Szűk, vízszintesen rétegzett meredek sziklafalak között egyensúlyozunk a félig kiszáradt patakmeder kövein. A szurdok mélyén nedves félhomály uralkodik, a hatalmas sziklák mohakabátja elnyeli lépteink zaját. Úgy érzem, ezen a helyen kizökkent az idő. Azon se csodálkoznék, ha az egyik barlangból betyár ugrana elő „Pénzt vagy életet!” kiáltással, vagy ha odébb egy őskori hüllő mohó szeme villanna ránk a dúsan aláhulló borostyánfüggöny alól. A Bakonyban járunk, a hegység leglátványosabb völgyszorosában, ami kádszerű kőzetüstökkel pöttyözött vízeséses sziklalépcsőbe torkollik. Ezért is nevezhették el régen Római fürdőnek.
Nagyjából egy órája indultunk el Tésről, a Bakony legmagasabban fekvő településéről, ahol legutóbb abbahagytuk utunkat, úgyhogy vegyük fel a szálat itt. Tavaly óta járjuk a Közép-dunántúli Piros (KDP) hosszú távú túraútvonalat, a Gerecse, a Vértes után most a Keleti-Bakonyból tartunk kifelé.
A KDP útvonala nyugatról csippenti meg Tés szélét, de ahhoz, hogy jelvényszerző túránkat igazoljuk, be kell sétálni a falu központjába pecsételni. Ha már itt vagyunk, érdemes megszállni, és innen indulni a következő napnak. Szerencsénk van: szájhagyomány útján eljutunk az önkéntesek által rendbehozott tési tájházhoz, aminek egyik épületét a karbantartó egyesület olcsó, nem hirdetett szállássá alakította.
Elalvás előtt megnézzük a falu nagy nevezetességét, az egykori tulajdonosáról elnevezett, működőképes állapotban megőrzött Helt-szélmalmot is. A holland típusú épületet úgy tervezték 185 éve, hogy belülről, egy fából készült fogaskerék-rendszerrel 360 fokban horizontálisan el lehessen forgatni a teljes tetőszerkezetét. Így azt két ember kézi erővel bármikor a szélirányba tudta tekerni vagy éppen ki tudta venni belőle.
Másnap délelőtt hamar letudjuk a Római fürdőhöz vezető erdei szakaszt, amikor megrökönyödve veszem észre, hogy a hivatalos KDP-nyomvonal egy murvás úton elkerüli az egész Gaja-szurdokot. Na nem, ilyet nem játszunk! Leborítunk a KDP-ről a szurdok alsó végében fakadó Vadalmás-forráshoz vezető piros ⬤ jelű útra, és pár perc múlva már ott is vagyunk a Vadalmás-pihenőnél. Itt egy kis fahídon átkelünk a tessék-lássék módon csordogáló Gaja-patakon és ráfordulunk a patakmederben haladó jelöletlen ösvényre.
„A hippuritos mészkő összevissza hányt sziklái között vadul örvénylik, zubog, kavarog a Gaja-patak vize” – írta a szurdokbelsőről száz éve Bakony útikalauzában Dornyay Béla. A helytörténész valószínűleg a heves májusi esőzések idején járt errefelé, mert nyáron és ősszel a patak vize inkább csak csordogál, hacsak ki nem szárad teljesen. Ottjártunkkor inkább a foltokban süppedős-saras talaj emlékeztet arra, hogy itt szebb időkben csak úgy zubog a víz.
Ahogy egyre mélyebbre hatolunk benne, úgy szűkül a szoros, borulnak fölénk a buja növényzettel benőtt 20-30 méter magas sziklafalak. Bal oldalon némi köves-földes kapaszkodó után benézhetünk a Savanyó Jóska-barlangba, ahonnan elég jól belátni a szurdok nagy részét, nemhiába választotta ezt búvóhelynek az 1800-as évek második felében élt hírhedt bakonyi betyár. Kicsit szűk a természetes betyárgarnizon, de eső és pandúrok ellen hatékony lehetett.
A barlang után nem sokkal valóban megbolondulnak a sziklák. Még száraz időben is óvatosan kell ugrálni-mászni rajtuk, mert igen csúszósak – történt itt már jópár baleset. Itt, a szurdok felső végében vannak a nevezetes kőzetüstök, azaz az egykor sokkal nagyobb erővel kavargó víz által kivájt sziklateknők, amik nagy, lapos kádakra emlékeztetnek.
Ódon koruk és formájuk miatt kaphatta a szurdoknak ez a része a Római fürdő nevet, nem kizárt, hogy az ókorban itt mosták le magukról a vért a római katonák. Persze sokkal valószínűbb, hogy a római korban a provincia egyik útja erre vezetett, és az erre utazóknak tökéletes frissítőhelyet nyújtottak a sziklateknők. Akárhogy is, most csak levelek úszkálnak a dohos víztócsa felszínén bennük.
Kimászunk az egymásra torlódott hatalmas sziklákon a szurdok felső végében. Hirtelen nem is tudom baj-e, hogy most nem zubog le rajtuk az időszakos vízesés. Inkább nem baj, döntöm el, hiszen láttam már itt zubogni, amikor a Kéktúra ösvényeit tapostuk, most meg csak a nyakunkba kapnánk. A sziklák tetején, mint mindig, ezúttal is sok a kiránduló, hiszen alig két kilométerre fekszik a bakonynánai autóparkoló, ahonnan kényelmesen be lehet sétálni. Mi kifelé vesszük az irányt, majd beugrunk a nánai Hangulat presszóba egy kis frissítőre. A vendéglátóhelyiség pont olyan, mint ahogyan azt a neve alapján elképzeljük.
Bakonynánáról délnek fordulva követjük a P (piros sáv) jelzést. A Csengő-hegy fennsíkjára lusta, de kitartó emelkedőn kaptatunk felfelé 200 méternyit. Az erdőt közepesen szépnek mondanám: sűrű, fiatal bükkös – a fáknak még nőniük kell, amíg elérik az „erdei katedrális” szintet. A fennsíkra érve zsombolyok, azaz aknabarlangok sorozata vár. Csak a tési fennsíkon és tágabb környékén 200 barlangot, 150 víznyelőt ismerünk, a mészkő minden csapadékot benyel a hegy gyomrába. A veszélyes, függőleges aknabarlangok tetejét érthető okokból mind lerácsozták.
És hát milyen zsomboly legyen a Csengő-hegyen? Természetesen van Csengő-zsomboly, sőt Bongó-zsomboly is, csak meg ne süketüljünk a nagy zenebonában. Mielőtt még beraknánk a füldugót, azért elárulom, hogy a Csengő-hegy nagyjából annyira cseng, mint amennyire a mecseki Zengő zeng vagy a zempléni Pengő-kő peng, azaz semennyire. Valamikor persze lehetett itt valami, talán bánya vagy kőfejtő, aminek csengő szerszámai miatt a nevét kaphatta, de az már olyan régen volt, hogy senki sem emlékszik rá.
A Csengő-zsombolynál pihenünk egy kicsit. Az ismertető tábla szerint az aknabarlang a repedezett mészkőtalajt könnyebben oldó befolyó vizek hatására jött létre. A rács alá levilágítva nem sok minden látszik, de a kötéllel járható függőleges járat száz méter mély. Sötét aknája folyamatosan tágul lefelé, és oldaljáratokkal olyan termek kapcsolódnak hozzá, mint például az Ördög-terem. Elképzelem, amikor az itt tanyázó 200-300 denevér egyszerre ömlik ki a terem száján, és rögtön megértem a névadókat.
Hatszáz méterrel tovább az úton, még mindig az 500 méter magas fennsíkon egy igazi különlegesség: a Csengő-hegyi kilátó. Különlegessége abban áll, hogy építménye alacsonyabb, mint a hírhedt bodrogkeresztúri 40 centis kilátóé. Az öt centiméter magas betonpiedesztál egyébként a korábbi Csengő-hegyi kilátó alapja volt.
Az eredeti faszerkezetű kilátóról most annyi információt lehet levadászni a neten, hogy felújítás alatt áll. Hmm, olyan alaposan felújították, hogy eltűnt az utolsó szálkáig. De ha állna, valószínűleg akkor se lehetne messzire ellátni róla a mellette felnőtt fák miatt. Maradjunk annyiban, hogy egy igazi hungarikummal van dolgunk: egy kétdimenziós kilátóval, ahonnan kiválóan megszemlélhető a bokorszint.
A fennsíkról lefelé csorogva egy ponton szétnyílik az erdő, és meglátjuk szemben a jó 20 kilométerre feszítő Kőris-hegyet, a Bakony tetejét. Jövőre eljutunk oda is. Lent egy jó állapotú, keskeny műútra érkezünk, ami a néhány házból álló Alsóperepuszta felé vezet, ehhez képest nagy a gépkocsiforgalom rajta. Rejtély. A titok nyitja, hogy a szerény nevű Alsóperepuszta egy nagy vendégházzal és egy arborétummal megáldott pihenőhely. A vendégház számunkra most nem érdekes, nézzük az arborétumot, ha már itt vagyunk. (Miután nyomtunk egy pecsétet az igazolófüzetbe a bejárata előtti haranglábnál.)
A pofás – nem túlápolt, mégsem elhanyagolt – arborétum létrehozója Nádasdy Ferenc gróf (1842-1907) volt, aki vadászháza környezetének minőségét emelte meg a rendezett parkkal. A II. világháború után nagyrészt elpuszult arborétumot 2013-ban újították fel, kellemes sétautakkal, romantikus kis hidacskákkal, pihenőkkel, számos fafajjal várja az arra járókat. Csendes, félreeső zugaiban simán lehet ejtőzni egy fél órát.
Alsóperepusztáról a Tunyok-hegyet kerülve elmegyünk a Köves-kút tikkadt forrása mellett, aztán ráfordulunk az Eplényre kanyarodó Malom-völgyre. A térkép alapján előzetesen többet vártam volna a völgyben sorakozó három tótól, de odaérve sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy a tavak a közeli sípálya műhóalapanyag-raktáraivá váltak. Azaz ronda csövek lógnak ki több helyen nejlonnal bélelt medencéikből. A Síaréna közelsége rányomja a bélyegét az őszi tájra: vasdarabok, gépezetek kísérik utunkat a faluba.
Az egyébként kies fekvésű, takaros Eplénnyel sem tudok megbékélni: ahogy beérünk, az egyik legforgalmasabb ponton alig tudunk átkelni a falut kettészelő 82-es főút forgalmán. Mondom ezt rutinos pesti gyalogosként. Az út túloldalán a 82-es vendéglő vár, ahol egy pacalba fojtom bánatom. Teli gyomorral mindjárt szebb az élet, a Volánbusz is jön időben, és hazafelé jókedvűen már arra gondolok, hogy a befejező öreg-bakonyi szakaszon jövőre milyen specialitások várnak majd.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
A Közép-Dunántúli Piros eddig bejárt szakaszai:
- KDP 1: Lófingató kirándulás a Gerecse legszebb részein át
- KDP 2: A népszerű magyar hegység, ami csak egy ponton olyan magas, mint egy hegy: egy eldugott torony tetején
- KDP 3: Ki gondolná, hogy ez a bakonyi tető életveszélyes? Pedig hivatalosan az, és mi is későn tudtuk meg
- KDP 4: Bambi a horogban: mit tegyünk, ha egy ijedt, magányos őzgidába ütközünk az erdőben?
