Trump nagyot gurított az iráni háborúval, de még mindig nem látszik, mekkora a nyereség

„Az emberek azt gondolják rólam, hogy szerencsejátékos vagyok. A szememben az a szerencsejátékos, aki gépektől akar pénzt nyerni. Én inkább azt szeretem, ha ezek a gépek az én tulajdonomban vannak”.

– írta Donald Trump (vagyis nyilván nem ő, hanem Tony Schwartz, a szövegírója) Az üzletkötés művészete című könyvében, ami a kétes üzleti eredményeket villogtató vállalkozó módszereit öntötte könnyen emészthető okosságokba. A 12 napos iráni válság során azonban Trump újraértelmezte saját módszerét, amikor egyszerre viselkedett szerencsejátékosként és kaszinótulajdonosként.

Amikor elrendelte az iráni urándúsító centrifugákat rejtő fordói bázis bombázását, akkor arra tett, hogy az egyszeri akció nem indít be katonai láncreakciót, a teheráni vezetés nem tudja és nem is akarja megtorolni a csapást. Erre Trump nagyon előnyös oddsokkal fogadhatott: az iráni rakétatüzérség, a parancsnoki és logisztikai hálózat a tíznapos izraeli offenzíva után romokban hevert. A teheráni rezsimnek az újabb válaszcsapásokat borítékoló bosszúnál sokkal fontosabbá vált maradék erőforrásainak megóvása és a megalázó vereség után felhorgadó általános felháborodás letörése vagy becsatornázása.

Trump gurítása bejött.

Maga a katonai akció szimbolikusan tökéletesen illett az elnök karakteréhez. Egy repülők százait megmozgató, a fél világot átszelő megtévesztő manőverekkel bevezetett, sebészi pontossággal megtervezett és kivitelezett, a Halálcsillag az atomprogram szívét elérő csapás, először bevetett ÓRIÁSI bombákkal. Izrael, a háború valódi győztese az amerikai támogatásért cserébe készséggel lemondott a főszerepről, az izraeli tisztségviselők egymást tiporva méltatták Trump érdemeit.

Ráadásul a B–2-esek támadása nem a konfliktus nyitányaként, hanem lezárásaként szolgált, így Trump némi hazai és nemzetközi berzenkedés után hamar lerázta magáról a „békét ígért, háborút indított” vádat. Irán bombázása egyébként is csak az Atlanti-óceánon innenről tűnik háborús aktusnak; Trump választóinak többsége nem tartja háborúnak egy shithole country egyoldalú megregulázását, pláne, ha azt egy Amerikát évtizedek óta fenyegető turbános vezeti.

A hazárdjáték kockázatainál és nyereségénél azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a Közel-Kelet Kaszinó tulajdonosa nem más, mint Donald Trump. Ő maga pörgette fel az egész iráni atomválság centrifugáját az első ciklusában, 2018-ban, amikor az Irán-ellenes héják és az izraeli lobbi nyomására, illetve a Barack Obamával szembeni zsigeri gyűlöletétől hajtva kilépett az elődje által tető alá hozott iráni nukleáris megállapodásból – ami kétségbevonhatatlan hibái mellett képes volt kordában tartani az iráni atomfegyverprogramot. Második ciklusában pedig megint csak Trump volt az, aki amellett, hogy megpróbálta belekényszeríteni Iránt egy új megállapodásba, vonakodva rábólintott az izraeli offenzíva tervére, majd a látványos sikereket megirigyelve gyorsan megbarátkozott az amerikai katonai részvétel gondolatával.

A háború egyik kétségbevonhatatlan bizonyossága, hogy katonai értelemben Irán megsemmisítő vereséget szenvedett. Izrael minimális veszteség árán súlyos csapást mért az atomprogramra és a ballisztikus rakétaerőre, de két fő stratégiai célján túl még a rakétaerő felett diszponáló Forradalmi Gárda vezérkarát és a vezető iráni atomtudósokat is likvidálták, és felszámolták az izraeli légierő szabad portyázásait megakadályozni képes légvédelmet is.

Az már egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy mennyit is ér a győzelem, milyen mértékben vetette vissza az iráni atomprogramot, mennyire lökte a bukás/enyhülés irányába az 1979 óta hatalmon lévő teokratikus rezsimet, és milyen mértékben járult hozzá a Közel-Kelet stabilitásához.

Nem a szuperbunkereknél kaphatta a legsúlyosabb gyomrost az atomprogram

A legfontosabb kérdés persze az, hogy mennyire vetette vissza az izraeli-amerikai offenzíva az iráni atomprogramot.

Először is érdemes figyelembe venni, hogy az amerikai és az izraeli hírszerzés a háború előtt eltérően írta le az atomprogram állapotát. Az amerikai hírszerzés nem látta olyan sürgetőnek a helyzetet, és úgy értékelte, hogy Irán lényegében egy „küszöbállam”, ami, bár fontos előkészületeket tett az atomfegyver felé, például a katonai felhasználáshoz szükséges tisztaság közelébe dúsított uránnal, még nem hozta meg a döntést az atomfegyver kifejlesztéséről. Ha az meg is született volna, akkor is még akár három évre lett volna szüksége ahhoz, hogy valóban bevethető atomtöltethez juthasson.

Bár Izrael nagyjából harminc éve állítja folyamatosan, hogy Teherán már csak karnyújtásnyira van az atombombától, az Izraeli Védelmi Erők (IDF) az offenzíva megindítása után azzal az új érvvel jött elő, hogy Teherán a 2023. október 7-i, ezernél is több izraeli halálos áldozattal járó terrortámadás, de különösen az iráni szövetségi rendszer 2024. őszi megrendülése után magasabb sebességre kapcsolt, és most már tényleg célirányosan törekszik az atomfegyver kifejlesztésére.

Annak ellenére, hogy még 2025-ben is akadnak nehézségek egy légi offenzíva valódi eredményességének megállapításánál, szinte biztos, hogy az atomprogram három kulcslétesítménye, a natanzi és a fordói urándúsító, illetve az iszfaháni kutatóintézet mind súlyosan megrongálódtak. A súlyos károk tényét óvatosan bár, de Abbász Aragcsi külügyminiszter is elismerte. A föld alá rejtett részecskedúsítók a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) szerint igen érzékenyek a vibrációra, ezért a szervezet valószínűsíti, hogy még ha az amerikai bunkerromboló bombák nem is érték el őket közvetlenül, a detonációk akkor is súlyos károkat okoztak bennük.

Az iszfaháni bázis a képzeletet megragadó földmélyi fordói dúsítóhoz képest kevesebbet szerepelt a híradásokba, pedig az izraeli bombázások után amerikai robotrepülőkkel bevégzett ottani pusztítás komoly akadály az atombomba fejlesztésében. Iszfahánban folyt ugyanis a gáz halmazállapotú dúsított urán sűrű fémmé transzformálása, amiből azután elkészülhet a robbanótöltet. Ezen kapacitás megsemmisítése az egész programot évekre megakaszthatja.

Nagy kérdés, mi lett a NAÜ által 40 kilónyira becsült dúsítotturán-készlettel, ami akár tíz „kisebb”, a Hirosimára ledobott bombáéval egyező robbanóerejű atomtöltetre elegendő lehet. Azt az Egyesült Államok is elismerte, hogy nem tudják, mi lett ezzel a kis helyen tárolható és könnyen mozgatható készlettel, de mára általánossá vált az a nézet, hogy – talán néhány értékes géppel együtt – ezt még a várható támadás előtt elszállították Fordóból.

A legnagyobb kérdés viszont az, hogy vajon az offenzívával sikerült-e megsemmisíteni az iráni atomprogramot, vagy ha nem, akkor mennyivel vetették vissza a támadások. A Center for Strategic and International Studies elemzése szerint különböző kutatók igen eltérően ítélik meg a károkat. A NAÜ szerint Irán akár egy éven belül is képes lehet előállítani a rendelkezésére álló hasadóanyagból néhány robbanófejet, amerikai és izraeli hivatalos értékelések viszont többéves visszaesést olvasnak ki az okozott károkból.

A ballisztikus rakéták

Az atomprogram létesítményein kívül Izrael másik stratégiai célpontja az iráni ballisztikus rakétaerő, illetve az azt támogató parancsnoki-kommunikációs-logisztikai rendszer megsemmisítése volt. Ezt részben azzal indokolták, hogy Irán 2023. október 7-e után felpörgette rakétagyártását, és a Forradalmi Gárda a jelenlegi 2500 után 2026 márciusára 4000, egy évre rá már 8000 pontos, megtévesztő manőverekre képes és akár egytonnás robbanófejet hordozó rakétával rendelkezhet. Márpedig ahogy a tervezettnél sokkal szórványosabb rakétacsapások is megmutatták, ha nem a Hamász robbanó kályhacsöveiről vagy a Hezbollah katyusáiról van szó, akkor az amúgy a világ élvonalába tartozó izraeli légvédelem is zavarba hozható.

Az izraeli hírszerzés úgy értékelte, hogy ha Irán százával tud korszerű ballisztikus rakétákat kilőni izraeli katonai célpontokra, akkor megbéníthatja az országot. Persze a kiszivárogtatott jelentésekben nehéz különválasztani a valós fenyegetést az utólagos önigazolástól, mert hasonló apokaliptikus forgatókönyvet a Hezbollahhal kapcsolatban is lehetett olvasni.

Június 13-án az izraeli támadás első hullámai, illetve az azt kiegészítő diverzánsakciók fontos célja volt a borítékolható válaszcsapás erejének mérséklése. A katonai hírszerzés szerint Irán negyedórán belül 300 ballisztikus rakéta kilövésére készült, de a parancsnoki kar lefejezésének és a sikeres megelőző támadásoknak köszönhetően 18 órán keresztül egyetlen rakéta sem indult Izrael felé. A később 12 nap alatt kilőtt összesen 450 rakéta pedig már nem gyakorolt érdemi befolyást a háború menetére – bár a közeljövő háborúi szempontjából érdekes, hogy ballisztikus rakétákkal a klasszikus légierőnél nagyságrendekkel olcsóbban lehet kivéreztetni a drága elfogórakétákkal működő korszerű légvédelmi rendszereket.

Izraeli értékelés szerint Irán ballisztikus rakétaereje megroppant: az eredeti 400 rakétaindítóból alig a felét sikerült megőriznie, háromezresre becsült rakétakészletéből olyan 700–1000 darab maradhatott. Ráadásul a rakétagyártó üzemektől a föld alatti raktárakig olyan sok létesítmény semmisült meg, amit hosszú évek zavartalan munkájával lehet csak újjáépíteni, és ebben az esetben meglehetősen nagy hangsúly van a zavartalanságon.

A háború után nehéz lesz meggyőzni Iránt, hogy nincs szüksége atomfegyverre

Az iráni atomprogram helyreállításánál és folytatásánál sokkal aggasztóbb lehet, hogy ha a rezsimnek eddig nem is állt szándékában atomfegyvert fejleszteni, most már biztosan fog. Az agg Hamenei ajatollah és környezete joggal értékelheti úgy, hogy az Egyesült Államokra nem lehet számítani egy nemzetközi megállapodást betartó-betartató hatalomként, az iráni szövetségi hálózat pedig nincs olyan állapotban, hogy Izraelt bármitől is elrettentse, és ballisztikus rakétái sem tudták elriasztani.

Az offenzívát ráadásul nem zárta le semmilyen tűzszüneti megállapodás. Irán katari közvetítéssel a szimbolikus szintet is alig karcoló „válaszcsapást” követően tűszünetet kért az Egyesült Államoktól. Az amerikai bombázással elégedett Trump ezt el is fogadta, és kvázi utasította Benjámin Netanjahut, hogy állítsa le az Irán elleni támadásokat. Az elért eredményekkel elégedett izraeli miniszterelnök eleget is tett a kérésének.

Egy lepapírozatlan tűzszünet tartósságát Trump pillanatnyi szándékán kívül semmi sem garantálja. Június végén Jiszráél Katz védelmi miniszter bejelentette, hogy Izrael fenn kívánja tartani az Irán feletti légi fölényt, és katonai erővel is meg fogja akadályozni a nukleáris létesítmények és a ballisztikus rakétaerő helyreállítását – még akkor is, ha ez kiváltja az USA nemtetszését. A bejelentésre Irán természetesen minden jövőbeni támadás megtorlásával fenyegetve reagált.

A konfliktus újratermelődése felé mutat az is, hogy Irán július elején megszakította az együttműködést a NAÜ-vel, aminek ellenőrei már el is hagyták az országot. Ez azt jelenti, hogy az iráni atomlétesítmények az eddiginél is kevésbé átlátható módon működnek majd. Teherán két feltételt szabott az együttműködésre az ENSZ felügyelőszervével: garantálják atomtudósai biztonságát, és ismerjék el jogát az urándúsításra.

Propagandával és karhatalommal ment kárt a rezsim

„Egyetlen diktatúra sem szeret impotensnek és megalázottnak tűnni saját alattvalóinak szemében” – hívta fel a figyelmet a vesztes rezsimekre mindig is fenekedő veszélyre Karim Sadjadpour, a Carnegie Endowment for International Peace Irán-kutatója. Pedig Irán a katonai értelemben megsemmisítő vereségen túl olyan szimbolikus veszteségeket is szenvedett, mint hogy Teherán felett negyven év, az iraki–iráni háború óta először újra ellenséges gépek repkedtek, méghozzá háborítatlanul. A teheráni teokratikus rezsim csúnyán elszámolta magát Izrael szándékainak és kapacitásainak felmérésénél, amit csak tetézett az offenzíva alatt mutatott magatartása. Hameneivel az élén a rezsim előbb győzelmi fanfárok kíséretében meghirdette a totális ellenállást, hogy néhány nappal később megtörve tűzszünetet kérjen.

A rezsimnek rövid távon már nem az a célja, hogy árnyékháborút vívjon Izrael ellen. A Hamász 2023. október 7-i támadása óta Izrael szétzilálta regionális klienshálózatát. Sem a gázai hadművelettel párhuzamosan megindított libanoni villámháborúban megtépázott Hezbollah, sem az iraki síita milíciák nem siettek Irán segítségére, a 12 napos háborúval pedig már saját stratégiai és önvédelmi képességeit vesztette el. Elrettentő kapacitása lenullázódott, és évekbe telhet, míg visszaépül. A veszteségek leltára még el se készült, és nem egyértelmű a társadalmi reakció sem. Bár úgy tűnhetett, és ezt a képzetet egyes célpontok megválasztásával és az irániakat felkelésre buzdító propagandával is erősítette Izrael, hogy offenzívájuk nemcsak a rezsim atomprogramját, de magát a rezsim alapjait is le akarja rombolni, ez utólag inkább csak afféle opportunisztikus kísérletezésnek tűnik.

Teherán július elején is még a vereségminimalizálással van elfoglalva: a kudarc keserű ízét álhírekkel és hazafias propagandával igyekszik megédesíteni. A propagandában az iszlamista vonalat látványosan felváltották a perzsa nemzeti érzésre apelláló szólamok és szimbólumok. A falfestményeken a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetet például felváltotta Irán legmagasabb hegycsúcsa, a Damavand.

Ha Izraelnek célja is volt a rezsim szétcincálása, az iráni szervek szerint 600–900 halott és csaknem 5000 sebesült és a pusztítás mértéke miatt még alapvetően ellenzéki beállítottságúak is a nemzeti egység mellett álltak ki. A New York Times összeállítása alapján az a Szaddag Zibakalm politológusprofesszor, aki 2016-ban megtagadta az amerikai és izraeli zászlók demonstratív megtaposását, most azt írta, hogy „még akkor sem maradhatunk közönyösek a hazánk elleni invázióval szemben, ha az ellenzék részének érezzük magunkat. […] Nem hallgathatunk, vagy ami még rosszabb: nem támogathatjuk az agresszort”. Hoszejn Dehbashi, a Homeini ajatollah fiának eltussolt túladagolását feltáró és ezért féléves börtönbüntetésre ítélt újságíró pedig azt posztolta az állami tévéadó épületének lebombázása után:

„Izrael, a fenébe is, arra kényszerítesz, hogy kiálljak az állami tévé mellett!”

Persze a valós közhangulatot nehéz letapogatni, amit az is mutat, hogy az izraeli támadások miatti felháborodás mellett azért voltak, akik a Forradalmi Gárda vezetője, Hosszejn Szalámi likvidálása után szalámis mémekkel posztolták tele a közösségi oldalakat.

A rezsim ezért nemcsak a propagandát veti be, hanem a karhatalmat is. Belbiztonsági szerveik az offenzíva első napján ellenőrzőpontokat állítottak fel az ingatagabb lojalitásúnak ítélt területeken, mint például a kurdok által lakott északnyugati régióban. Június végén, jókora késéssel országos kémelhárító kampányt is hirdettek, ebben a 90 milliós lakosságot a gyanús jelenségek bejelentésére buzdítják. „Gyanús” kategóriába tartozik az Iránban szokatlan európai stílusú kalap viselésétől az ellopott rendszámtáblán és az éjszaka közlekedő teherautón át egy sor jelenség. A sokszor nevetséges intézkedések elsősorban a lakosság paranoiájának növelését, a fokozott elnyomást szolgálják.

A hatóságok a hivatalos közlemények szerint június végéig több mint 700 ügynököt lepleztek le, bár egy ilyen hisztérikus helyzetben nyilván kétséges, hogy kiket neveznek ügynöknek, mennyien lehetnek köztük találomra vagy csak ellenzéki érzelmeik miatt elfogottak.

És bár a nemzetközi közvélemény az utcától várja a rendszerváltást vagy legalábbis a militarizmus letörését, érdemes szem előtt tartani, hogy Irán nem monolitikus rezsim. A hatalmi elit és a társadalom törésvonalai a nyilvánosságban is megjelenhetnek. A 2024-es elnökválasztáson a Hamanei által támogatott konzervatív jelöltekkel szemben hatalomra került Maszúd Pezeskjan pedzegetni is kezdte, hogy „a háború és a nemzeti egység kiváló alkalom arra, hogy megváltoztassuk a kormányzásról alkotott nézeteinket és tisztségviselőink hozzáállását”. Az államfő, akinek hatalma messze elmarad a Legfelsőbb Vezető jogkörei mögött, egyes elemzések szerint igyekszik megragadni a 86 éves Hamenei ajatollah erőtlenségével és inaktivitásával kínálkozó alkalmat és pragmatikusabb irányba mozdítani az iráni politikát.

Az Iránra kilőtt rakéták az izraeli ellenzéket is célozták

Benjámin Netanjahu joggal állíthatja azt, hogy Izrael elérte stratégiai céljait, és az izraeli közvélemény is joggal tartja az Irán elleni offenzívát a történelmi sikerekhez, az 1948-as függetlenségi háborúhoz vagy az 1967-es hatnapos háborúhoz fogható győzelemnek. Az viszont intő jel lehet, hogy a hadsereg alig 12 nap alatt felélte ésszerűen bevethető tartalékait. Mivel a hiperdrága elfogó rakétákkal korlátozott darabszámuk miatt spórolni is kellett, a légvédelemnek a vártnál nagyságrendekkel erőtlenebb iráni rakétacsapások elhárításával is többször gondja akadt.

Az iráni rakétatámadások a 29 halálos áldozat és a több mint 3000 sebesült ellenére nem törték meg a lakosság harci szellemét, és nem okoztak stratégiai károkat. Az viszont súlyos terheket ró a társadalomra, hogy Izrael már 21 hónapja áll háborúban. A gazdaság a hadiiparnak, a hi-tech-szektornak és a mezőgazdaságnak köszönhetően ugyan kompenzálni tudja az idegenforgalom kiesését, de a katonai kiadások már az ország GDP-jének csaknem 9 százalékát felemésztik, arányaiban ennél csak Ukrajna költ többet hadseregére. Az egy év alatt 21 százalékkal növekedő költségvetési kiadások, az áfa és a jövedelemből levont járulékok növelése mind súlyosan érintik az embereket, akik közül százezreknek kellett katonai szolgálat miatt hónapokra távol maradniuk családjuktól, munkájuktól.

Éppen ezért az iráni háború végével újult erővel izzott fel a gázai háború lezárásáról szóló vita. Az elmúlt hetekben Gázában nemhogy nem enyhült, még fokozódott is az izraeli offenzíva. Májusban a vezérkar már a Gázai-övezet háromnegyedének tartós megszállását irányozta elő, és július elején a hadsereg bejelentette, hogy már a terület 65 százaléka felett gyakorol „műveleti szintű ellenőrzést”. Ez a közvéleményt is felkavaró véráldozatokkal jár; az egységes katonai szervezetként lényegében megsemmisült Hamász gerillaakciói az utóbbi hetekben súlyos veszteségeket okoztak.

Az iráni háború napjaiban Gáza kikerült a nemzetközi figyelem fókuszából, és enyhült az övezetben dúló humanitárius válság miatt Izraelre nehezedő nyomás. Irán belpolitikai szempontból is hálásabb ellenség a palesztinoknál; bár az első felmérések szerint az Irán elleni háború inkább a hadsereg, a titkosszolgálatok és a katasztrófavédelem népszerűségét dobta meg, a miniszterelnök és a kormánykoalíció támogatottsága változatlan maradt. Hosszabb távon a kormánypártiak azt remélik, hogy a közvélemény elismeri Netanjahu győzelemben szerzett érdemeit, ami tompítja az október 7-éhez vezető hibái miatti kritikák élét. Udi Tenne kormánypárti stratéga szerint

„metaforikus értelemben az Iránra kilőtt rakéták az izraeli ellenzéket is eltalálták”.

Netanjahunak az iráni siker talán egyetlen hátulütője az lehet, hogy Donald Trump az iráni tűzszünet adta lendülettel Gázában is fegyvernyugvást szeretne elérni. Az előző, formálisan még a Biden-kormányzat alatt elfogadtatott tűzszünetben is komoly érdemekkel bíró Trump ígéretet tett a Hamásznak arra, hogy minden tőle telhetőt megtesz a tartós tűzszünet érdekében. Az elnök a héten Washingtonban próbálta meggyőzni Netanjahut arról, hogy ne csak az ő Nobel-békedíj-jelölésével tegyen a békéért, hanem fogadja el az amerikai közvetítők által Dohában elővezetett tűzszüneti forgatókönyvet. A jelek szerint egyelőre eredménytelenül.

Irán mint regionális hatalom összeomlása azonban áttörést hozhat az izraeli–szír viszony rendezésében. A Teherán által támogatott Aszad-rezsim 2024. decemberi bukása után hatalomra került szunni iszlamista kormányzat ugyanis – nem kis részben a Szíriát 1979 óta sújtó szankciók eltörlése fejében – deklarálta, hogy akár az Izrael által bekebelezett Golán-fennsíkról lemondva is kész megkötni az évtizedek óta halogatott békeszerződést. Az elmúlt hetekben a két fél között intenzív tárgyalások is folytak biztonsági kérdésekről. Sőt, felmerült, hogy Damaszkusz akár az arab–izraeli partnerség keretegyezményéhez, a gázai háború kitörésével a többi arab ország által jegelt Ábrahám-megállapodásokhoz is csatlakozhat. Mivel ezeket tartják Donald Trump első elnöksége legnagyobb diplomáciai sikerének, a technikai értelemben 1948 óta hadban álló országok rengeteg jópontot zsebelhetnek be az amerikai elnöktől, ha diplomáciai közeledésüket az Ábrahám-megállapodások részeként állítják be.