Szerda reggel Magyar Péter, Magyarország leendő miniszterelnöke egymás után ment be a Kossuth rádióba és az M1 reggeli műsorába, ami nagyjából olyan nonszensz helyzetet teremtett, mintha egy vérszomjas macska sétált volna be a gombolyaggyárba, csak ebben az esetben a macska másfél éven keresztül arra készült, arról nyávogott, arra építette a kampányának egy részét, hogy a gombolyaggyár egy hazug, pénznyelő, az előző rendszert maximálisan kiszolgáló vállalat, ahol bábok dolgoznak, a bábokat pedig a legfelsőbb szinten irányítják.
Annyi lehetőség volt a közmédia előtt, és mégis a káoszt választotta: mindkét reggeli interjúban a műsorvezetők piszkálódóak és konfrontatívak voltak, mintha a közmédiában vendégnek lenni egyet jelentene azzal, hogy megsoroznak a magyar közélet legsúlyosabb kérdéseivel és dilemmáival. A közmédia éveken, majdnem évtizedeken keresztül nem így működött. Minden egyes pénteken Orbán Viktor miniszterelnökként az éppen aktuális mikrofonállványnak magyarázott arról, hogyan alakulnak azok a zűrös nemzetközi és belpolitikai folyamatok, amik egyre nagyobb károkat okoztak az országnak, a köztévében pedig még akkor sem emelte fel a hangját senki, ha mondjuk a Kutyapárt jelöltje csirkének öltözve kotkodácsolt végig egy beszélgetést, vagy a Kárpátia frontembere rúzsos seggűnek nevezte a most megválasztott miniszterelnököt, azon filózva, hogy ő most „buzi vagy félbuzi”.
Ezek teljesen véletlenszerűen kiragadott példák, de a főbűne a közmédiának nem az, hogy nem tudott mit kezdeni egy emberi csirkével, hanem az, hogy úgy nyomták át rajta az állami propagandát felfoghatatlan milliárdokból, hogy zéró ellenállásba futott a folyamat. Nemzeti konzultációk, petíciók hirdetése, nyomorult, káros „szakértők” komoly megszólaltatása, az ellenzék és a független sajtó teljes elhallgatása vagy éppen aktív gáncsolása – ha létezik túlvilág állami médiának, ezekkel fogják csak kezdeni a lajstromot, amit felolvasnak, mielőtt az egészet a pokolba küldik. Sőt az lesz utána az új pokol, ahova mehet a többi kárhozott.
Annyi lehetőség volt a közmédia előtt, és mégis a káoszt választotta. Az állami médiaapparátus a választás óta már elkezdett vagy helyezkedni, vagy halványan úgy dolgozni, ahogy mindig is kellett volna: a hírek továbbításával az emberek felé. Dönthettek volna úgy is, hogy Magyar Péter – aki az ATV-ből kirohanós beszélgetése óta kegyetlenül felszívta magát stresszes helyzetekben – szintén kap egy emberi mikrofonállványt, aki előtt elmondhatja a programját, a szándékait, a jövőbeli terveit, ahogy például az M1-en már elmondta a nemzetközi sajtótájékoztatója közvetítése útján.
A közmédia viszont az ellenkezőjét választotta, két olyan munkatársat (Kakuk L. Tamás, Csete Beáta) raktak oda, akik közbeszóltak, kritizáltak, alig hagyták, hogy az interjúalany egyáltalán két összefüggő mondatot elmondjon. A rádió és a tévé szándéka egyértelmű volt: minél kellemetlenebb helyzetbe hozni Magyar Pétert, ezzel a saját létezését legitimálni. Hiszen a közmédia mindig is pártatlan volt, mindig is keményen kérdeztek bárkit, mindig is szemléztek független médiát, mindig is kritikusak voltak – próbálják megüzenni azzal, hogy az új miniszterelnökkel genyóznak. Aki, tegyük hozzá, szintén genyózik a közmédiával.
A szervilizmusból aztán sikerült a számegyenes ellenkező végére katapultálni, a mindenhez bólogató, alákérdező, mélységesen egyetértő, egy szóval: megszokott riporterekkel ellentétben. A mindenre rákérdező, visszakérdező, kötekedő stílus teljesen értelmezhetetlen ebben a helyzetben, a visszásságát szépen szimbolizálta az a kérdés, amit Csete az M1-en a pár napja megválasztott, radikális változásokat ígérő új miniszterelnöknek tett fel:
„Nem a jövőre kellene koncentrálni?”
A humor alapvető szabálya, hogy felfele kell ütni, talán oldalra, de sosem lefele. A közmédia az elképesztő finanszírozásával mindig is felettünk állt, mindig a magyar társadalom felett, mint egy különösen szürke felhő, ami mérget szór mindenkire, aki alá kerül. Akárkivel szemétkedett a köztévé az utóbbi tizenhat évben, az mindig lefele történt. Magyar Péter miniszterelnök személyében tizenhat év után megjelent egy olyan személy, aki olyan szinten van, mint az államapparátus eszköze, mert a kiszólásai és fenyegetései súlyt hordanak. Amikor arra figyelmezteti a közmédiát a közmédiában, hogy be fogja szántani, az nem egy holdkóros hadoválása, hanem egy olyan ember kijelentése, aki Magyarországon egyedüliként ezt meg tudja, és jó eséllyel meg is fogja csinálni.
Remélem, hogy meg is csinálja. A rengeteg bűn közül, amit az Orbán-rendszer elkövetett, különösen súlyos volt a közmédia lezüllesztése. Miközben óriási lehetséges eléréssel, kulturális hátországgal, felbecsülhetetlen archívummal rendelkezik. Magyar közkincs, ami az utóbbi tizenhat évben olyan volt, mintha kinyitottuk volna a kincsesládát, és mérgező por szállt volna ki belőle.
A választás óta több olyan emberrel beszéltem, akik sokkban vannak. Nemcsak az eredmények miatt, hanem az elsöprő fölény és a hirtelen gratuláló Orbán Viktor miatt is. Évekig készültünk erre a választásra, ami úgy ért véget, mint egy országúti karambol. Én folyamatosan úgy érzem magam, mintha átcsúsztam volna egy másik valóságba április 12-én este, és azt várom, hogy lehulljon a lepel az illúzióról. Az mocorog bennem, hogy vissza kell térnem a saját valóságomba, amiben másfél évtizedig éltem, mert ezt az új világot egyszerűen nem értem. Magyar Péter szerda reggeli médiamegjelenései végre ráébresztettek arra, hogy soha nem fogok, és nem is akarok visszatérni. Inkább a jövőre kellene koncentrálni.
