Nem tudom, hogy mit vétett a transz közösség a kormány ellen, de itt már emberéletekről van szó

„Rengetegszer megkaptam, hogy ha csak lemosnám a tusvonalamat, vagy csak felvennék egy sima inget, megkímélhetném magam az atrocitásoktól. De úgy éreztem, hogy fizikailag képtelen vagyok rá, ezek nélkül elviselhetetlen a diszfóriám. És elviselhetetlenebb, mint ez a rengeteg bántás” – mondja Zsirka Hella transz aktivista, a Háttér Társaság ügyvivője. Szerinte ezért is nevetséges ez az érvelés, mert az ilyesmi nem egyik napról a másikra pattan ki az ember fejéből.

„Ez nem így megy. A diszfória olyan dolog, aminek a leküzdéséhez az ember nagyon-nagyon sok áldozatot meg tud hozni.”

A magyar kormány az elmúlt években, és különösen az utóbbi fél évben számos lépéssel csorbította az LMBTQ-közösségbe tartozók jogait. Cikkünkben egy transznemű és egy nembináris fiatal tapasztalatait mutatjuk be azzal kapcsolatban, milyen egy nemi kisebbség tagjaként felnőni ma Magyarországon, és milyen tévhitekkel találkoznak nap mint nap.

Pokoli fél éven van túl a transz közösség

A most 25 éves Zsirka Hella már gyerekkorában érezte, hogy nem tud és nem akar megfelelni annak a fiúképnek, amit a környezete elvár tőle. Már óvodásként a lányokhoz akart tartozni, női mesefigurákkal azonosult, babázott, és úgy általában követte az összes kislányos sztereotípiát, mégpedig azért, hogy őt is kislányként fogadják el.

Családja többé-kevésbé ráhagyta mindezt, úgy álltak hozzá, hogy előbb-utóbb úgyis kinövi majd a furcsa szokásait. Lelkész apja felől már nagyobb volt az ellenállás, ő például kijelentette, hogy nem hajlandó neki Barbie babát venni. „Volt kísérlet arra, hogy vallási nevelést kapjak, ez a kísérlet kudarcba fulladt, ahogy az is, hogy fiúnak neveljenek. Mondhatni, szuverén fiatal voltam” – meséli Hella.

Miközben a lányokhoz akart tartozni, az már viszonylag hamar tudatosult benne, hogy a teste nem olyan, mint amilyet szeretne. Ez a pubertással vált teljesen egyértelművé, amikor a másodlagos nemi jellegekkel együtt megjelent a tényleges testi diszfóriája. (A nemi diszfória olyan állapot, amelyben a személy nemi identitása nem egyezik meg a születési nemével, és ez jellemzően erős szorongást okoz – a szerk.) Hella gyerekként nagyon jól úszott, nagyapjának az volt az álma, hogy egyszer profi úszó lesz belőle. Gyakran együtt jártak úszni, egészen másodikos-harmadikos koráig, amikor Hella egyik napról a másikra nem volt hajlandó többet vízbe menni. A családja értetlenül állt a hirtelen változás előtt, ő pedig nem merte elmondani: azért nem megy be a vízbe, mert nem meri levenni a pólóját. „Borzasztóan fojtogatott az érzés, hogy olyan a testem, amilyen.”

Gyerekként semmi információja nem volt arról, miért érezhet így, miért egyre kényelmetlenebb a testében lenni, csak folyamatosan nőtt benne a feszültség. Gyakran elkalandozott és olyan történetekbe élte bele magát, amelyekben önazonos női karakterek bőrébe bújhatott – de ezek sem adtak teljes megnyugvást. Az általános iskolás éveket gyakorlatilag teljes magányban töltötte. Két szék között érezte magát: a fiúk nem fogadták el, mert túl feminin volt, a lányok pedig nem fogadták el, mert a teste nem volt lányos.

A transzneműség fogalmával először 13-14 éves korában, egy internetes fórumon találkozott.

„Ott beszéltem először olyan emberekkel, akik hasonlóan éreztek, és ott jöttem rá, hogy az az érzés, ami bennem van, valid és létezik. Hogy nem vagyok különc, vagy beteg, nem vagyok kárhozatra ítélve, és nem vagyok egyedül.”

Hella azt mondja, a tévhitekkel ellentétben ez nem egy agenda volt, hanem egy aha-élmény: rájött, hogy van lehetőség arra, hogy elfojtás helyett minél inkább közelítsen a saját identitásához.

Ez eleinte abban mutatkozott meg, hogy elkezdett nagyon színes ruhákban járni, ami már magában kirívó volt a kis borsodi faluban, ahol felnőtt. 14 évesen aztán befestette citromsárgára a haját, és felutazott a budapesti Pride-ra, majd pedig transzneműként coming outolt a közösségi médiában, az akkoriban hasító Ask.fm-en. Mire középiskolába ment, már több ezer követője volt. „Élénken vissza tudom idézni azt a napot, amikor először bementem a középiskolába, és az idősebb diákok szinte tolongtak az ajtó előtt és nyaknyújtogatva bámészkodtak.

Kicsit úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi mutatvány. Elég kényelmetlen volt.”

A kíváncsiság hamar bullyingba fordult át – leköpték a folyosón, egy iskolai kiránduláson történt súlyos balesete után pedig azt hallotta a többiektől, miközben a mentőautóban ült: az ő életéért nem kár, „mert csak egy buzi”. Nemcsak a diákoknál, hanem egyes tanároknál is találkozott rosszindulattal: egyikük egy másik osztálynak tartott óráján például őt szidalmazta, mondván, rossz példát mutat és nem követendő Hella életvitele.

„Ez azért fájt nagyon, mert 14 évesen nagyon vágytam arra, hogy legyen egy biztonságos pont az életemben. Akkoriban még az anyukámmal sem volt feltétlenül felhőtlen a viszonyom, apukámmal meg pláne, és úgy éreztem, hogy se a családom, se a tág környezetem nem tud nekem támaszt nyújtani. Azt gondoltam, és a mai napig gondolom, hogy a tanároknak az a feladata, hogy megvédje a diákokat az ilyesfajta diszkriminációtól, és nem az, hogy ők maguk kövessék el.”

Az utolsó évben Hella egri középiskolája egy új, keresztény-konzervatív szemléletű vezetőséget kapott, amely az iskola megreformálását célozta. Feltehetően ennek részeként fokozatosan – ilyen-olyan okokra hivatkozva – távolították el a nyíltan LMBTQ-diákokat az iskolából. Hellán, mivel éltanuló volt, nehéz volt fogást találni – nála arra hivatkoztak, hogy miatta nem hozzák a szülők az iskolába a gyerekeiket. Hella végül magántanulóként fejezte be az utolsó évét, az érettségi időpontja ráadásul pont egybeesett a jogi nem- és névváltoztatásával –, az írásbeliken még a „halott nevével”, a szóbelin már Hellaként jelent meg. Az emelt érettségik miatt ráadásul ezekre többségében egy másik iskolában került sor.

Tudomása szerint az utolsók között volt, akiknek 2018-ban pozitívan bírálták el az erre vonatkozó kérvényét: utána két évre befagyasztották az elbírálásokat, 2020-ban pedig a hírhedt 33-as paragrafussal a kormány eltörölte a jogi nem- és névváltoztatás lehetőségét. Hella elmondása szerint ekkor döntötte el, hogy aktivista lesz – jelenleg az LMBTQI-közösség jogvédelmével foglalkozó Háttér Társaság ügyvivőjeként dolgozik.

Hella érettségi után felköltözött Budapestre, és 19 évesen megkezdte a fizikai tranzícióját. A hormonterápiának megvoltak a mellékhatásai, de ő megúszta hangulatingadozásokkal. Hogy ez kire milyen hatással van, azt embere válogatja, de Hella szerint ez nem rémíti meg a transzneműek többségét, ahogy azt is tévhitnek tartja, hogy sokan meggondolják magukat. Azt mondja, mint minden beavatkozásnak, ennek is van egy „megbánási rátája”, de amíg ez egy térdprotézisnél 12 százalék, addig egy nemi megerősítő műtétnél csupán 1 százalék. És még azon belül is csak 1 százalék bánja meg amiatt, mert változott a nemi identitása, a legtöbben a társadalmi elutasítás miatt.

Hella szerint a tranzíciója rengeteget javított az életminőségén, sokkal könnyebbnek érezte magát. Ugyanakkor, bár Budapesten közösséget is talált magának, a múltban elszenvedett traumák miatt még sokáig túlélő üzemmódban teltek a napjai, ezen pedig az sem segített, hogy elmondása szerint transz nőként kifejezetten nehéz stabil párkapcsolatot kiépíteni, különösen férfiakkal.

„Engem nagyon sokszor kezeltek úgy a magánéletemben, mint egy titkos kis élvezetet, mint egy szőnyeg alá söpört titkot, akit nyíltan sosem vállalnának fel, de szeretőnek még oké”

– mondja Hella. Szerinte ez azért van így, mert amellett, hogy a transz nőket nem igazán veszik komolyan nőként, sok férfi nem vállalja fel ezt a stigmát, mert azzal a „társadalom szemében buzi lesz”.

A magánéletében Hella most már azt érzi, sínen van, de ehhez az kellett, hogy ki tudjon fizetni egy pszichológust, akivel egy évekig tartó terápián fel tudták dolgozni rossz élményeit. Ha azonban a transz közösség tagjaként, a Háttér Társaság ügyvivőjeként nézi a helyzetet, nem ennyire optimista.

„A transz közösség pokoli fél éven van túl” – vélekedik Hella, majd sorolja a

• kiskunhalasi orvosok letartóztatását, ami után több száz transz páciens maradt ellátás nélkül vagy veszélyeztetett egészségügyi állapotban;
• a tavaszi Alaptörvény-módosítást, amely szerint Magyarországon „az ember férfi vagy nő”;
• a gyülekezési jog korlátozását célzó törvényt, amivel többek között a Pride-ot lehetetlenítette volna el a kormány;
• illetve azt, hogy az egyenlő bánásmódról szóló törvényből is kivették a nemi identitást mint diszkriminációtól védett tulajdonságot – ami azt is jelentheti, hogy 2025-től kirúghatnak az állásából valakit azért, mert transznemű.

„Én nem tudom, hogy mit vétett a transz közösség a kormányzattal szemben – azt gondolom, hogy semmit. De ezt nem tudom máshogy, mint gonoszságként látni. Egy darabig még lehet azt mondani, hogy gumicsont, hogy politikai tőke meg helyezkedés, de itt már konkrétan emberéletekről van szó” – vélekedik Hella.

Szerinte ezek a törvények folyamatosan szorítják ki a transznemű közösséget a társadalomból – nemcsak a középosztályból, de úgy alapvetően a kényelmes élet lehetőségéből. Ha nem védi őket a diszkriminációellenes törvény, nehezebben jutnak munkához. Így előfordulhat az is, hogy nem jutnak albérlethez – itt pedig már felmerül a hajléktalanság kockázata is, ahol Hella elmondása szerint meglehetősen felülreprezentáltak a transzneműek.

Rákban reménykedtem, mert akkor legalább leszedik a melleimet

A most húszéves Nik szintén a pubertás körül, a másodlagos nemi jellegek kialakulásával párhuzamosan jött rá, hogy a nemi identitása nem egyezik meg a biológiai nemével, és nem olyan, mint a körülötte lévő lányok. Bár már ekkor nagyon erős diszfóriával küzdött, jó ideig nem tudta megosztani senkivel az érzéseit a környezetében, többnyire azért sem, mivel nem voltak szavai rá. Először online közösségeknek köszönhetően jött rá, hogy nincs egyedül, itt több olyan emberrel is beszélt, akik hozzá hasonlóan diszfóriás érzésekről számoltak be. A téma aztán a pszichológusnál is feljött – nála történt meg először a coming out, majd anyja és barátai előtt is nembinárisként bújt elő.

„Teljesen behatárolja a mindennapokat, már a fürdés is egy maratonnak számít mentálisan, mert olyankor az ember szembesül a saját testével. Nem tud nem rá gondolni, mert tükrök mindenhol léteznek. Nagyon nehéz megfogni ezt az érzést annak, aki még nem tapasztalta, de gyakorlatilag összetöri az embert. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valami nyálkás, undorító dologhoz ér az ember, csak ezt a saját, nem kívánt testrészeivel kapcsolatban érzi” – próbálja átadni a diszfória érzését Nik, amivel azóta is nap mint nap szembesül.

Azt mondja, kezdetekben azért is volt ilyen erős a felsőtestével kapcsolatos diszfóriája, mert teljesen kilátástalannak tűnt, hogy ki tudjon fizetni egy melleltávolító műtétet.

„Volt, hogy nem ettem, hogy akkor talán »le tudom fogyni« a melleimet, de volt, hogy abban reménykedtem, mellrákot kapok, mert akkor legalább leszedik.”

Ez most már pár lépéssel közelebb került: a műtétet még idén elvégezhetik, igaz, ehhez diákként kellett összegyűjtenie az ahhoz szükséges közel kétmillió forintos összeget – ezek a beavatkozások ugyanis állami ellátásban nem érhetők el. Nik egyébként a Képzőművészeti Egyetemen tanul vizuális művészetet, emellett volt, hogy két helyen dolgozott, hogy pénzt gyűjtsön a műtétre. Most egy ügyfélszolgálatos munkája van, azt azonban nem tudja, hogy a munkahelye hogy áll az LMBTQ-témákhoz, ezért sem szerette volna, hogy a fotókon felismerhető legyen.

Elmondása szerint alapvetően egy támogató közeg veszi körül, igaz, családja nagy része előtt még nem coming outolt – előbb túl akar lenni a műtéten. Barátai között többen szintén az LMBTQ-közösséghez tartoznak, így közöttük önmagát adhatja, ahogy a Képzőn is, ahol tanárait nem is kellett külön kérni, hogy ne anyakönyvezett nevén, hanem Nikként hivatkozzanak rá. De nem mindenhol találkozik ezzel a támogatással, többször érte már verbális abúzus a kinézete miatt. A sértések szerinte sokszor abból erednek, hogy az emberekben zavart kelt, hogy a külseje alapján nem tudják pontosan besorolni egy nemi kategóriába.

„Olyanokat szoktak kiabálni az utcán, hogy »a félbuzikat nem szeretjük«. De volt olyan is, hogy az állatkertben a görög teknősöknél egy csapatnyi ember odajött, és elkezdtek üvöltözni velem” – meséli Nik, hozzátéve, feltűnő, hogy csak akkor történnek ilyen atrocitások, amikor egyedül van, a sértegetők mindig erőfölényben vannak. Ha egyedül van az utcán, általában fejhallgató van rajta – így próbálja ignorálni ezeket a helyzeteket, vagy igyekszik mások közelébe kerülni, akik közbe tudnak lépni, ha elfajul a helyzet. „Mindig úgy vagyok vele, hogy azokkal az emberekkel, akikben ennyi utálat van, felesleges elkezdeni veszekedni, úgyse fogják meggondolni magukat és a reakció általában csak tovább hergeli őket.”

Nik hipokratának látja a kormány genderellenes harcát és azt, hogy a kereszténység és a gyerekvédelem álcája mögül keltenek gyűlöletet az LMBTQ-közösséggel szemben. Az „óvodákban nemváltó műtéteket reklámozó” transznemű aktivisták sokat pörgetett fordulata pedig szerinte már csak azért is nevetséges, mert 18 év alatt szinte lehetetlen, és azután is csak több szakvélemény megszerzése után lehet a nemi megerősítő műtét lehetőségét megkapni.

Niknek a barátai mellett a művészet segít a megküzdeni a társadalom reakcióival, illetve a benne tomboló diszfóriával. Legutóbb egy egyetemi projektben kifejezetten a felsőtestével kapcsolatos fojtogató érzéseket dolgozta fel. A második félévében ugyanis az egyik órán a test témáját kapták, erre kellett készíteni egy alkotást: Nik a saját felsőtestéről mintázott viaszszobrokon mutat be egy melleltávolítást.

„Nem tudom, meddig bírom még ezt”, „A legjobb barátom azt mondja, kár értem, mert olyan csinos lány vagyok”, „Néha olyan erős a diszfóriám, hogy puszta kézzel letépném a melleimet”. Többek között ezek a mondatok hangzanak el a háttérben, amelyeket Nik Redditen gyűjtött a projekthez. Az alkotófolyamat kezdetekor egyébként éppen egy mélyebb, depresszióközeli állapotban volt, de az, hogy a viaszszobron és így gyakorlatilag a saját testén átélhette a mellei eltávolítását, terápiásan hatott rá. „Euforikus, igazi »látom a fényt az alagút végén« típusú érzés volt” – meséli Nik, és hozzáteszi, az tartja benne a lelket, hogy már nem kell sokat kibírnia a műtétig.