Kiss Tamás szociológussal, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársával és az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom alapítójával arról beszélgettünk, hogyan jutott el a Fidesz a mostani válságáig, és mi következik ebből Erdélyben. Az interjúban végigvesszük, hogyan épült ki az a politikai modell, amely egyszerre támaszkodott gazdasági függésekre, kulturális törésvonalakra és folyamatosan újratermelt ellenségképekre, majd azt is, miért kezdett el ez a rendszer az utóbbi években megbillenni. Kiss Tamás szerint azonban a történet nem áll meg Magyarország határainál: az RMDSZ lépésről lépésre egy olyan politikai és intézményi függésbe sodródott, amely mára beszűkítette a mozgásterét, és egyre nehezebbé teszi a leválást. A szociológus arról is beszél, hogyan alakította át ez a viszony az erdélyi magyar nyilvánosságot és intézményrendszert, miért torzult a politikai valóságérzékelés, és miért jutottunk el oda, hogy a jelenlegi helyzetben már nincs igazán jó forgatókönyv: akár bukik a Fidesz, akár hatalmon marad, az RMDSZ számára mindkét kimenet komoly következményekkel jár.
Induljunk ki a kétosztatúságból, ahol a balliberálisok és jobboldal álltak szemben egymással. Ez egy kulturális jellegű törésvonal volt, miután a gazdaságpolitikát és az ország fejlődési pályáját illetően már rendszerváltást megelőzően kialakult egy elitkonszenzus. Abban ugyanis a késő kádári technokrácia és a demokratikus ellenzék megegyezett, hogy az ország egyetlen lehetséges útja a kapitalizmus globális-neoliberális változata: gyors és nyitott privatizáció a külföldi működőtőke bevonásával. A politikai kétosztatúság így lényegében az újra fellángoló népi-urbánus ellentétekből nőtt ki, egy közel egy évszázadra visszatekintő sajátosan magyar kultúrharcból, aminek beágyazottsága csak az értelmiségen belül volt, a széles néprétegeknek pedig igen keveset jelentett. Az ipari munkásság például nem az értelmiségi vitákhoz kapcsolódva szavazott a balliberális táborhoz kapcsolódó MSZP-re, hanem a Kádár-rezsim iránti nosztalgiából és azért, mert a szocialistákhoz, tévesen, szociális elkötelezettséget társított. A balliberális-jobboldali kulturális törés persze nem csupán az értelmiségi vitákban volt jelen, hanem voltak, és a mai napig vannak derivátumai.
Az első ilyen derivátum a vallásosság kérdése, ami a mai napig befolyásolja a pártopciókat. Erre 2018-as összehasonlító adataink vannak a European Value Study vizsgálatból. Míg Romániában ekkor nem volt jelentős különbség a vallásosság mértékében pártopció szerint, addig Magyarországon a fideszesek a közép-európai átlaghoz, az ellenzékiek a kontinens legszekulárisabb társadalmaihoz hasonlítottak.
Egy következő derivátum a magyar nemzet mibenlétét érintő vita, ahol a liberális értelmiség az úgynevezett alkotmányos patriotizmus mellett kötelezte el magát. Eszerint a nemzettudat nem az etnikai vagy kulturális azonosságra, hanem a demokratikus berendezkedés tiszteletére kell épüljön. Így a nemzetfogalom „etnicizálódása” és a kisebbségi magyarok politikai közösségbe való integrálása a demokratikus rendet veszélyezteti. Jobboldalon ezzel szemben a virtuális nemzetépítés programja alakult ki, ami nem-területi intézményeken (Magyar Igazolványon, állampolgárságon, szavazati jogon) keresztül kívánta helyreállítani a nemzeti koherenciát.
A Fidesz politikai pályája az urbánus-liberális térfélen kezdődött és a népi-konzervatív térfélen folytatódott. A legnagyobb újításuk, hogy ezt a kulturális törésvonalat sikerült a fejlődési modellek kérdésével újra-kombinálniuk. Ez pedig a korábbi értelmiségi beágyazottságnál egy jóval szolidabb történelmi blokk kialakítását tette lehetővé.
2006-ig, vagy 2010-ig domináns volt az – a most újra teret nyerő – elképzelés, hogy a Nyugat és a Kelet között kell választanunk. A Nyugat nem csupán egy fejlettebb térség, hanem a morális integritás zsinórmértéke. Így a nyugati intézményeket, normákat átvéve haladhatjuk meg saját félperifériás helyzetünket, ha mögött hagyjuk atavisztikus szokásainkat, beidegződéseinket. Ez a fejlődési idealizmus, amit a kilencvenes években nagyon kevesen vitattak. A kevesek egyike volt Csurka István, a népi tábor illusztris tagja, aki a fejlődési idealizmus és globális kapitalizmus egyfajta kulturális kritikáját adta. Eszerint, ami zajlott, az a Nyugat ideológiai penetrációja, amivel a magyarság értékeit és kulturális rendjét szétzilálja. Az ehhez kapcsolódó globális kapitalizmus pedig, kissé talán leegyszerűsítve, egy külső-belső „zsidó összeesküvés”, ahol a nagytőke helyi közvetítői az urbánus értelmiségiek.
A Fidesz soha nem távolodott el retorikájában ezektől a képzetektől (lásd például a „Stop Soros”-kampányt), politikailag azonban túllépett rajta, ahogy magán a népi-urbánus törésvonalon is. Ez Tellér Gyula, Kerényi Imre munkásságán, majd Békés Márton ideológiai vagy Demeter Szilárd intézményszervezői és publicisztikai ámokfutásán keresztül tovább nyomorgatta a kulturális termelés intézményrendszerét. Politikai szempontból azonban már nem volt meghatározó.
Két szempontból tudnék válaszolni. Az első a liberális politikatudományé. Eszerint 2010 után Orbán a liberális demokrácián túli világba lépett.
Igen, vagy ahogy ezt ma mondjuk, a pártállami modell irányába való elmozdulást. Amit ma látunk, az a késő kádári berendezkedésnél közelebb áll a totális állam ideáltípusához, hisz a különböző társadalmi mezők mára nagyon szoros pártpolitikai kontroll alá kerültek. A közszolgálati média már nem különböztethető meg a pártpropagandától. A kultúrharc jegyében a színházakban, múzeumokban, vagy művészeti akadémiákon agresszív politikai komiszárok uralkodnak. Megszűnt az egyetemi autonómia, a kutatóintézeteket egy részt beszántották, más intézményeket hoztak létre. A Központi Statisztikai Hivatal adatközléseit a propagandának rendelik alá. A közigazgatási struktúrát bekebelezte a Fidesz. Az oktatási rendszert a Belügyminisztérium alá rendelték. Az igazságszolgáltatás függetlensége vágyálom és ma már a Fidesz a titkosszolgálatokat is nyíltan kampánycélokra használja.
A politikai gazdaságtani szempont volna, amely szerint a NER a felhalmozó állam, vagy autoriter neoliberalizmus egyik formájaként írható le. 2006 és 2010 között megkezdődött a honi tőke blokkosodása a gazdasági szuverenizmust és védelmet ígérő Fidesz mögött. A ténylegesen megvalósuló magyar modell azonban csak részlegesen volt szuverenista. Miközben az építőiparban, a turizmusban, a szolgáltatói és a bankszektorban lezajlott egy jelentős mértékű tulajdonosi szerkezetváltás, addig a GDP nagyobb hányadát adó exportorientált ipari termelésben megmaradt, vagy akár növekedett a külföldi tőke dominanciája. A NER-t fenntartó történelmi blokk másik pillére az alsó-középosztály és munkásosztály, akikre a Fidesz nacionalizmusa, majd bevándorlás-ellenessége nagyobb hatással tudott lenni. Ugyanakkor a Fidesz ezeket rétegeket a korábbinál kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta, mert az ellátórendszer viszonylagos fejlettségében és a munkavállalói jogokban Magyarország versenyhátrányát látta. Így ezeket az elemeket, amelyek mind a külföldi működőtőke, mind a honi tőkések extraprofitját veszélyeztették, drasztikusan visszavágta és a középosztály bizonyos szegmenseit szelektíven támogató rendszert alakított ki.
Abszolút, nézhetjük ezt így is. Hajléktalanok, munkanélküliek, bevándorlók, menekültek, Soros, Brüsszel. Most meg, amikor már a karikatúrájába fordul az egész: „Zelenszkij alakít kormányt”, meg „nem leszünk ukrán gyarmat”. Mára tényleg ennyi mondanivalója maradt mára a Fidesznek. De ez nem mindig volt így. Orbán valamikor valós problémákra keresett választ és valamikor naprakészebb volt, mint az akkori politikai ellenfelei. Időközben csúszott el valami.
Amikor 2006 és 2010 között megszületett a NER ideológiája, Orbán számára hangsúlyos volt Magyarország félperifériás helyzete, illetve az a gondolat, hogy a nyitott piacgazdaság közepette súlyosbodott a függőség. Erre keresett választ, ez pedig nem egy légből kapott probléma.
Több dolog is elcsúszott. Egyrészt elhibázott a gazdasági modell, amit Orbán megalkotott. Ez a modell ugyanis az olcsó munkaerőre épül, ami a hazai klientúrának és multiknak extraprofitot biztosít. Közben leépül az oktatás, a kutatás-fejlesztés, az egészségügy, a munkavállalói érdekképviselet. Ez Magyarországot, a fiatal munkavállalókat különösen, kiszolgáltatott helyzetbe hozta. Másrészt Orbán nem érzékelte megfelelőképpen a geopolitikai kontextus megváltozását. Ez két problémát is okozott. Az egyik külgazdasági szempont, ahol az úgynevezett keleti nyitás lényegében a függőség differenciálását jelentette. Ha nem lehet megszüntetni a függőséget, akkor a német tőke mellé jöjjön kínai, török, arab, orosz tőke is. Csakhogy a liberális világrend hanyatlásával, amiért Orbán is küzdött, lecsökkent a tőke likviditása, ami végső soron bedönti a keleti nyitást. A másik, hogy közben a különutas külpolitika egyszerű hazárdjátékká vált. Van itt egy érdekes folyamat. A félperifériás helyzetfelismerést felváltja az úgynevezett geopolitikai realizmus. Ebben Magyarország már nem a nyugat európai magországok függőségben lévő belső félperifériája, hanem a birodalmak ütközőzónájában lévő állam, amiben Orbán veszélyt is lát, de lehetőséget is érez. Így látványos és látszólag bátor lavírozásba kezd, aminek a kockázatai azonban 2022 után az egekbe szöktek. Az Ukrajna-ellenes retorika 2022-ben még egy zseniális választási húzásnak tűnt, Orbán azonban tartósan benne ragadt ebben a keretben és Trump 2024-es megválasztásával még emelte is a tétet. Ez utóbbi azonban már egyértelmű blokkosodást eredményezett az EU-n belül, ami radikálisan leszűkítette Orbán addigi mozgásterét. Az uniós transzferek elmaradása hozzájárult a gazdasági stagnáláshoz, mára pedig lényegében olyan összehangolt európai kampány folyik Orbánék ellen, ami mellett komoly tehertétel lenne az ország számára, ha ad absurdum mégiscsak megnyerné valahogy a választást a Fidesz.
Én ezt nem így mondom. Ez Orbánék szóhasználata. De a megváltozott geopolitikai kontextusnak kulcsszerepe van a várható bukásban. Mindez azonban nem valamiféle puccs, vagy brüsszelita összeesküvés. Orbánék a megváltozott geopolitikai kontextusban egyszerűen egy olyan szekuritizációs spirálba kerültek, ahonnan láthatóan már nincs visszaút. Vegyük Szijjártó esetét, ami ragyogó szekuritizációs esettanulmány lehetne. Merthogy valaki, vagy valami nem eleve biztonsági kockázat, hanem adott kontextusban válik azzá. Lényegében Szijjártóval is ez történik most. A saját szempontjából helyesen mondja, hogy a Lavrovval való kommunikáció számára 10 éve a mindennapi rutin része és nincs semmi látni-, vagy hallanivaló a hat-, illetve kétéves hangfelvételekben. Csakhogy a saját szempontjával az új helyzetben már semmit nem ér. Mert időközben a geopolitikai kontextus megváltozott, amit ő meg Orbán nem reagáltak le megfelelően. Miközben az Európai Unió blokkosodik, ők külön utas külpolitikával a tizenkilencre újra lapot húztak. Közben nem vették figyelembe az ország földrajzi és gazdasági adottságait, nevezetesen, hogy Európa közepén van Ukrajna és Ausztria között, hogy egy a nyugat európai tőkétől függő exportorientált gazdasággal rendelkezik, a Fidesz nemzetközi hazárdjátékhoz szükséges geopolitikai súllyal pedig nem rendelkezik. Nekik lehet, hogy más volt a fejükben, de ez lett belőle. És valljuk be, kívülről figyelve az eseményeket ez azért egy elég logikus végkifejlet volt.
De, vannak. A gazdasági okokat már érintettük. Emellett pedig a magyar társadalom egy része nagyon eltökéltnek látszik, hogy helyreállítsa a polgári demokráciát. Az egyértelmű generációs törésvonal mellett, ez persze inkább a társadalom privilegizáltabb része. Most azok mennek elöl, akiket szakmai becsületükben alázott meg a rezsim, amikor politikailag gyarmatosította az intézményeiket. Sokan vannak, akik időt, pénzt, kreativitást, önkéntes munkát is hajlandók most beletenni abba, hogy megbukjon az állampárt. Tudom, hogy ezzel az ország vagy a magyar nemzet problémáinak nagy része nem fog megoldódni. De a következő héten én is érezni szeretném a közös cselekvés örömét, majd pedig a felszabadulás eufóriáját. Pár nap erejéig ez ránk, demokratikusan és szociálisan gondolkodó erdélyi magyarokra is ránk fér. Különösen, hogy évek óta eleve vesztes pozícióból próbálunk valamilyen kollektív cselekvést összeeszkabálni.
Azért ne általánosítsunk ennyire. Összességében 900 ezer magyar szavazó van Erdélyben, 600 ezer magyar állampolgár közülük és valamivel több mint 300 ezer ember van benne a regiszterben. Akik nem magyar állampolgárok és akik nem szavaznak, azok között biztos, hogy masszívan alul-reprezentáltak Orbán rajongói, a maradék 300 ezer szavazat begyűjtésében pedig az RMDSZ segédkezik egy teljességgel átláthatatlan rendszerben.
Valóban. Ebben a tekintetben érdemes különválasztani a (1) politikai attitűdpozíciókból adódó affinitást, (2) a politikai szintű, illetve (3) az intézményes összekapcsolódást. A politikai attitűdpozíciókról a European Value Study adatfelvétel részletes képet nyújt. Ezeket két dimenzió, a gazdasági elosztással kapcsolatos attitűdök és az alávetett csoportok elismerése mentén elemeztük. Ezeket most nem fogom részletesen végigtárgyalni. A lényeg, hogy a Fidesz szavazói, akiket enyhe egalitarizmus és az alávetett osztályokkal szembeni kirekesztő attitűd jellemez, nagyon közel állnak az erdélyi magyarokhoz.
Az alávetett csoportokkal, a bevándorlókkal, romákkal, az elnyomó nemi szerepek ellen lázadó nőkkel, melegekkel szembeni negatív attitűdök persze nem eleve adottak. Azokat a Fidesz és az RMDSZ populista politikája gerjeszti. Vegyük a rasszizmust, ami a Fidesz retorikájában visszatérő, ha nem központi elem és amely Ivan Kalmar szerint az illiberális rezsimek közép-európai térnyerésének fő oka. Kalmar szerint a nyílt rasszizmus a társadalmi félperifériákon rezonál a legjobban, olyan rétegek esetében, amelyek a relatív privilégiumaikat érzik veszélyeztetve. Közép Európát Kalmar egy ilyen „piszkos fehér” félperifériaként értelmezi, amely privilegizált a globális déllel, de alávetett a Nyugattal szemben. Ebben a kétértelmű helyzetben a domináns stratégia általában nem az alávetett kategóriák közötti szolidaritás, hanem globális déllel szembeni kizárás és rasszizmus. Ez utóbbit Kalmar nem a bőrszínhez köti, hanem egy olyan hierarchikus rendszert ért alatta, ahol az alávetettség eleve adott, „természetes”, így megváltoztathatatlan. Ez adódhat a bőrszínből, de az eleve adottnak tekintett kulturális különbségekből is. Az erdélyi magyarok pedig épp ilyen változatlan és eleve adott fejlettségi kategóriákban gondolkodnak. Az erdélyiek ilyenek, az oltyánok és moldvaiak meg olyanok. A magyarok ilyenek, a románok és a cigányok meg olyanok. Kutyából pedig nem lesz szalonna. De a belső viszonyainkat is hasonlóképpen gondoljuk el. Kolozsváron élnek a „nadrágos emberek”, velük szemben meg ott vannak a székelyek, akik képtelenek a változásra. Ez az egész képzetrendszer és gondolkodási kör a rasszizmus melegágya, így nem véletlen, hogy ilyen jól egymásra találunk a hasonló húrokon játszó Orbánnal.
A politikai szint tekintetében érdemes visszautalni a nemzettudat körüli vitákra. Ezzel a kérdéssel az erdélyi magyarok 2004. december 5-én szembesültek. Ekkorra azonban már nem az alkotmányos patriotizmus és a virtuális nemzetépítés vitája, hanem egy új elem, a jóléti sovinizmus uralta a kérdésfelvetést, ami egy az értelmiségnél jóval szélesebb kört érintő érzület volt és ami a kisebbségi magyarokban érdemtelen segélyezettet és munkaerőpiaci vetélytársat látott. Ez az esemény ténylegesen traumatizálta az erdélyi közösséget és a magyar politika nagyon leegyszerűsítő képét rögzítette bennük. Eszerint vannak a jók, elsősorban Orbán és a Fidesz, akik pártolják az erdélyi magyarokat, és vannak a rosszak, a balliberálisok és személyesen Gyurcsány, akik ki akarják őket rekeszteni a magyar nemzetből. Ez a trauma és berögződés a mai napig rengeteg erdélyi magyar magyarországi politikáról való gondolkodását meghatározza.
Igen, akár magunk mögött is hagyhatnánk a múltat. Magyar Péter folyamatosan gesztusokat tesz a kisebbségi magyar közösségek felé. Ennek ellenére, az orbáni propagandát sulykoló véleményvezérek és politikusok azt hangsúlyozzák, hogy az ellenzék nem szólítja meg az erdélyi magyarokat. Pedig Magyar Péter kereste a kommunikációs felületeket. A tihanyi beszéd után elindult Nagyváradra, de az RMDSZ és az erdélyi magyar intézményes elitek részéről visszautasításra talált. Nyáron ellátogatott Marosvásárhelyre és Nagyadorjánba, ami azonban már médiakommunikációs szempontból sem sült el jól. Közben a szlovákiai magyarok irányába a Beneš-dekrétumok mentén mintha inkább utat talált volna. Elsősorban azért, mert a szlovákiai magyar elit plurálisabban és az RMDSZ-nél felelősségteljesebben is viszonyult ehhez a kérdéshez. Szóval, szerintem a kialakult helyzetért egyértelműen az RMDSZ és az erdélyi intézményvezetők a felelősek. Különösebb megfontolás nélkül, lépésről lépésre, Orbán, Lázár, Hankó Balázs, Sulyok Tamás, Zsigmond Barna, Nacsa Lőrinc és mások kezét fogva, vállát veregetve lavírozták magukat be a vállalhatatlanba.
Persze, hogy volt. Leginkább 2025 májusában, miután megkapták a hidegzuhanyt azzal, hogy Orbán nyíltan a magyarellenes George Simion mellé állt. De ez az egyértelmű tapasztalat nem volt számukra elég, elsősorban azért, mert a politikai fantáziájuk már sok éve nem terjed túl azon, ami van, ami adott. Egyszerűen képtelenek elképzelni bármi mást, leginkább azért, mert a különböző függőségi viszonyaikba vannak mentálisan is belemerevedve. Úgy augusztusig lehetett ezzel kapcsolatban valamilyen gondolkodás. Ezt követően azonban visszaállt a NER normalitása. Elkezdődött a Fidesszel való féléves menetelés, ami az elején még veszélytelen és kényelmes sétának tűnt. Megérkeztek közben a kampányra és egyéb dolgokra szánt pénzek is, így a barátság is könnyebben helyreállt. A Simion okozta sokk is könnyebben feloldódott.
Így van. Nagyjából előrelátható volt, hogy zsákolni fognak, de hogy ezt ilyen kihívóan és ilyen erőbedobással tegyék, mintha április 12. után nem volna holnap, azt a legmerészebb álmaiban sem tudtam volna elképzelni ősszel. Még decemberben, vagy januárban is simán lassíthattak volna. Lazábbra vehették volna a figurát, hogy le legyen akkora az utólagos kár.
Milyen károkra gondol? Hogy nem tudják majd rendezni a viszonyukat a Tiszával?
Nem, dehogy. Péter László kollégámmal és Horváth Rékával szemben engem ez a legkisebb mértékben sem érdekel. Az egyik problémám, hogy Magyarországon ezzel, amit csinálnak újabb gyűlölethullámot generálnak az erdélyi magyarokkal szemben. Ez az egész szavazási procedúra átláthatatlan, az autoriter rezsim ellen küzdő magyarországiak pedig joggal dühösek, amikor az RMDSZ-irodákban történő csoportos szavazásokat meg az urnának kinéző dobozokat látják. Persze lehet a Declicre haragudni, akik ezzel szemben aláírást gyűjtenek, vagy az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalomra mutogatni, amely megpróbálja legalább alapszinten monitorozni a visszaéléseket, de az igazság az, hogy az RMDSZ maga teszi közszemlére, hogy mit művel levélszavazás címszó alatt.
A másik probléma, a Fideszt magával rántó szekuritizációs spirál még ennél is súlyosabb. Nagyon csodálkozom, hogy az sem téríti őket jobb belátásra, amikor látják Szijjártót az orosz kapcsolataiba belefulladni. Meggyőződésem, hogy nem csak a magyaroknak általában, hanem magának az RMDSZ-nek is elemi érdeke, hogy minél hamarabb leváljon erről a bagázsról. Nem azért, hogy mihamarabb kiegyezzen a Tiszával, hanem hogy megszabaduljon egy óriási szekuritizációs tehertételtől. Paradox módon most csak két rossz forgatókönyv létezik az RMDSZ számára. Nyilván nem jó nekik, ha Orbán elveszíti a hatalmát. De attól tartok, hogy még ennél is rosszabb, ha netalántán megtartja, így a nyakukon marad ez az életveszélyessé vált barátság. Ha nagyon leegyszerűsítem: a Fidesz ma már a szakadék szélén áll, és az RMDSZ is ott van mellette egy olyan helyzetben, ahol minden további lépés kockázatos.
Ez is a NER-be való betagolódás fontos aspektusa. Már Orbántól függetlenül is volt valamiféle egységesülés. A kulturális termelés már 2010 előtt Kárpát-medenceivé vált. Erdélyben ma az az író, költő, színész, zenész sikeres, aki Budapesten sikeres, és ez sugárzik vissza Erdélybe. Még lényegesebb az egységesülő médiatér. Orbán ezekre épített, majd a támogatáspolitikán keresztül fokozta a függést. Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkoztunk és az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalommal egy javaslatcsomagot is készítettünk. Most csupán egyetlen aspektust emelnék ki. Az intézményrendszeren keresztül talált utat magának a NER-re jellemző pártállami modell. Ma a kisebbségi intézményeken belül is minél korábbinál jobban érvényesül a politika (a Fidesz és az RMDSZ együttes) primátusa. A korábbi állapotokkal szemben 2022 után már az RMDSZ a magyarországi támogatások legfontosabb kedvezményezettje, ami kiteljesítette a politika dominanciáját a szakmai logikák fölött.
Ez a kérdés nagyon kevéssé mozgatja a fantáziámat. Nyilván az RMDSZ sem egy monolit egység. Elsősorban a területi szervezetek és a különböző generációs csoportok között vannak mindenféle törésvonalak. Ezek ismerete kétségkívül hasznos tudás lehet annak, aki előre akarja látni a politikai osztály mozgásait. Én azonban őszintén szólva nem látok olyan politikusokat, csoportokat (klikkeket), akiknek részvényük is van a jelenlegi RMDSZ-ben és egy demokratikusabb működési módban is érdekeltek lennének. Így ezek a mozgások őszintén szólva engem nem érdekelnek különösebben.
Automatikus következményei sajnos az egyértelmű politikai hibáknak sincsenek egy olyan rendszerben, ahol a politikai elit nem elszámoltatható. Az RMDSZ úgy tűnik jól mobilizál, miközben a politikai orientáció tekintetében az éleslátása legalábbis megkérdőjelezhető. Merthogy simán az van, hogy a kicsit is váratlan helyzetekben nagyon gyengén tájékozódik: Antonescu 2025, Orbán 2026. Ezek látványos fiaskók. De a kritikus réteg, amiről beszél, nem szervezett politikailag. Így erőtlen és képtelen a cselekvésre. Ha ezen változtatni akarunk, akkor összefogásra, szolidaritásra, közös cselekvési tervre van szükség, ami rengeteg munkát igényel. Enélkül nincs és nem is lesz valós elszámoltatás.
