úti épületénél tartottak megemlékezést.

Szombaton az EU szerbiai küldöttsége egy honlapján közzétett közleményben fejezte ki ismét legmélyebb részvétét az egy évvel ezelőtti állomásomlásban meghaltak családjainak és szeretteinek. Ezt az EU tagországai közül csak Magyarország nem írta alá.

A megszámlálhatatlan könnyek tere

A fő eseménysorozat szombaton, a tragédia egyéves évfordulóján zajlott a téren a vasútállomás előtt, amit az emberek zöme elől lezártak a szervezők, rajtuk kívül csak az újságírók, valamint az eseményeket biztosító, egységesen barett sapkát viselő háborús veteránok mehettek be. Rendőröket csak a több sarokkal arrébb lévő útzárak biztosításánál lehetett látni, a kölcsönös bizalmatlanság miatt semmi szerepük nem volt az esemény biztosításában.

A Felszabadulás sugárút (Bulevar oslobođenja) és a Jaša Tomić sugárút (Bulevar Jaše Tomića) kereszteződésében színpadot állítottak fel, az emberek tízezrei ezzel szemben, no meg ennek oldalában tömörültek. Távolabb kivetítőkön lehetett követni az eseményeket. A szerb propagandamédia hiába próbálta elfedni mennyien gyűltek össze: élő adásban szólt ki a műsorvezető, hogy olyan képet mutassanak a nézőknek, ahol kisebb a tömeg az újvidéki megemlékezésen.

Dél előtt nem sokkal egy kórus lépett a színpadra, majd felállt egy csoport az állomáshoz vezető, patkó alakú aszfaltút egyik végénél. Köztük volt Dijana Hrka, aki fiát, Stefant vesztette el 2024. november 1-én, és azóta névvel-arccal vállalja a küzdelmet az igazságáért. Hrkát megtörte az egy év, főleg a térre telepedő, voltaképp még mindig kibeszéletlen-feloldatlan gyász. A barett sapkások és fotósok gyűrűjében álló gyászoló nő többször zokogott, a veteránok tartották egyáltalán állva, miközben elkezdődött a 16 perc néma csend a 16 áldozat emlékére.

A csendet a tüntetéseken már megszokott drónok surrogása és a résztvevők sírása törte csak meg, néha pedig véletlen vagy direkt, de szív alakú lufik szálltak fel a tömegből. „Slava im!” – szólt bő negyedóra után egy fiatal lány a színpad mikrofonjába, ami annyit tesz magyarul: „Dicsőség nekik!”. Ezután a kórus énekelni kezdett, a koszorús csoport pedig elindult a vasútállomás előtt spontán kialakult emlékhelyhez. Ugyanis a törmelékek eltakarítása óta az épület előtti közel 10 méter széles térség ugyanúgy néz ki, az épületből vasbeton csonkok meredeznek, a betört ablakok egy év után is úgy maradtak, fémkordon választja el a tömb roncsait a köztértől.

Fotósok és videósok gyűrűjében helyezték el az első koszorúkat, majd több hullámban újabb csoportok, intézmények képviselői vittek újabb koszorúkat, liturgikus méhviaszgyertyákat, pravoszláv ikonokat, virágokat, plüssállatokat, sőt egy csoport méretes piros szíveket, mindegyiken egy-egy áldozat nevével. Sok fiatal egymást átkarolva állt, miközben apránként a tízezrek által megtöltött sugárutakról is elkezdték beengedni az embereket.

A koszorúzás utáni rövid műsor szónokai után a gyászoló családok arcává vált Dijana Hrka is szólt az egybegyűltekhez. A megtört nő mindenkinek megköszönte a rengeteg támogatást, de egyúttal azt is bejelentette, hogy éhségsztrájkba kezd a parlament épületével szemben.

„Tudnom kell, hogy ki ölte meg a fiamat, tudnom kell, hogy ki ölte meg azt a 16 embert” – indokolta meg akcióját.

A mérnök, aki borított

A koszorúzás után a színpadon beszédek és műsorok váltották egymást, a tömeg egy része pedig elszivárgott a szombatra extrém zsúfolttá vált újvidéki sugárutakon és utcákon a Duna irányába. A Hotel Novi Sad előtt felfedeztük a tömegben Zoran Djajić nyugalmazott geológusmérnököt, aki az elmúlt egy évben kitartóan hangoztatta, hogy az előtető leomlásáért a szerb vezetés egyes tagjai – az elnököt is beleértve – felelősek.

Az előtető leomlásának napján a szerb kormány szinte azonnal kijelentette, hogy sajnálatos baleset történt, hiszen „ez egy nagyon régi épület, és az előtetőt nem érintették a felújítási munkálatok” – elevenítette fel a történteket a férfi. Djajić azonban még aznap felvette a kapcsolatot a szerb független média szinte összes képviselőjével, hogy elmondja, ez nem igaz, igenis zajlottak munkálatok a felújítás során az előtetőn.

Djajićnak erről azért volt tudomása, mert rendszeresen kijárt az építkezésre, ugyanis a folyosók, lépcsők és a homlokzat kőborítású felületeivel kapcsolatos munkák felügyeletéért ő volt a felelős. A most 70 éves szakértő hosszú karrierje során számos presztízsértékű projekten dolgozott. Szerinte az elmúlt években a minőségi munka már nem elvárás a szerbiai építőiparban, ehelyett a hangsúly áthelyeződött arra, hogy gyorsan, olcsó alapanyagból és lehetőleg minél jobban túlárazva valósuljanak meg az építési projektek.

Fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az újvidéki vasútállomás felújítási terve minőségi munka volt, a problémák a kivitelezés módjában voltak. Állítása szerint a probléma gyökere, hogy a szerbiai építőiparban az elmúlt 15 év során olyan mérnökök kezdték el felügyelni az ilyen munkálatokat, akik valójában nem végezték el az egyetemet, hanem pénzért vásárolták a mérnöki diplomát. Ők mind a hatalmon lévő Szerb Haladó Párt (SNS) tagjai, és ugyan szakértőnek nevezik őket, de szerinte csupán azért kerültek pozícióba, hogy a párt minél több pénzt zsebelhessen be az ilyen és ehhez hasonló állami megbízásokon keresztül.

A mérnök a tragédia másnapjának reggelén élő adásban, dokumentumokkal támasztotta alá állításait. A kormány szinte azonnal módosított korábbi állásfoglalásán, és kijelentették, hogy „apró munkák zajlottak ugyan az előtetőn, de ezek olyan természetűek, amelyek nem vezethettek a szerkezet leomlásához”.

Zoran Djajić ellen a kormányhoz hű média azóta lejárató kampányt indított, és a nyugdíjas mérnök közel egy napot fogdán is eltöltött. Ide azért került, mert egyik posztjában különösen erélyesen kritizálta Vučić elnököt, hazaárulónak nevezte őt, és hozzátette, hogy a szerb parlamentnek vissza kellene állítani a halálbüntetést, mert a hazaárulásért sok országban ez jár. A bíróság végül kimondta, hogy Djajićnak joga van véleményt formálni a halálbüntetéssel kapcsolatban, a közösségi médiában tett állásfoglalása pedig nem minősül az elnök elleni halálos fenyegetésnek.

A vegyészdoktorandusz a középpontban

A szombati eseménysorozat állomás előtti része után a tömeg a 3,5 kilométeres Felszabadulás sugárúton hömpölygött a centrum és a Duna-part felé. Az Újvidéki Egyetem campusán is nagy élet volt, az őszies, sárga lombú fák alatti napsütésben több helyen bográcsoztak vagy pljeskavicát készítettek grillen, minden ételt és üdítőt ingyen osztogattak az egyetemistáknak.

Itt tudtunk találkozni Teonával, a vegyészetet tanuló PhD-hallgatóval. Teona elmesélte, hogyan birkóztak meg azzal az óriási logisztikai feladattal, amit egy ekkora rendezvény lebonyolítása jelent. Mindenki mindent csinál, az ő épületükben például az elsősegélyrészleg volt, itt többek közt „a különböző városokból Újvidékig gyalogló társaink lábainak sérüléseit láttuk el”.

„Az elmúlt 21 órában folyamatosan dolgoztunk azért, hogy mindenkin segíthessünk, nem is aludtunk az éjjel” – mondta. Nem a levegőbe beszélt, a campuson és a déli megemlékezésen a Telex tudósítói is szokatlanul sok sántító, nehezen járó, fáslis lábú fiatalt láttak. Elég gyorsan kiderült, hogy a zoknival viselt bő papucsokat azok hordják, akik a megerőltető, gyalog megtett, gyakran több száz kilométer után most egy darabig nem fognak tudni cipőt felvenni.

Megkérdeztük Teonától, hogyan vélekednek a diákok Aleksandar Vučić pálfordulásáról, miután péntek este váratlanul bocsánatot kért mindazért, amiket az elmúlt egy évben rájuk mondott, és arról, hogy szombaton reggel templomba ment a tragédia áldozataiért imádkozni. Teona elsőre csak mosolyogni tudott ezen, majd azt mondta: „Hogy őszinte legyek, annyi csodálatos érzelemmel volt tele az elmúlt két nap, olyan felemelő volt minderről ennyi emberrel közösen megemlékezni, és nagyon sokat jelentett, hogy vendégül láthattuk azokat, akik az ország különböző részein mostanra a barátaink lettek – többek között a 16 napon át gyalogló Novi Pazar-i egyetemistákat –, hogy nem igazán volt időnk a tegnapi kijelentésekkel foglalkozni. Annál is inkább, mert a mai napon mindannyian arra koncentráltunk, hogy illő emléket állítsunk a tizenhat áldozatnak.”

Teona egyetemén november 3-tól megszűnik a fizikai blokád, és egy év szünet után újrakezdődik a tanítás. Azonban jelezte, hogy ettől még egyáltalán nem tér vissza az élet a régi kerékvágásba, folytatják a mozgalmukat.

Mobil-szentjánosbogarak a rakparton

Miközben ránk sötétedett, a campus központi, parkos tere kiürült. A rakparton viszont kilométereken át kígyózott a tömeg a Dunával párhuzamosan. A szombati eseménysorozat csúcspontjaként itt is 16 perc néma csenddel adóztak volna az áldozatok emléke előtt 19 óra 52 perckor. Azonban már bő egy órával hamarabb feleresztették az első, mécsesekkel ellátott kis léggömböket, minden áldozatnak és a súlyos sebesültnek is egyet-egyet. Ezzel párhuzamosan mindenki feltartotta a felkapcsolt lámpájú telefonját, a drónok pedig a Duna felett lebegve rögzítették a szentjánosbogár-hadseregnek tűnő fényárt.

A forgalmat továbbra is bonyolító Váradi hídon átkelő autósok közül több egyetértően tülkölt, de akadt olyan autós, aki a motorját felpörgetve, látványosan átszáguldott az átkelőn. A szemközti péterváradi erődben görögtüzeket gyújtottak, amik megvilágítottak egy feliratot: „Találkozzunk holnap és minden nap, mindaddig, amíg el nem jön az igazság napja!” Hogy ezért még dolgozni kell, jól mutatja, hogy kiderült, azért kellett bő egy órával hamarabb elkezdeni a záróakkordot, mert a szervezők gyanús alakokra lettek figyelmesek a tömegben, akik szerintük provokációra készülhettek. Szerbiában messze még a társadalmi béke és az igazság napja is.