Ferenc pápa halála után beindultak a fogadóirodák, sajtómunkások kezdtek cikkezésbe és találgatásokba arról, ki lehet majd a következő pápa. Érthető a felfokozott érdeklődés, sőt: valójában pozitív üzenet a katolikus világegyház számára, hogy ennyien érdeklődnek irántunk. A pápát megválasztó konklávé viszont nem egy lóverseny, XXIII. János pápa tréfás megjegyzését idézve nem is szépségverseny. Az előtte lévő időszak pedig nem a fogadások kötéséről, hanem a gyászról és a hálaadásról szól a katolikus egyházban.
Ki az a Bergoglio?
Élénken emlékszem rá, hol voltam 2013. március 13-án. A Vatikán online közvetítése előtt ülve vártam, vagy lehet, hogy izgatottságomban valójában álltam, hogy bejelentsék az új pápát. Nemrég szállt fel a fehér füst, kívülről fújta a fél világ a toplistás pápaesélyesek neveit. Aztán történt, ami történt. Bevallom: akkor hallottam életemben először azt a nevet, hogy Jorge Mario Bergoglio.
Az írás a Telex és a Szemlélek együttműködésében készült, és része annak a sorozatnak, amellyel Ferenc pápáról emlékezünk meg. Az első részben Török Csaba katolikus pap vett búcsút az egyházfőtől. Írtunk Ferenc pápa világnak hagyott örökségéről és arról is, milyen történelmi lépéseket tett a nőkért.
Nemhogy a fogadóirodák favoritjai között nem bukkant fel a neve, de nem szégyellem bevallani, hogy magamat tájékozott teológusnak gondolván se tudtam erről az emberről addig az estéig semmit. Zéró. Miközben mára már nagyjából megalapozottnak nevezhető információ az, hogy Bergoglio már 2005-ben is az esélyesek között volt, közte és Joseph Ratzinger között dőlt el az előző pápaválasztás.
Ez a helyzet azt üzeni, hogy a politikai közvélemény-kutatók néha fatális tévedései sehol nincsenek a pápalatolgató bukmékerek, „szakértők” és társaik totális eltévelyedettségéhez képest.
Aki Ferenc pápa halála után azzal foglalatoskodik, hogy neveket rangsorolgat, fogadásokat köt, netán egy-egy konkrét személy lehetséges megválasztását híreszteli, az (udvarias megközelítésben) nem igazán érti, hogyan működik a katolikus egyház.
Emellett pedig nehezen is lehetne nagyobb arcátlansággal megsérteni a katolikusok közösségét, mint a pár napja elhunyt pápájukért hálát adó és gyászoló hívőket evilági taktikázással felzaklatni.
Senki nem tudja, ki lesz a pápa
Ferenc pápa maga is beszámol végrendeletnek is beillő önéletrajzi könyvében arról, hogy mennyire speciális dinamikája van egy-egy konklávénak. Ebben leírja, hogyan élte meg belülről saját megválasztását: nemhogy a kívülállók, de még a résztvevők sem sejthetik előre, mi lesz a kimenet. Ez egyszerűen egy ilyen műfaj. Őszintén hiszem, hogy a Szentlélek is alaposan beleszól a végeredmény kialakulásába, de a tények mindenképp azt mutatják, hogy akár bátran fogadhatnánk is rá: senki nem tudja előre, ki lesz a következő pápa.
Hitelesnek mondható megemlékezések szerint II. János Pál megválasztása is hatalmas meglepetés volt. Leginkább két „favorit”, Giuseppe Siri és Giovanni Bennelli volt esélyes, de annyira erős jelöltek voltak mindketten, hogy sorra eredménytelenek lettek a voksolási fordulók. A két olasz bíboros helyett aztán nem egy „hazai” ült Szent Péter székébe, hanem egy „messziről jött embert”, a lengyel Karol Wojtyłát választotta a többség.
Esélye tehát minden résztvevőnek van – és most tekintsünk el attól a szabálytól, hogy elméletben a konklávén kívüli személy is lehetne egyházfő. Mindenképp életszerű abból a 135 személyből kiindulni, akik ott szerepelnek a pápaválasztó bíborosok listáján. De ahelyett, hogy kiemelünk közülük 4-5 favoritot, töltsük inkább a következő napokat azzal, hogy megismerjük őket.
Rendkívül gazdag, színes tabló fog kirajzolódni, amely Ferenc pápának is köszönhetően hitelesen tükrözi a katolikus világegyház sokszínűségét. Még nagyon keresgélni sem kell azokat az életrajzokat: ide kattintva elérhető egy lista, ahol a nevekre kattintva megismerhetjük az összes pápaesélyest, mind a 135 bíborost. Még olyan is akad köztük, akit megválasztása esetén előbb püspökké kellene szentelni.
Aki pápaként megy be, bíborosként jön ki
Egy konkrét személy előzetes favorizálása, pápaesélyesként emlegetése egyetlen dologra alkalmas: sikeresen lehet ezáltal csökkenteni az illető tényleges esélyét. Merthogy aki pápaként megy be egy konklávéra, az ismert aranymondás szerint bíborosként jön ki onnan. Ez a teher az utóbbi hónapokban elsősorban Luis Antonio Tagle Fülöp-szigeteki bíboros vállát nyomta, de az „előpápázás” szele elérte ismét Erdő Pétert is. Illene több tiszteletet adni a magyar bíborosnak, és nem kampányolni mellette olyan fórumokon, amelyek legfeljebb az ellenkező hatást tudják elérni ahhoz képest, amit a kiötlők remélnek.
Tudja valaki, mennyi voksot kapott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke
2013-ban, amikor szintén ott szerepelt a neve az ilyesféle toplistákon? Én nem tudhatom, de egy könyvben megpróbálták rekonstruálni az akkori konklávé menetét, és az eredmény eléggé összhangban van Ferenc pápa saját bevallásával. A részletek ide kattintva olvashatók.
A konklávé szó világos üzenet: zárt ajtók mögött zajlik a szavazás. Nem te döntesz.
A kulcslyukon keresztül leselkedés helyett inkább a 135 pápaválasztót érdemes megismerni. És akkor nem jár úgy senki, mint én 2013-ban. Ha pedig valaki szeretne köszönetet mondani Ferenc pápáért, valamely döntéséért, buzdító szavaiért, magyarországi látogatásaiért, az is megteheti ezen a különleges hálafalon.
Mi, magyarok pedig különösen hálásak lehetünk az elhunyt egyházfőnek. Többek között azért, hogy az általa pár hónapja bíborossá kreált Német László belgrádi érsek révén ezúttal olyan konklávét tartanak, ahol 2005 után újra két magyarajkú személy is részt vehet. Ezzel pedig lehetőséget kap rá, hogy aktívan része lehessen a következő pápa megválasztásának. Nagy megtiszteltetés ez nekünk.
