A teljes kiszáradás határán áll a Duna–Tisza közi Homokhátság, és valószínűleg menthetetlen

A Homokhátságon már csak az esőben lehet reménykedni – válaszolta a Telex kérdésére Sipos György kutató, egyetemi docens, a Szegedi Tudományegyetem Természet- és Környezetföldrajz Tanszékének vezetője.

A Duna–Tisza közének nagy része, a 8714 négyzetkilométer területű Homokhátság, amelyen több mint 623 ezer ember, a hazai lakosság 6,6 százaléka él, igen közel áll a teljes kiszáradáshoz. Már nagyon kevés esély van arra, hogy megmenekülhet. Azt nem lehet előre kiszámítani, hogy a klímaváltozás közben hosszabb távon hogyan alakul a csapadék mennyisége, de az eddigi tapasztalatok alapján a kutatók nem sok esélyt látnak arra, hogy a Homokhátságon megállhatna a kiszáradás évtizedek óta tartó folyamata. Ráadásul a tájegység vízháztartásának a helyreállásához legalább ugyanannyi idő kellene, mint amennyi alatt az tönkrement. A Homokhátság kiszáradása pedig legalább 40 éve tartó folyamat, ennek hatására az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) 2020-ban félsivatagi területnek nyilvánította.

Ebben a cikkben a Vízgazdálkodási kihívások és tudományos válaszok a Dél-Alföldön című szegedi szakmai konferencia három előadását, a ténymegállapítások mellett a Homokhátságon kívüli terület megmentésével kapcsolatos elképzeléseket ismertetjük.

Sipos György A vízvisszatartás és vízmegtartás lehetőségei és korlátai címmel tartott előadásában elmondta, hogy a korlátok egy részét még az elődeink állították fel: 150 évvel ezelőtt jó gondolatnak látszott a vízjárta alföldi területek lecsapolása, hiszen akkor még túl sok volt a víz, most azonban már túl kevés.

A víz pótlásának és megtartásának természeti korlátai közé tartozik, hogy az adatok szerint az elmúlt öt évben a csapadék mennyisége és a gyakorisága is teljesen másként alakult, mint az azt megelőző 30 évben. Az 1980-as évektől pedig felgyorsult a talajvízkészletek csökkenése a Dél-Alföldön, különösen a Homokhátság területén. Ehhez más hatások is társulnak: a felmelegedés következtében egyre nagyobb mennyiségben párolognak el a felszíni vízkészletek, a csapadék nem tud beszivárogni a talajba.

Az utóbbi években télen is alig van csapadék, ezért már a kora tavaszi időszakban, március–áprilisban is kevés a talajban a nedvesség. Az egyik vizsgálatban kimutatták, hogy az elemzett talajok 76 százaléka alacsony vízáteresztő képességű, azaz csak kis mértékben fogadja be a nedvességet. A Tisza pedig úgy változott meg a szabályozások következtében, hogy a víz egyre gyorsabban lefolyik a mederben. Ezért Sipos György a megoldási lehetőségek közé sorolta a folyó felduzzasztását és a területi vízvisszatartást, valamint a felszín alatti vízutánpótlást. (Utóbbi módszerről korábban Mádlné dr. Szőnyi Judit hidrogeológus, az MTA doktora adott részletes interjút a Válasz Online-nak.)

Mindezek mellett Sipos szerint fontos lenne, hogy minél szélesebb körben sikerüljön elterjeszteni a tájalapú mezőgazdasági művelést, amely alkalmazkodik a területi adottságokhoz.

Negyed évszázadból az időszak felében aszály volt

Nem sok jóval biztatott A többéves aszály területi előfordulása a Dél-Alföldön című előadás sem, amelyben elhangzott, hogy az elmúlt 26 évből 13 aszályos volt. A helyzet valószínűleg romlik, mert az utolsó négy év alatt napokra lebontva már csak 44 százalék, azaz mindössze 644 nap volt mentes az aszálytól. Ráadásul nem úgy történt, hogy egy csapadékos évet követett volna egy aszályos, hanem gyakran egymás után következtek a száraz időszakok, mint például 2011–2012–2013-ban, ami a hátrányokat összeadta és fokozta.

Az aszály nem csak a mezőgazdaságra hat rosszul. Hátrányos lehet az ivóvíz kitermelésére és a vízenergia előállítására, a hajózásra, és káros a vizes élőhelyek fennmaradására is. Az aszály idején a megmaradó vizek hőmérséklete növekszik, a víz minősége romlik. Az emberek pedig tovább apasztják a szűkös vízkészleteket.

Nyilvántartások hiányában pontos adatok nincsenek arról, hány különféle kút működik a Homokhátságon, de a becslések 1 millióra teszik a számukat.

A kutakat egyre mélyebbre fúratják a gazdálkodók, de sok esetben már ez sem segít: a kutatók már 20 teljesen kiszáradt kutat regisztráltak, de ennél is több lehet. Néhol 4-5 méter mélyen, máshol már 6 méternél is lejjebb van a talajvíz szintje, amely évtizedek óta egyre mélyebbre került. A talajvíz természetes pótlódását pedig az is gátolja, hogy megváltozott a csapadék jellege: ritkábban, de egyszerre sok eső esik, a melegben gyorsan elpárolog a víz, így a nedvesség nem jut be a talaj mélyebb rétegeibe. Utóbbit a talaj rossz szerkezete is okozza, ami részben az intenzív mezőgazdasági művelés miatt alakult ki.

Több vizet várnak el, de árvíz és belvíz ne legyen

Vízkészlet-gazdálkodási szélsőségek előfordulása a Dél-Alföldön címmel Kozák Péter, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (Ativizig) igazgatója tartott előadást. Az utóbbi években főként a víz hiánya volt a jellemző, de Kozák felidézte a másik szélsőséget, azt, hogy 2006-ban állt elő a Tiszán az addig mért legmagasabb vízszint.

A szegediek közül sokan emlékezhetnek erre, mert a Tisza áradása és a védekezés katasztrófaturista-látványosság volt a városban, a Belvárosi hídon néha tömegek nézték, hogy a nagy víz átbukik-e a gátként szolgáló beton partfalon (amit azóta mobil partfalra cseréltek). A 2006-os áradás a társadalmi összefogással megoldott védekezésnek köszönhetően nem okozott károkat, bár néhány régi, elfeledett csatornát elöntött Tisza, ezért a gáton belül is megjelent a víz, és beszivárgott a parton álló egyetemi klinikák pincéibe is. A Tisza 2006-os áradásáról a vízügy weboldalán láthatunk képeket és ismertetőt.

Kozák Péter azt is mondta, hogy a vízgazdálkodásra nagy hatással vannak a társadalmi igények: amikor túl sok a víz, akkor a gyors és biztonságos levezetését követelik az emberek, ha pedig túl kevés, akkor többet szeretnének megtartani. Sokan türelmetlenül várják el, hogy az igényeik szerint alakuljon a természet vízbősége. Ez azonban nem működik olyan gyorsan, mint a várakozásokban szerepel.

A több vizet kívánó igények hatására, a Vizet a tájba program keretében az utóbbi időben már 514 zsilipet zártak le eddig az Ativizig területén, hogy a csatornák lefolyását visszatartsák. Ezeket a csatornákat korábban még a belvíz elvezetésére építették ki. A vízmegtartó program néhány helyszínéről látványos drónvideót tett ki a Facebook-oldalára az Ativizig, ebben a Dél-Alföld több települése, Battonya, Baks, Derekegyháza, Ferencszállás, Kiskunfélegyháza és Kiszombor mellett húzódó csatornazsilipek lezárását, illetve földterületek elárasztását is láthatjuk.

Terv már van, de a megoldás még késik

A kutatók és a gyakorlati szakemberek mindegyik előadásban arra a következtetésre jutottak, hogy a Dél-Alföld további kiszáradásának fékezése érdekében minden lehetséges eszközt be kellene vetni. Ez természetesen nem rajtuk, hanem a döntéshozókon múlik. A már említetteken kívül olyan megoldásokat is javasolnak a szakértők, mint a szürke víz, azaz a megtisztított szennyvíz felhasználása, vagy a hőleadás után megmaradt termálvizek hasznosítása. Ezeket persze csak a megfelelő kezelések után lehetne a tájba engedni. Ugyanakkor olyan vízgazdálkodásra van szükség, amely az adott terület adottságaihoz az eddiginél jobban alkalmazkodik, és ugyanez igaz a mezőgazdasági művelésre is: alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez.

Korábban többször is írtuk erről a témáról. A Homokhátság teljes kiszáradását elméletileg gátoló, 1700 milliárd forintos költségű állami vízpótlási tervezetről, aminek megvalósítása kezdetéről azonban nem kaptunk a kormányzattól információt, itt lehet bővebben olvasni. Arról, hogy a Tisza vízgyűjtő területén az elmúlt télen nem volt elég hó, illetve csapadék, ezért a tavaszi áradások elmaradnak, és így nem tudnak feltöltődni a talajvízkészletek, itt látható videóriportban készült szakértői elemzés.