Gyulay Zsolt: Még csak nem is nevezném magasnak az összeget, ami a sportban van

Zimbabwe első egyéni olimpiai bajnokát, Kirsty Coventryt választották meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökének, akinek, ha a győzelme nem is, de annak aránya mindenképp meglepetés volt, mert a szavazás első körében megszerezte a szükséges szavazatok felét. Jó az a magyar sportnak, hogy ő vezeti a NOB-ot?

Rettentő jót tesz szerintem az olimpiai mozgalomnak, hogy heten is versengtek ezért a pozícióért, Thomas Bach örökségéért, mert azt mutatja, hogy vonzó az olimpizmus és az olimpiai eszme szolgálata. Bach nemcsak lerakta a szilárd alapokat, hanem azt is megmutatta, hogyan lehet ezt jól csinálni. A NOB-ban erős a pozíciónk, és nemcsak azért, mert ott vagyunk az alapítók között, és mert folyamatosan volt magyar tagja a rangos szervezetnek, hanem az elmúlt tíz évnek köszönhetően is, amikor sok nemzetközi versenyt rendeztünk meg nagyon magas színvonalon. Szakértelmünk megkérdőjelezhetetlen, ennek köszönhetően pedig érezhető a jó megítélésünk.

Bárcsak ilyen lenne a megítélésünk a világban az élet bármelyik más szegmensében.

De visszatérve az elnökválasztásra: az összes jelölt hatalmas munkát tett bele a kampányába, az európai olimpiai bizottságok frankfurti ülésén március elején az összes NOB-taggal leültek tárgyalni, és ismertették a víziójukat. A két esélyes európai jelölt, Juan Antonio Samaranch Jr. és Sebastian Coe a régebbi kapcsolatok, illetve a sikeres atlétikai vb miatt talán jobban ismerik Magyarországot, de ez nem jelenti azt, hogy Coventry ne ismerne el minket, hiszen 2017-ben és 2022-ben is vizes vb-t rendeztünk, 2027-ben pedig ismét itt lesz az esemény – ami ráadásul az olimpiai kvalifikációról is dönt – a Duna Arénában, amin nyilván szeretettel látjuk őt is.

Itthon a sportban élők úgy fogták fel, hogy Coe lehetett volna leginkább az, aki épp a hazai beágyazottsága miatt a magyar olimpiarendezési álmot ébren tarthatja.

Nem ezen múlik. Ahogy arról már szó volt, sok más országgal együtt részt veszünk a NOB olimpiai konzultációjában. Most azt nézzük meg, alkalmasak vagyunk-e egy olimpia megrendezésére. Egy biztos, a korábbi pályázati anyagban papírra vetett tervek szerepeltek, most pedig valódi létesítményeket mutathatunk majd. Sok minden megépült és funkcionál, de a következő lehetséges időpont, 2036 még nagyon távoli, most még csak az információcsere zajlik.

A párizsi hat aranyat sikeresnek nevezné?

Sikertelennek semmiképp. Igen, nem voltak ott az oroszok és a belaruszok, ami a kajak és a vívás sikerességére biztosan hatással volt, de a 19 érem kézzel fogható teljesítmény. Lehetett volna jobb, de óriási érdem, hogy meg tudtuk tartani a szintünket. Amikor a V4-ek olimpiai bizottságaival beszélgetünk a sportról, irigykednek ránk, és mindig az merül fel, mit csinálunk mi, hogy ilyen szerteágazóan magas színvonalon teljesítünk. A lengyelek nagyon sok pénzt elköltöttek, mégis csak kilenc éremmel fejezték be.

Ha már a lengyelek: mint arra egy nemzetközi, évtizedeken átívelő kutatás rámutatott, ők Magyarországnál is többet költöttek egy olimpiai éremre, a hatékonyságuk azonban gyengébb a magyarokénál, de a magyar is a rangsor második felében van.

Nem szeretem a hatékonyság, megtérülés kifejezéseket, mert a sport többről szól, mint hogy egymás mellé tegyünk eredményeket. A sport hatásos prevenció, a nevelő szerepéről és a sportban eltöltött szocializációról pedig még nem is beszéltem. Néha őskövületnek érzem magam amiatt, hogy a családban is mindig, mindenkit a mozgásra buzdítottam, mert az átsegít mindenen. A gyerekeim világ- és Európa-bajnokok, hiszem, hogy a felnőttkorukhoz sokat hozzátesz, hogy élsportolók voltak. De visszatérve a sportban lévő pénzre: nemzetközi összevetésben még csak nem is nevezném magasnak az összeget, ami a sportban van – igaz, hogy azt is el kell mondani, méghozzá a köszönet hangján, hogy elég a célokra, tehát egy rossz szavunk sem lehet.

Az igaz, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a tavaly nyári párizsi olimpia utáni első találkozójukon, szeptemberben rögtön arról érdeklődött öntől, hol maradt el a várt kajakarany?

Érdeklődött és csodálkozott, hogy az ő megfogalmazásában a cseh vitéz, Lukáš Dostál miért volt ennyire jó, hogy a mi két klasszisunkat meg tudta előzni. Elmondtam neki, hogy három hónapot magaslaton töltött, ott készült, ráadásul már Rióban is nyernie kellett volna az ereje és a képességei révén. Tokióban is favorit volt, de akkor két órán belül nem tudott két jó pályát menni, mert nagy súlyú versenyző, akinek a hátszél nem kedvez. Csakhogy tudományos alapokra helyezte a felkészülését, és most jól jött ki belőle. A címvédő Kopasz Bálint és a Tokióban ezüstérmes Varga Ádám is tudatosan készült, ám volt náluk jobb.

Talán sokaknak furcsa lehet, hogy van egy sportág, amelyik hét megszerzett éremmel sem lehetett maradéktalanul boldog, és magyarázkodásra kényszerült, de ilyen a sport. Korábban talán természetesnek vettük, hogy van egy kivételes klasszisunk, Kozák Danuta, és van egy jó női négyesünk, ami mindig nyer, most másként alakult.

A 2022-ben világbajnoki címig jutó Nádas–Kopasz kajakpáros megbontása sem biztos, hogy jó ötlet volt, szerintem ők nyerhettek volna Párizsban, de ez is másként alakult.

A sportágban látható tendencia nekünk nem kedvez, a kajaknégyes léte sem bebetonozott az olimpiai programban.

Azon a 2010-es MOB-elnökségi ülésen is ott volt, amikor Orbán bejelentette, hogy stratégiai ágazat lesz a sport. Erről nem készült jegyzőkönyv, de sok visszaemlékezést hallottunk már. Mi hangzott el itt azon kívül, amit már sokan megjegyeztek, hogy azokat a terveket, amik eddig a fiókban porosodtak, bátran vegyék elő a sportvezetők?

A 2008-as pekingi olimpia három aranyérme valóságos sokkhatást okozott, a miniszterelnök mondandójának lényege pedig az volt, hogy szakemberek, mondjátok meg ti, mi kell ahhoz, hogy aranyérmeket szerezzenek a magyar sportolók. Mert az aranyérmek túlmutatnak önmagukon, a sportnak nagyobb jelentősége van a győzelmeknél. Tartalmas beszélgetés volt, Szabó Tamás tartott egy klassz prezentációt az utánpótlás állapotáról, és a megszólalások többsége a pénzhiányra utalt.

Azon a 2011-es bejelentésen is ott voltam, amikor kiderült, hogy öt csapatsportág korábban elképzelhetetlen összegű támogatást kap a társasági adóból. Akkor elsőre arra gondoltam, ez nagyon rossz hír például a kajaknak, mert támogatókat veszít. Aztán megnyugtattak, hogy a többi sportág is fejlesztési pénzeket kap majd, és ez meg is történt. A mostani átalakulásnak is az államtitkárság a motorja, természetesen úgy, hogy folyamatosan egyeztetnek velünk és a többi, sportban érdekelt köztestülettel. És azt is el kell mondanom: ma egyetlenegy, sportban dolgozó ember sem panaszkodhat a körülményekre, aki megteszi, az hiteltelenné válik vagy eleve sértett.

A sport és a politika szétválasztása örök és érzékeny kérdés Magyarországon. A mostani helyzettel mennyire elégedett?

Számomra ez nem érzékeny kérdés.

Sokszor nem értem a felvetést, mert a politikának nincs ráhatása a sportszakmára.

Van egy-két neves politikus a szövetségek élén, de azok a szövetségek jól működnek, és az elnökök dolga egyébként sem az, hogy megítéljék az edzők munkáját. Magyarországon a harmincas évektől kezdődően minden rendszerben szerették a sportot. Hol jobban, hol kevésbé, de a sport kiemelt szerepben volt. Az is igaz persze, hogy a sportban ennyire jártas miniszterelnöke még sohasem volt Magyarországnak, de szerintem a sport csak nyer ezzel.

Mi mint MOB nem az állami sportirányítás vagyunk – ott Schmidt Ádám államtitkárnak szabad keze van, és ez teljesen rendben is van így. Nagyon jól és hatékonyan működik együtt az ő csapata és az én csapatom. Az ő ajtajuk ugyanúgy mindig nyitva áll a sportolók előtt, mint a MOB új székházának ajtaja, és az a tapasztalat, hogy szívesen térnek be hozzánk a bajnokaink. És szerencsére nemcsak a bajnokok, hanem a negyedikek és ötödikek is, akik nélkül bajnokok sem lehettek volna. Sőt, azok is, akiknek támogatásra van szükségük, és jó érzés, hogy tudunk segíteni. Mint ahogy azt is jó látni, hogy az egykori versenyzők eufóriájából megmaradt a mosoly.

Az államtitkárság a párizsi olimpia után meghirdette az LA 10 programot. Ennek lényege a tíz aranyérem vagy a tíz legeredményesebb nemzet közé kerülés a 2028-as olimpián. Hol van még a rendszerben tartalék? Hogy lehet négy év alatt négy arannyal több?

Én már Párizsra tízet mondtam, vissza lehet keresni a nyilatkozataimat. Szerintem ugyanis aki a sportban dolgozik, nem tűzhet ki bátortalan célokat, muszáj ambiciózusnak lenni. Megmondom őszintén, tíz esélyt láttam magam előtt 2024-ben, és be is jöhetett volna: vízilabda, kajak, birkózás, vívás, még egy…

Úgy gondolom, ha ezt a programot Párizs előtt három évvel meghirdetik, talán a vitorlázó Érdi Márinak most érem csillogna a nyakában.

Most van egy intézményes út, amitől azt reméljük, hogy minden sportoló, edző, szövetségi vezető tudja, hogy kihez kell fordulnia, ha sérülése van, ha mérésre van szüksége. Nem kell most már saját utakat keresgélni. Ha például ebben a konkrét esetben megtaláljuk azt a kezelési módot az olimpia előtt, amire kicsit későn, a játékok után találtunk rá, akkor most van egy érmünk, mert Mári van olyan tehetséges és elszánt, hogy azt megszerzi.

A megfelelő sporttudományos háttér lenne a kulcs?

Igen, mert anélkül nincs eredmény. Ha ebben a versenytársak mögött kullogunk, nem várhatók jó eredmények. Hiszek benne, hogy jó háttérrel a negyedik helyekből érmek, az érmekből pedig aranyak lehetnek. De ehhez kellenek a kis pluszok, kell, hogy maximálisan tájékozottak legyünk az aktuális trendekről.

Mire gondol?

Arra, hogy nem tudjuk, pontosan hol tart a világ a legális teljesítményfokozásban. Fel kell térképezni, milyen eszközöket nem integráltunk még, a sporttudomány mely lehetőségeit nem használtuk még ki. Ha lesz egy labor, amiben a magyar szürkeállomány kiteljesedhet, az ott születő eredményeket a sport szolgálatába kell állítani. Tisztán látszik, aki úgy készül, ahogy még mi készültünk a nyolcvanas években, már nem számíthat sok jóra: a glükóz már nem csodaszer. Hogy egy konkrét példát mondjak: előrelépés lehet, hogy ha képben vagyunk, milyen pozitív hatást vált ki a szódabikarbóna, ami minden konyhában ott van, ezt biztosan vannak sportolók, akik képesek kihasználni.

Az államtitkárság, a MOB, az edzők társasága, vagyis az MTE a saját területén mindent megtesz, hiszen a sport sikerorientált. Az edzőknek, szakembereknek pedig nyitottnak kell lenniük, haladni a korral. A hagyományos műhelyeink sikeresek, ösztönözni kell másokat, hogy kerüljenek ők is valahogy a világ elé, ne várják, hogy mások elvégezzék helyettük a munkát. Ha a saját házunk előtt rendezett a kert, szebb lesz az utcakép – ilyen egyszerű.

Jobb sportolónak lenni most, mint a nyolcvanas években?

Ha röviden akarok válaszolni, akkor egzisztenciálisan jobban megéri. A sportból élők száma nőtt, az egyesületek összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vannak, mint 2010 előtt. A nyolcvanas években másként volt, de akkor meg a külföldi utazások miatt volt kiváltság a sportolás. Megvan az összes edzésnaplóm: minden résztávot feljegyeztem, minden ellenfelem eredményét beleírtam, a kajakomat is belerajzoltam – megszállottan akartam a jó eredményt, megszállottan akartam a sportban maradni. És ugyanilyen megszállottan figyeltem a pályafutásom befejezése után, hogy miként alakul a magyar sport – erről is vannak jegyzeteim, amik ma is jól jönnek. Ne felejtsük el, hogy amikor összeül egy MOB-közgyűlés, 500 ezer embert képviselünk – mi vagyunk a sport Parlamentje, és ez jó, büszkén vállaljuk ezt a szerepet.

A legutóbbi interjúnkban azt mondta, hogy szükség van a számonkérésre, de annak nem a nyilvánosság előtt kell megtörténnie. Hogy látja, a kellő helyen, a kellő alapossággal történt most ez meg?

Most is úgy gondolom, hogy ez belső ügy, nem tartozik minden részlete a nyilvánosságra. Néhány héttel az olimpia után már valamennyi sportágnak válaszolnia kellett a sportállamtitkárság kérdéseire, a konzultációba a MOB-ot is bevonták, és a konklúzió sem maradt el. Főtitkárunk, Fábián László elmondása alapján tartalmas, érdemi megbeszélések voltak ezek, és olykor a feszültség sem hiányzott. Azok a sportágak, amiknél elmaradt a siker, vagy nem teljesítették a vállalásukat, mostantól kevesebb pénzből gazdálkodnak, és ez jól van így, mert kell, hogy legyenek következmények. Aki pedig jól teljesített, egy kategóriával feljebb került. Persze, mindig vannak kivételek, mindig vannak külső befolyásoló tényezők, amiket figyelembe kell venni.

Mi lesz az edzői életjáradékkal? Az anomáliákról magunk is írtunk. Mikor kerülhet nyugvópontra ez a kérdés?

Az edzői járadék nagyon jó dolog, méltó elismerés, és egyedi a világban. Nemrég tartalmas vitát folytattunk a MOB-elnökség tagjaival a témában, és az államtitkárság kérésére ajánlásokat is tettünk, amik teljes mértékben képviselik az elnökség véleményét. Ezekkel az ajánlásokkal szerintem finomítható a rendszer, de nyilván a végső döntést az államtitkárság hozza majd meg, hiszen ők az összes, sportban szerepet vállaló köztestület véleményét ismerik mostanra.