A hatalom egyre hangosabban hergel, mert csak így tudja elnyomni a világ zaját

Az egyik szerzője a 30. Budapest Pride alkalmából tavasszal kiadott Anyaföld íze a számban szépirodalmi antológiának, amelyből pár hete a Telexen is közöltünk egy novellát. Miért tartotta fontosnak, hogy publikáljon ebben a kötetben?

Igazából nem volt számomra kérdés, hogy írok bele. Ráadásul tavaly, amikor a felkérés érkezett, még nem volt alkotmányba foglalva a Pride betiltása. Szerintem a legkisebb dolog, amit íróként lehet tenni a gyalázatos hergelés ellen, az az, hogy szerepelek ebben az antológiában. Utólag gondolkoztam, ha most kaptuk volna a felkérést, akkor szerintem dühösebb írások születtek volna. De jó ez így. Sosem árt egy kis távolságtartás, és talán jó is, hogy akkor kerestek meg minket, mert így a harag nem vitte el a fókuszt. Nem az indulatunkról szólnak az írások, hanem a témáról és a toleranciáról.

Egyébként, ha pár lépés távolságból nézem, szerintem ez a törvény megint csak egy gumicsont. Az egész cirkusz arról szól, hogy a hatalom tematizálja a közbeszédet, hogy ne a lényeges problémákról legyen szó, mint az infláció, a korrupció – csakhogy erre közben emberi életek mennek rá! Nagyon ingerült vagyok a törvénnyel kapcsolatban, szégyenteljesnek tartom. Enélkül is vannak konfliktusok és éppen elég sötét indulat ebben az országban. Nemcsak felesleges, hanem ártalmas, sőt veszélyes állandóan hergelni az embereket és újabb célpontokat mutatni. A majom szeme című regényemben erről a tömegmanipulációról is írtam, arról, hogyan lehet teljesen megmérgezni, megosztani a társadalmat.

A Hazudol című novellájának főszereplője egy Angliából hazatelepült nő, akinek a partnere egy angol transz férfi, Olivér. Róla egy helyütt úgy fogalmaz az elbeszélő: „Gyakran szokta mondogatni, amikor Magyarországról mesélek valamit, hogy I can’t believe it. A fóliázás, például.” Ezzel a hitetlenkedéssel, illetve a magyar kormány LMBTQ-kérdésben kifejtett álláspontjával sűrűn találkozik a külföldi vendégszereplésein?

Igen, elég sűrűn találkozom ilyen véleményekkel, már ahol követik a magyarországi eseményeket, mert van, ahol inkább a helyi konfliktusokkal vannak elfoglalva. De ahol nem, ott igencsak megrökönyödnek. Bár amióta Trump megkezdte a második elnöki ciklusát, az amerikaiak már nem annyira lepődnek meg, nekik ismerősek az itteni fejlemények. De azokból, akik egy szabad kultúrában nőttek fel, ahol ezek a dolgok teljesen maguktól értetődőek, megütközést váltanak ki. Az más kérdés, hogy talán éppen külföldről látszik igazán, hogy ami nálunk LMBTQ-ügyben történik, az egy folyamat, amely kezdettől afelé tart, hogy bedurvuljon. A hatalom egyre hangosabban hergel, mert csak így tudja elnyomni a világ zaját és közben kontrollálni, tematizálni a közbeszédet. Azt hiszi, hogy aki hangosabban üvölt, az fut be, az lesz a győztes.

Azt mivel magyarázza, hogy a magyar társadalom egy része fogékony erre a hergelésre?

Az olyan egyszerű szlogenek, mint hogy védjük meg a gyerekeinket, jól működnek. Tragikomikus, hogy éppen az a kormány hivatkozik erre, ahol, ugye, ott volt a Kaleta-ügy, a Szájer-ügy meg a kegyelmi ügy. Mégis, mindig fel kell valamit mutatni és azt mondani, hogy hohó, itt sokkal nagyobb bajok is vannak ám. Ez a tökéletes manipuláció, mert egy szülő mindig könnyen ugrik arra a témára, hogy a gyerekek – kormányzati szóhasználattal, átszellemült arccal: a gyermekek – védelme. A reklámok is mindig a családunkra utalgatnak, és most már nem csak az immunrendszerüket kell megvédeni. Mindig az emberek alapvető félelmeit és szorongásait használják ki. De mi van a társadalom immunrendszerével?! Azt mi tette így tönkre?

Rátérve az idei könyvhét előtt megjelent verseskötetére, a Szeleknek fordít a 2020 és 2025 között írt költeményeit tartalmazza. Öt év hosszú idő, elég, ha csak arra gondolunk, hogy ezalatt mennyi minden történt a világban, például végigsöpört a világon a koronavírus-járvány, és kitört az orosz–ukrán háború. Ilyenkor az ember számvetést is végez?

Szerintem ez összetettebb kérdés. Eleve ritkábban írok verset, emiatt nem jön össze minden évben egykötetnyi anyag. Közben írtam regényt, összeállítottam egy novelláskötet, a gyerekkönyvek is egymás után jelentek meg. Most tulajdonképpen csak összefésültem azt, ami egy kötetbe rendezhető és összetartozik. A számvetés nem az időintervallum miatt van, hanem mert egy olyan életszakaszba értem, amikor az ember már inkább megállapodni szokott. Én viszont pont most kezdtem új dolgokba, elég sokat utazom, és tulajdonképpen ezeknek az utóbbi tapasztalatoknak a feldolgozása a könyv.

Költőként kezdte, aztán az ezredforduló környékén fordult az epika felé. Megváltoztatta a költészethez való viszonyát, hogy egy másik műnemben is termékeny és sikeres alkotó lett?

Nem változtatta meg, ugyanazt folytatom, figyelek. Amit versben kell megírni, azt továbbra is versben írom meg. Továbbra is azt gondolom, hogy a versírás bizonyos értelemben ajándék, nyitottan lehet várni, de a verset nem lehet generálni. Nem lehet naponta visszaülni egy ciklushoz és szorgosan tovább írni, illetve természetesen lehet, profiként nyilván menne is, csak hát nem érdemes.

Többször beszélt arról, hogy milyen fontos önnek a struktúra és a kötetek megkomponáltsága. Ez most is így volt?

Igen, fontosnak tartom a kötetkompozíciót. Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember mit rak mi mellé, mert erősíthetik vagy gyengíthetik is egymást az egyes szövegek. Amikor összeszedtem az összes verset, amely ebben az időszakban született, megnéztem, hogy mi az, ami egymáshoz illeszthető. Nálam soha nem az időrend határozza meg a szövegek sorrendjét, hanem megpróbálok valami tematikus kapcsolódást találni, amely mindig a rendezgetés közben alakul ki. Mondjuk, a haikuknál egyértelmű volt, hogy külön ciklusba kerülnek. A többinél nem volt ennyire evidens, tehát ott kellett egy kicsit játszogatni, hogy mi tartozik egymáshoz.

Az új kötet versei öt nagyobb ciklusba rendeződnek. Rögtön az elsőnél szembetűnő a jelenetszerűség, legyen szó akár egy téli túráról vagy egy tengerparti jelenetről. A ciklus címadó versének, a Levendulaföldnek egy-egy versszakában pedig komplett emberi sorsok jelennek meg sűrítve. A német házaspár, a holland kamaszlány vagy éppen az ősz hajú olasz nő történetéből születhettek volna akár tárcák, novellák, regények is?

Egy vers lehet egy sűrített történet, én kifejezetten szeretem a narratív verseket. Egyébként ennek a versnek a kiindulópontját az adta, hogy pár éve egy nemzetközi buszjáraton ült mellettem egy nő, aki fotókat nézegetett a telefonján. A képeken különböző szereplők, vélhetően egy baráti társaság tagjai, egy levendulaföld előtt fotózkodtak. Már akkor bujkált bennem valami körvonalazatlan érzés, hogy ebből lehet vers. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg a jelenet szomorúságát, de a telefonnézegetésből, ahogy az a műkörmös nő pörgette sorban a képeket, hirtelen kicsapott a mulandóság. Aztán amikor tavaly nyáron Dél-Franciaországban jártam, megint eszembe jutott ez a buszút, hogy ezt meg kéne írni. Ez a vers tulajdonképpen egy haláltánc, danse macabre.

Rendkívül sötét tónusúak az Ajtók ciklus versei is; az első költemény például egy fekete zsákról szól, amelyet az út közepén hagytak. Mi az oka, hogy az ajtó mellett a szatyor, a zsák a másik visszatérő motívum ebben a kötetben?

A Csomag című versben a szatyor kifejezetten baljós jel, és azt akartam, hogy ez a sötét hangulat lengje be a szöveget. Be van csomagolva valami, és nem tudni pontosan, hogy mi az, de valami rettenetes dolog. Amúgy megfigyeltem, hogy Magyarországon mindenki nejlonzacskóval jár. Én is hordok magamnál kis vászonszatyrokat, hogy ha van tíz percem, be tudjak szaladni valahova vásárolni. Talán az is benne van ebben a visszatérő motívumban, hogy a nagyanyáink mindig eltették és kimosták a szatyrokat. Az egy kincs volt. Az én nagymamám, amikor már végképp nem lehetett egy reklámszatyrot használni, felvágta csíkokra, és lábtörlőket csinált belőle. Fenntarthatóan gondolkodott, így mondják, ugye? Nincs a világon annyi ajtó, ahány lábtörlőt ő legyártott. De jellemzőnek tartom azt is, hogy egy lakásban hogyan tárolják a felgyűlt nejlonszatyrokat, amelyek mindannyiunkat túl fognak élni. Begyömöszölik őket másik, nagyobb szatyorba vagy egy kosárba. Másutt meg van egy fiók, amelyet ha kihúzunk, kibuggyan százezer kopott nejlonszatyor. Összességében ezek a hétköznapi részletek szerintem atmoszférateremtő erővel bírnak.

A Mintamókus című ciklus költeményeinek címzettje egy-egy jeles pályatársa: Kántor Péter, Parti Nagy Lajos, Nádasdy Ádám, Vörös István. Hogyan keletkeztek ezek az hommage-versek?

Ezek a versek javarészt felkérésre születtek, amelynek örömmel tettem eleget, mert fontosak nekem az említett pályatársak. Szerintem jólesik nekik a figyelem, nekem pedig jó alkalom volt a játékra. Például a 2021-ben elhunyt Kántor Péternek emléket állító versben az ő költői motívumait használtam, a Nádasdy Ádámnak ajánlott vers is pastiche, a köszöntött stílusában.

A Hold tűje című ciklus körülbelül másfél tucat haikut tartalmaz, a kötet címadó verse, a Szeleknek fordít is egy ilyen alkotás. Milyen viszony fűzi ehhez a műfajhoz?

A 2021-ben megjelent Bálnadal című kötetemben publikáltam először haikukat. Korábban nem izgatott ez a forma, de tettem egy nagyobb utat Kínában, egy költészeti fesztiválra hívtak meg. Ott aztán volt alkalmam beszélgetni szerzőkkel a haikuról is. Meghallgattam több angolra fordított haikut is a résztvevőktől. Szerintem a haikuban kiteljesedő gondolkodás, ez a képi és szimbolikus sűrítés kicsit idegen a magyar versépítkezéstől, és kevesen tudják úgy csinálni, hogy ne csak a formai kritériumoknak tegyenek eleget. Hogy ne üres formamutatvány legyen. Például Fodor Ákos haikuit nagyon nagyra tartom, vagy említhetném Bertók László háromkáit is, amelyek egyébként nem mindig felelnek meg a klasszikus haiku formai követelményeinek, nyilván ezért is hívja őket háromkáknak, viszont gondolkodásmódjukban közel állnak ehhez. Akkor, ott, Kínában éreztem először, hogy talán kicsit sikerült közelebb kerülnöm ehhez a versnyelvhez, még akkor is, ha egy európai költő ezt inkább csak imitálni tudja, mert mi nem ebbe nőttünk bele, nem ez a költészeti anyanyelvünk. Egyszerűen másképp viszonyulunk az időhöz, és nem működik bennünk olyan erős szimbolika a természeti képekkel kapcsolatban, nem társítunk hozzájuk automatikusan jelentést.

Mintha a teljesen profán használati tárgyak is önmagukon túlmutató, univerzális jelentést kapnak a kötetzáró ciklusban, legyen szó egy kaspóról, egy takarítószekrényről, egy kimosott edényfogó kesztyűről, hiszen a versek beszélője ezeken keresztül szól az elmúlásról, a halálról, a szülő-gyerek viszonyról. Jól érzékelem ezt az alkotói szándékot?

Igen, pontosan ez történik. Hozzám nagyon közel áll ez a fajta látásmód. Nem valami nagyobb dologból indítok, nem felvetek egy témát, hanem a lehető legszűkebb képből tágítom ki a verset. Egyetemista koromban gyakran adódott problémám a vizsgákkal. Leblokkoltam, nem tudtam megszólalni. Akkoriban fedeztem fel Francis Ponge költészetét, aki hasonló problémával küzdött, ezért azt találta ki magának költői feladatként, hogy ilyenkor csak az előtte levő tárgyra fókuszál, és a lehető legpontosabban leírja például a szelet kenyeret, annak lyukacsait és a felszínét. A vers feloldja a görcsöt, a vers olyan, mint egy kamera, csak ráközelít a tárgyára, és megmutatja. Szerettem ezeket fordítani, mert bár puritán szövegeknek tűnnek, gazdagok. Fordítás közben rájöttem, hogy ez a költői látásmód nekem milyen otthonos. Ha nagyon lényeglátóan leírok dolgokat, azzal eszközt kapok ahhoz, hogy pátosz nélkül beszéljek nehezebben megragadható kérdésekről, mint a mulandóság, a halál. Az egyik versben például kilóg egy leesett salátaszedő az asztalterítő alól, és hirtelen a kihalt dodó csőréhez hasonlítom.

Ebben a ciklusban azért vannak ettől némiképpen különböző versek is, gondolok például a Szétszórt csontokra, amely nagyvárosi képeket nagyít fel.

Igen, ott tulajdonképpen egymásba fordulnak képek, de azért ott is a látványból épül fel a vers, tehát különböző pillanatfelvételek sorakoznak egymás után. De ilyen a Hell című vers is, amely leginkább egy videókliphez hasonlítható.

Szintén idei megjelenés a Malac és Liba új kötete, amely Ültessünk! címmel jelent meg. Ezek a mesék mennyiben igényelnek másfajta alkotói ráhangolódást, mint a felnőtteknek írt művei?

Eredetileg a lányomnak kezdtem írni ezeket a meséket, de ő már kinőtte őket, és ma már a kéziratot sem hajlandó elolvasni, mert kamaszként minden ciki neki, amit anya csinál. Nekem viszont megmaradtak a mesék, és amikor benne vagyok egy hosszabb prózában, a Malac és Liba történetekbe járok át pihenni és szórakoztatni magam. Időnként rám fér. Remélem, az olvasók is élvezik a vicces sztorikat.