Izrael nemcsak Irán urándúsító centrifugáit, hanem magát a rendszert is romba döntené?

A háborúk nemcsak emberek sokaságának életét képesek romba dönteni, hanem a vereséget szenvedett rendszereket is. Különösen igaz ez az olyan rezsimekre, melyek erőteljesen támaszkodnak arra a karhatalmi-biztonsági apparátusra, melyet a háború megtépázott.

Az Izrael által péntek hajnalban Irán ellen megindított légi offenzíva során az iráni katonai infrastruktúrára mért csapások és a katonai elit lefejezése után felerősödtek azok a spekulációk, melyek szerint

„Izrael nemcsak Irán urándúsító centrifugáit akarja romba dönteni, hanem magát a rendszert is”.

Ezt a vélekedést egyfelől azzal szokás alátámasztani, hogy bár Izrael a megelőző csapásnak nevezett offenzívát „egzisztenciális kényszer”-nek nevezte, arra hivatkozva, hogy Irán az atomfegyver kifejlesztésének küszöbére érkezett, voltaképpen nemcsak az iráni nukleáris programot vette célba, hanem egész fegyvernemeket tesz működésképtelenné, miközben olyan kulcslétesítmény, mint a mélyen a föld alatt lévő fordói dúsító, lényegében érintetlen maradt.

Másfelől pedig Izraelben vezető döntéshozók kezdték el arra biztatni az iráni népet, hogy döntsék meg az 1979-ben hatalomra jutott rezsimet. Benjámin Netanjahu izraeli kormányfő szombat esti beszédében meghatározta az Irán elleni háború céljait. „Célunk Irán kettős fenyegetésének, Izrael felszámolásának megakadályozása. A kettős fenyegetés az atomprogram és a ballisztikus rakéták” – mondta.

Gideon Szaár izraeli külügyminiszter vasárnap késő délután azt mondta a CNN-nek, hogy „a cél nem a rezsimváltás”. Szerinte „ezt az iráni népnek kell eldöntenie”, de Izrael nem tekinti az iráni népet az ellenségének.

Azonban Netanjahu előtte pénteken videóüzenetet intézett az irániakhoz is, melyben történelmi referenciákkal ecsetelte a perzsa és az izraeli nép hagyományos jó viszonyát, felidézte a 2022-es kormányellenes tiltakozáshullámot, és azt mondta: „eljött az idő arra, hogy az iráni emberek összefogjanak történelmi hagyományaik védelmében, és fellépjenek a szabadságért a gonosz és elnyomó rezsimmel szemben.” A Times of Israel szerint reményét fejezte ki, hogy miközben elérik céljukat, egyúttal „szabaddá tesszük az utat, hogy ti is elérhessétek a szabadságot”. Szerinte az iráni rezsim „soha nem volt még ennyire gyenge. Itt a lehetőség, hogy felkeljetek és hallassátok a hangotokat.”

Almog Cohen szélsőjobboldali miniszterhelyettes pedig az iszlamista rezsim előtt az ország 1979 előtti zászlaján díszelgő oroszlánt megidézve posztolta ki, hogy „Irán népei, keljetek fel! Döntsétek meg az ajatollah rezsimét – azokat, akik borban és gazdagságban fürdőznek, miközben a ti gyönyörű nemzetetekből kifacsarják a pénzt, hogy a globális terrorizmust finanszírozzák.” Az iráni trikolór közepén díszelgő, 1980-ban bevezetett iszlamista emblémát lerúgó oroszlán egy szimbolikus történelmi visszautalás a forradalom előtti világi-nacionalista Pahlaví-monarchiára, mely az Egyesült Államokkal és Izraellel is jó viszonyt ápolt.

Izraeli illetékesek állítják, hogy a stratégiai célok között nem szerepel a rezsim megdöntése, de ha folytatódnak a ballisztikus rakétákkal és drónokkal végrehajtott iráni megtorló csapások, „minden opció” szóba kerülhet. Ugyanígy miközben Izrael szerint a célzott likvidálások kizárólag a katonai elitet veszik célba, és az izraeli nemzetbiztonsági tanács elnöke péntek délután kijelentette, hogy Izrael nem kívánja támadni Irán politikai vezetőit, vasárnap már a sajtón keresztül megüzenték, hogy egy eszkaláció esetén Ali Hamenei ajatollah is célpont lehet. Irán legfelsőbb vezetőjének nemzetbiztonsági tanácsadójával, Ali Samkánival a támadások első körében végeztek.

Nem kell rendszerváltó szándék egy átfogó légi offenzívához

Az üzengetés nem az offenzívával vette kezdetét; Netanjahu évek óta intéz a péntekihez hasonló kijelentéseket az iráni néphez. Azonban a rendszerváltó hangok egyre erősebbek azóta, hogy Izrael a Hamász 2023. október 7-i terrortámadása és a gázai háború kezdete után elkezdte felgombolyítani a Közel-Keletet behálózó iráni szövetségi rendszert, illetve részben a gázai, részben az orosz–ukrán háború mellékhatásaként összeomlott az Irán által támogatott szíriai Aszad-rezsim. A rendszerváltás szükségessége mellett érvelők szerint

a síita rezsim soha nem fog felhagyni azzal, hogy Izrael elpusztításán ügyködjön, épp ezért soha nem fog letenni az atomfegyver megszerzéséről.

A rezsim esetleges megdöntése változó intenzitással bár, de folyamatosan jelen van az iráni vezetés szemében a „Nagy Sátán”, azaz az Egyesült Államok közel-keleti stratégiai elképzelései között is. Azonban Donald Trump politikai karrierjét részben pont azzal alapozta meg, hogy élesen kritizálta a 21. század két nagy, költséges és értelmetlen amerikai katonai vállalkozását, az afganisztáni és az iraki háborút, és azóta is ellenzi a rendszerváltó szándékkal indított intervenciókat. A béketeremtésekkel totálisan csődöt mondó Trump valószínűleg nem szívesen csatlakozna egy olyan rendszerváltó projekthez, melyet ő maga már számtalanszor elítélt, és amihez a republikánus hangadók és szavazók többségének sem fűlik a foga.

Természetesen sem Izraelnek, sem az Egyesült Államoknak nem lenne ellenére, ha megbukna az iráni teokratikus rezsim, és helyébe egy olyan kormányzat lépne, mely kevésbé rendelné alá ideológiai fixációinak az iráni külpolitikát, és Iránnal is elkezdődhetne egy olyan enyhülési folyamat, mint ami az arab világban az utóbbi évtizedekben elindult (majd 2023. október 7-én megrekedt). Elvégre Izrael megalapításától számított harminc éven keresztül az arab szomszédai is „egzisztenciális fenyegetés”-nek számítottak.

Azonban az izraeli vezetés úgy tűnik, ezen a téren inkább csak a zavarosban halászik, és az offenzíva célpontjai is magyarázhatók a nukleáris fenyegetés elhárításával. Ahogy arról a háború előestéjén írtunk, Izrael mindig is úgy értékelte, hogy a nukleáris programnak nemcsak az urándúsítás, hanem a ballisztikus rakéták újabb generációja is szerves részét képezi. A 2015-ös nemzetközi nukleáris megállapodással szembeni egyik fő kifogás is az volt, hogy a korlátozások nem terjednek ki az iráni rakétafejlesztésekre, szóval kézenfekvő volt a rakétaerő és az afelett diszponáló Forradalmi Gárda vezérkarának támadása. Mindeközben Izrael egy esetleges forradalom útjában álló intézményeket – például a Baszídzs paramilitáris szervezet vezetését – nem igyekszik eltakarítani.

Nehéz megítélni, minek milyen hatása lesz

Annak ellenére, hogy a Reutersnek nyilatkozó elemzők rámutattak arra, hogy izraeli döntéshozók úgy gondolhatják, a teheráni vezetés alig van jobb helyzetben, mint 2024 decemberében az Aszad-rezsim, Irán nem egy polgárháború által dúlt ország, és nehéz megítélni, milyen szívós is a rezsim.

Egyik oldalon ott van az a tény, hogy Irán valóban forrongott az elmúlt években, és van is miért. Pénznemük, a riál egy év alatt elveszítette a dollárhoz viszonyított értéke felét, a mindenféle nemzetközi pénzügyi- és gazdasági tevékenységet roppantul megnehezítő szankciók által okozott gazdasági nehézségek ráadásul egyenlőtlenül oszlanak meg. A rezsim körüli emberek és szervezetek – például az állami olajcsempészettel is megbízott Forradalmi Gárda – kifejezetten profitálnak a szankciókból, és könnyebben hozzáférnek az állami forrásokhoz is.

A szórványos iráni közvélemény-kutatásokból azt lehet kiolvasni, hogy az emberek túlnyomó többsége elsősorban a teheráni külpolitikát tartja felelősnek hazájuk rossz gazdasági helyzetéért, és többségük nem utasítana el sem egy atomalkut, sem egy amerikai–iráni közeledést – miközben Izraellel szemben viszont jóval elutasítóbbak.

Iránban 2019 óta egymást érik a különböző tiltakozások, melyek 2022-ben a rendszer egésze elleni mozgalommá terebélyesedtek, miután az erkölcsrendészet halálra vert egy kurd diáklányt, aki szerintük nem a megfelelő módon viselte fejkendőjét. Ugyan a rezsimnek hónapokba telt a tiltakozások elfojtása, de megmutatta, hogy nem hajlandó kompromisszumokra, és kész a legbrutálisabb eszközöket is bevetni.

A valós helyzetről nehéz pontos képet kapni, ugyanis az országban legjobb esetben is megtűrtnek számítanak a külföldi újságírók, a hivatalos közleményeken kívüli hírek egyfelől a helyi közösségi médiában vagy chatalkalmazásokban megjelent posztokból, másfelől emigráns ellenzékiekhez, illetve emberi jogi szervezetekhez befutó információkból származnak.

Azonban valamiféle ellenállás jelenleg is működhet, erre utal például az, hogy egyes irániak a rezsim pretoriánus gárdájának számító – katonai szerepén mondjuk mára messze túlnőtt – Forradalmi Gárda vezetőinek halálát „Köszönjük, Netanjahu bácsi!” kiáltásokkal ünnepelték, vagy az az izraeli közlés, mely szerint a Moszad nagyszabású diverzánsakciójában, amit a légicsapásokkal párhuzamosan hajtottak végre, iráni állampolgárságú kollaboránsok is részt vettek.

Sokan vannak, akik bírálják a rezsimet, amiért fegyveres szervezeteket támogat külföldön, és az atomprogrammal sem értenek egyet. Azonban a BBC szerint miközben sok iráni nem nagyon sajnálta a tüntetések leveréséért is felelősnek tartott katonai vezetőket, a civil áldozatokról szóló jelentések már egészen más reakciókat váltottak ki. Volt, aki azt mondta, hogy ő nem áll a rezsim mellett, de ez a mostani helyzet Iránról, az otthonáról szól. Az AFP-nek pedig olyan helyi is megszólalt, aki szerint elfogadhatatlan, hogy Izrael teljesen le akarja nullázni a nukleáris képességüket, és engedni kellene Iránnak, hogy polgári célú atomprogramot folytathasson. Egy nyugdíjas az atomtudósokra utalva azt mondta, hogy egyetemi professzorokat is likvidáltak, ami után szerinte kérdés, hogyan lehetne tárgyalni.

De egyelőre sem Izrael, sem az USA részéről nem tapasztalhatók aktív rendszerváltó lépések;

a menetrendszerű izraeli biztatások pedig könnyen lehet, hogy csak azt érik el, hogy a teheráni kormányzat kapásból ezekre tud hivatkozni, amikor a menetrendszerűen kirobbanó rendszerellenes tiltakozásokat amerikai és izraeli ügynökök aknamunkájának bélyegzi.

Másfelől a rendszerváltás lehetősége láncreakciót indíthat be az iráni rezsimet támogató hatalmaknál. Oroszországnak például stratégiai szövetségesének elvesztése geopolitikailag is súlyos csapás lenne, de az egyre feszültebb amerikai–kínai viszonyt elnézve Peking sem biztos, hogy pragmatikusan állna egy, a nyugati táborba sodródó új Iránhoz.

Egy háborús vereség utáni demokratikus átmenet nem lenne példa nélküli – ez történt Argentínában a Falkland-szigetekért folytatott háború után –, és nem szabad elfelejteni, hogy alsóbb szinten Iránban is megvan a demokrácia csírája, amiből kiindulhatnának változások. Az urnáknál néha nem feltétlenül a rezsimnek leginkább tetsző döntések születnek, mint például a 2024-es elnökválasztáson, ahol a rendszer keretein belül reformernek tekinthető jelölt nyert. Másfelől viszont az iránihoz hasonló rezsimekre inkább az elitcsere jellemző, és ez nem jelentene feltétlen változást a külpolitikában, ráadásul akár a még inkább keményvonalasok is a hatalom közelébe kerülhetnének.

Az iráni rendszerváltással kapcsolatos bizonytalanságokat és fenntartásokat Jonathan Panikoff egykori amerikai hírszerző, az Atlantic Council elemzője a Reutersnek így foglalta össze: „Izraelben sokan éveken át úgy gondolták, hogy egy iráni rendszerváltás egy új és jobb világot hoz el, hogy a mostani rezsimnél rosszabb úgysem lehet. De a történelem arra tanít, hogy mindig lehet rosszabb.”

Cikkünk frissült Gideon Szaár nyilatkozatával.