Az utazás nagyon kimerítő volt. 24 órát vonatoztunk és négy órát mentünk autóval, hogy átkeljünk a határon
Három hete folyamatosan légicsapásokat hajtanak végre Irán ellen az amerikai és izraeli erők. Az Izrael és a térségbeli amerikai bázisok mellett az Öböl-országok ellen is válaszcsapásokat indító Irán ballisztikusrakéta-támadásai az amerikaiak szerint múlt hét végére 90 százalékkal estek vissza a háború első napjaihoz képest, a kamikaze dróntámadásai pedig 95 százalékkal.
Az amerikai–izraeli légicsapások február 28-i megindítása után Donald Trump amerikai elnök az atom- és rakétaprogram lenullázása mellett rezsimváltás lehetőségéről is beszélt. Arra biztatta az irániakat, hogy lázadjanak fel az ország vezetése ellen, ha véget érnek a légicsapások. Később Pete Hegseth amerikai hadügyminiszter kijelentette, hogy „ez nem egy rezsimváltó háború”, de Trump rendszeresen arról beszélt, milyen vezetőt akarnának az ország élén látni. Benjámin Netanjahu izraeli kormányfő is kijelentette, Izrael tenni fog azért, hogy „destabilizálja a rezsimet és lehetővé tegye a változást”.
Miközben Trump beszélt arról is, hogy lényegében megnyerték a háborút, az izraeliek szerint még három hétig is folytatódhatnak a légicsapások, az Egyesült Államok pedig hetek óta nem tudja elérni az Irán által lezárt Hormuzi-szoros megnyitását. Ez már önmagában durván megemelte az olajárat, de a héten az eddigiekhez képest további eszkalációval fenyegetett, hogy Izrael csapást mért Irán fontos földgázmezejére, amire válaszul a rezsim az Öböl menti országok olaj- és gázinfrastruktúráját támadta.
Ahogy korábban is írtuk, Teheránban és vidéken is akadozik az élelmiszerellátás, alig lehet benzint szerezni. Nem elérhető az internet, és a mobilhálózat is csak hellyel-közzel működik. Az utcára csak akkor szabad kimenni, ha feltétlenül szükséges. A rezsim fegyveresei mindenhol ott vannak, hogy ellenőrizzék a lakosságot.
Sokan nem tudnak hová menni a bizonytalan helyzet elől, még akkor sem, ha a közvetlen közelükben zajlanak a légicsapások. Vannak, akik azonban minden erejüket összeszedve útra keltek. Egyesek csak a biztonságosabbnak hitt vidéki városokig mentek, mások viszont meg sem álltak a török–iráni határig – de olyanok is vannak, akik pont Iránba akartak visszajutni a támadások kezdete után. Közülük mutat be többeket a Reuters fotósorozata.
Az ENSZ Menekültügyi Ügynöksége szerint a háború első két napjában közel 100 ezer ember menekült el a körülbelül 9,7 millió lakosú Teheránból. Más városokból nem áll rendelkezésre adat, így ez csak becslés, a menekülők száma valószínűleg sokkal nagyobb – vélte az ügynökség. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának szóvivője szerint ahogy elhúzódik a konfliktus, egyre több ember veszítheti el az otthonát. Mindez humanitárius válsággal is fenyeget – jelentette ki Babar Baloch az első héten.
Sokan Törökország felé vették az irányt, mivel az irániak általában vízum nélkül léphetnek be az ország területére. Törökország és Irán közös határa egy hegyes vidéken helyezkedik el. Pontos számokat nem tudni, de március első hetén az AP szerint volt olyan nap, amikor kétezer ember lépett be Törökországba. Főleg azok választják az itteni átkelőket, akiknek van valamilyen családi vagy munkahelyi kapcsolatuk külföldön. Egyesek már amúgy is tervezgették az átutazást, és csak előrébb hozták a terveiket a háború miatt. A Reuters szerint a legtöbben csak kis bőröndöket és telefont vittek magukkal.
A Kapıköy határátkelőn az első napokban több százan keltek át mindkét irányba. Az átkelőtől nem messze, Van városában reptér is van, így sokan innen repülnek tovább harmadik országokba. „Legtöbbjük kettős állampolgár, és egy-két napot töltenek Vanban, mielőtt elrepülnek” – mondta egy helyi szállodatulajdonos az AP-nek.
A migráció érzékeny téma Törökországban, hiszen az ország korábban közel 4 millió szíriai menekültet fogadott be, amiért cserébe az EU-tól támogatást kapott. Törökország már januárban fokozta határvédelmét, mert arra számítottak, hogy a vérbe fojtott iráni kormányellenes tüntetések után több menekülőre számíthatnak majd. A török védelmi minisztérium szintén januárban azt közölte, hogy 380 kilométernyi betonfal húzódik a két ország 560 kilométeres határán.
Mustafa İftçi belügyminiszter március 11-én azt mondta, hogy Törökország vészhelyzeti terveket is kidolgozott. Ezek alapján sátortáborokat és úgynevezett pufferzónákat alakíthatnak ki a menekülteknek. Egyelőre viszont még nem volt olyan tömeges beáramlás, mint amitől tartottak.
És nem is csak beáramlásról lehet beszélni, vannak, akik Irán felé indultak meg. A 45 éves Leila azon kevesek közé tartozik, aki Iránba tartott, amikor a Reuters beszélt vele. Évek óta Törökországban él, és egy isztambuli kutatóközpontban dolgozik. Azért döntött úgy, hogy belép a háború sújtotta országba, mert a támadások óta nem tudta felvenni a kapcsolatot a családjával. Az egyik testvére súlyos beteg és kómában van, ami fokozta az aggodalmát. Leila azt tervezte, hogy Iránban marad, amíg véget nem ér a háború. Neki még a veszély ellenére is elviselhetőbbnek tűnt a családja mellett lenni, mint külföldön várakozni.
„Nem tudom megvédeni őket a bombáktól. De úgy érzem, hogy inkább együtt leszek velük, talán együtt is halunk meg, de segíthetek nekik, amíg élünk.”
Ebrahim Eidi 61 éves, és évtizedek óta Hollandiában él. Évente egyszer látogat el Iránba, és épp akkor volt ott idén, amikor megkezdődtek a csapások. Szerinte vele ellentétben sokan azért döntöttek úgy, hogy Iránban maradnak, mert még mindig reménykednek benne, hogy Irán egyszer demokratikus országgá válhat.
„Az emberek arra várnak, hogy történjen valami változás. Gyökeres változást akarnak a kormányzatban, és sokan Reza Pahlavíra számítanak ebben” – mondta Eidi az 1979-ben az iszlám forradalommal megbuktatott perzsa sah fiára utalva. Ugyanakkor sokan attól is félnek, hogy a rezsim az erőszakszervezeteit is megtizedelő légicsapások ellenére nem fogja magát hagyni, és erőszakba torkollhat egy rendszerváltási kísérlet. Szerinte az emberek nem azért nem mennek ki az utcára, mert a légicsapásoktól tartanak. „Nem Amerikától félnek. Hanem sajnos a saját kormányuktól” – mondta a Reutersnek.
A BBC szerint az elmúlt napokban Teheránban a rezsim a korábbinál is több ellenőrzőpontot létesített, figyelmeztetéseket tettek közzé, és rendszeresen igazoltatják és megmotozzák a helyieket, akik az utcán vannak. Iránban a háború kezdetén lekapcsolták az internetet, de a mobilhálózat is állandóan akadozik az országban. Azért is intézkedett így a hatalom, hogy megakadályozzák az ellenzéki szerveződéseket. A technikához értő helyiek viszont a Starlinken vagy VPN-ek segítségével néha fel tudnak menni a világhálóra.
A 35 éves Hamid Sirmohammadzadeh a közelmúltig Tokióban élt a feleségével és a gyerekeivel. Ott építette fel életét, egy import-export cégnél dolgozott, de nemrég lejárt a vízuma. A családja Japánban maradt, de neki haza kellett térnie Iránba, épp azelőtt, hogy elkezdődött volna a háború. Teheránban volt, amikor az amerikai és izraeli erők támadni kezdték a várost. Ekkor indult el Törökországba.
A családja a török határnál várt rá, miközben elkezdték intézni, hogy a férfi visszatérhessen a szigetországba. „Japánban dolgoztam, fizettem az adót és betartottam a törvényt. Nem értem, miért nem segítenek most. Ilyen időkben segítenünk kellene egymáson” – mondta.
Van, aki még a határon átkelve sem mert véleményt nyilvánítani az iráni rezsimről. Így volt vele a 63 éves Jaszna is. Ő a férjével és az egyik lányával érkezett Iránból Törökországba. A másik lánya a dél-törökországi Antalyában él a családjával. Hat éve nem látta egymást a család két fele, Jaszna éveken át nem találkozott az unokáival sem. Mivel a család úgy tervezi, hogy visszatér Iránba, ezért a nő nem is mert beszélni arról, hogy mit gondol az otthoni helyzetről.
Két nővér, a 9 éves Sajlin és a 11 éves Celine Azizúr édesanyjukkal együtt keltek át Törökországba. „Teheránból jöttünk” – mondta Sajlin. Amikor az ottani körülményekről kérdezték, azt mondta, hogy nem volt túl jó a fővárosban. A lányokat Isztambulba vitte az édesanyjuk. Abban reménykedett a család, hogy onnan eljutnak Londonig. Hosszú út állt előttük, de már annak is örültek, hogy a határon átértek.
A határ az egyik fontos kommunikációs pont az irániak és a külvilág között. Külföldi SIM-kártyával sem lehet csak úgy odatelefonálni iráni telefonszámra. Viszont az iráni-török határon mindkét mobilhálózat fogható, így működik egy trükk, amivel be lehet telefonálni Iránba. Azt, aki a határon van, mindkét irányból el lehet érni, így segíteni tud, hogy a külföldi rokonság beszélhessen a család iráni részével. Legalább két telefon kell ehhez: egy iráni és egy török SIM-kártyás. A török telefont hívják a külföldiek, mire az összekötő ember feltárcsázza az irániakat. A két telefont kihangosítva egymás mellé teszik, így tudnak egymással beszélni a rokonok. Persze ehhez az is kell, hogy éppen működjön az iráni hálózat.
Így ez a módszer is csak korlátozottan működik, többszöri próbálkozással, és jellemzően így is csak 2-3 percig tart egy hívás. E mellé meglehetősen drága szolgáltatás. Az árat a két telefonnal a határon álló ember szabja meg, az átutalást fintech cégen keresztül bonyolítják, az összeg 4-5 percért a 30 fontot is elérheti (kb. 13 500 forint). „Az összeg nem is érdekelt, pedig teljes csőd volt. Csak meg akartam nyugodni” – mondta a BBC-nek egy teheráni férfi, akinek már a családja is elhagyta Iránt, és így tudja velük tartani a kapcsolatot.
A Hamburgban élő, eredetileg Afganisztánból származó Mohammad Soltanzadeh szintén a rokonait látogatta meg Iránban mielőtt a háború elkezdődött. Szerinte Mesed régióban a helyiek viszonylag nyugodtan fogadták a konfliktust. „Az emberek kissé szomorúak voltak, és gyászoltak, de nem voltak stresszesek. A boltok, a piacok és a bevásárlóközpontok nyitva voltak, és az emberek tették tovább a dolgukat. Az élet ment tovább” – mondta.
A konfliktus miatt viszont töröltek minden légi járatot a térségben, ő pedig csak szárazföldi úton juthatott haza. „Az utazás nagyon kimerítő volt. Körülbelül 24 órát vonatoztunk, majd négy órát utaztunk autóval, és végül taxival érkeztünk meg” – mondta az iráni–török határnál.
